|
Nem volt igaz a kisfiúról szóló halálhír.
Ezt csak Pelargus találta ki, azért, hogy az
utolsó órák nehéz próbájában megőrizze az imádott asszonyát az elbukástól.
Tudta, hogy ha a fia halálhírét hozzák neki, akkor erős marad, elszánt a
halálra.
Megígérte pedig, esküvel fogadta, hogy tisztára
mossa ennek az asszonynak a nevét, ha kell, annak kihulló vérével.
A kis Korponay Gábor nagy ember lett, testben,
lélekben és rangbeli állásban; híres nevezetes családnak a feje.
Hanem Andrássy Istvánnak a fiát, azt a
legkedvesebbet csakugyan elvitte rövid időn az a titokteljes kór, aminek a
számára nem termett orvosság e földön.
E második csapás után, a nagy, históriai
nevezetességű ember egészen elmerült a világra nézve.
Azt a csodálatos halottat az üvegfödelű
koporsóban átszállították a váraljai templom sírboltjába. Száz éven keresztül
volt az a köznépnek búcsújárási tárgya; emlékét a népajk tartotta fenn.
Csak ennek a századnak az első évtizedeiben
hatott fel a népmonda a várlakba is. Ekkor keresték föl a bámulatkeltő
halottat a családtagok a falusi templom kriptájában, ahonnan aztán nagy
ünnepélyességgel szállíták fel ismét Krasznahorka várába; hat férfitagja az
Andrássy és rokon családoknak emelte a vállán a koporsót; egész fel a hajdani
nyugvóhelyéig; a csendes kis szobáig, ahol Serédy Zsófia egykor a kisfiával levelet
iratott a veszélytől fenyegetett apjának.
Most ott alussza tovább az örök álmot, mint egy
látható szimbóluma a feltámadásnak.
Az a másik asszony pedig ott él most
is a lõcsei bástya rejtett ajtaján.
Elmondtam, amit a krónikák a két
nõrõl és az õ világukról feljegyeztek; hozzá illesztettem, amit saját lelkem
látott; nagy szeretettel foglalkoztam velük, s szinte fáj magamnak, mikor azt
kell mondanom, hogy a történetnek vége.
.oOo.
|