III. FEJEZET
A kétfejű gyermek - Az irámszarvas és a százszorszép asszony

A nagy harangozásnak mégiscsak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyûlt a templomba. Egyrészt áhítatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, amit most vett a szilveszteri sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiórinak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, amit éppen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielõtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban fõbíró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenõt szemügyre vegyen, vajon a rangját megilletõ öltözetet húzta-e fel a hátára, mert ha nem azt húzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetlen s amint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, amilyenben a céhbeli mester jár, éppen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patrícius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: aki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a bírónak a neve.) Mégpedig egy tanácsbelit. De Hortis, fegyverrel és vassal kereskedõ patrícius urat. Ez egy öles termetû atlétai alak, akinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinõni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is elõredomborodik. Az elsõért nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetû férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A bírói pálcának az aranygombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert: s mikor az egyik szemöldökét felhúzza, a másikat pedig lehúzza, az elõérzetet nyújt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

- De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelsõ gombja a dolmányán nincs begombolva.

- Hogy látta meg onnan alulról? - dörmögi a bajusztalan óriás.

- Bírság: egy pint bor! - szól a kérlelhetetlen ítélõ bíró, amire a többi szenátor urak helyeslõen integetnek.

A bíró úr háta mögött áll egy hosszúra felmagzott, diákképû ifjonc: ez a bírónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetû a családban.) Ez a „bírság” szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyílt kabátját.

- Óh, te fiam, csak hagyd úgy, téged senki sem bírságol meg érte. Csak a szenátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettõt fognak nyitva hagyni, s ha kettõt megengedünk, az egészet végig kigombolják, s utoljára panyókának viselik a mentét. Principiis obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerû boltíves ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga élete párjával és gyermekeivel, akik a szenátorok során végighaladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy „prosit Sylvester”-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik, és mi a világi foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, ahogy másutt szokás: Lõcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a „harangozó ház”, abba elhelyezik, mindennel ellátják; de rongyos ruhát Lõcse város ruházati szabálya semmi szín alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, amelyben Istent dicsérik, „leprosorum ecclesia”; a kelyhet, melybõl az Úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templom atyja kijön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hívekkel együtt a „Perelj uram perlõimmel” zsoltárt.

- Ha elkezdte, hát csak folytassa - mond bíró uram. - Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! Várunk valakire „Frauendienst, vor Gottesdienst.” Elébb az asszonynak, azután az Úrnak!

- Nagy gavallér, bíró uram! - jegyzi meg erre Engelhard patrícius. (A híres harangöntõ milliomos a maga idejében.)

- Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard szenátor uram, mert a nemesi címerében egy koronás asszony vagyon.

- Kérem: az angyal!

- Angyal vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettõre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

- Honnan gondolja kegyelmed?

- Mert nagyon kívánja. S amit egy asszony kíván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kívánna is. Ez a mienk olyan asszony: amikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; elsõ nap tisztelegtem nála, s bárónénak címeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házbul.

A szenátor urak csendesen nevettek.

- Mi az? Mit nevetnek? - tudakozódék a hosszú termetû úrfi az apja vállán áthajolva.

Alauda uram hátra csavarta a fejét.

- Te Wencezlauz, kóstold meg csak nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy odakapta a bõrét a nyelve hegyének, hogy feljajdult rá.

- No legalább ma nem fogsz többet beszélni - mondá Alauda uram, s azzal a szenátoroknak beszélt tovább. - Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap hercegnõnek címeztem: de még az orcámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak.

Akik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, ahogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, ahol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a kathedrálétul, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön õkegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai irámszarvas van fogva, amit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabõr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott szirén képezi, koronával a fején (a Visnyiavszkyak címerjelvénye), belül szarvasbõrrel van a szán kibélelve; abban ül a várva várt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis hároméves fiúcska.

Ellenben elég nagy kíséretet hoz magával. Az irámszarvas elõtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó; a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét úri lovas vágtat, meg is lehet õket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró, fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kuruc ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, akit Löffelholtz tábornok túszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a francia mérnökkari tiszt, az erõdítmények felügyelõje. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez Korponay János kuruc kapitány, a férje a százszorszépnek, a híres szép Garamszegi Géczy Júliának.

Amint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az irámszarvasra a maga nyelvén. A széles, tehénorrú, bivalnyakú marha megérti ezt az ismerõs szót és rögtön megáll.

- Üh! Micsoda szarvasló ez? - kérdi Wencezlauz.

- Az én idõmben úgy hítták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél - felel neki az apja bosszúsan, s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést. - Nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

- Hühühü! - kacagja el magát a diák odahátul. - Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

- Mikor én Wittembergában tanultam az asztronómiát, már akkor Kopernikus megszületett; - meglehet, hogy azóta már meghalt... Te stomfáksz! - tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kísérõ tábornok, anélkül, hogy a lovárul leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

- Kegyelmességed nem jön be a templomba? - kérdé a hölgy kísérõ lovagjától.

- Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok - felel rá szabad szájjal a lovag úr.

- Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi templomunkba belép, maga is rögtön a lutheránus hitre tér át?

- Nem félek bíz én semmiféle hittõl, mert én nem hiszek se élõkben, se halottakban.

- Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

Andrássy István nevetett.

- Van a bátyáim közt egy barát is, aki imádkozik mind az ötünk helyett.

- No hiszen, az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a „dervisgenerális”, akitõl a németek és rácok jobban féltek, mint valamennyi kuruc vezértõl.)

- Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? - kérdé az úrhölgy.

- Annak meg inspekcióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kíséretet, a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, ami tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnõ feje selyemfátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arcának csak egy kis részét engedte láttatni. S ami leginkább megnézni való lehetett volna az arcon, azok a varázstevõ szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledõ alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

- Királyném! Hogy van „dicsõséged” megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnõ, alig hallhatóan suttogva:

- Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem õ felé fordult.

- Hû be szép asszony volt ez! - fohászkodék fel Wencezlauz úrfi.

- No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, akinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Óperenciákra, hát oda is elmegy, és megint visszajön.

- De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? - tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márványpadlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai „Fuchs”.

- Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának issza.

A templom atyja másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

- Mindjárt! Azonnal - mondá Alauda uram. - Csak még a tudós doktor Cornidest várjuk be, amott jön a szekerén.

Dr. Cornides nagy messze földön elhíresedett orvos volt, Lõcse szülöttje; egészen a doktorok jellemzõ viseletében járt: háromszegletû kalappal, allonge-parókával, simára borotvált arccal, bársony wammszban, csatos cipõkben, amik ezenfelül meleg posztómamuszokba voltak dugva. Aki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem bírta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utcán, s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odábbmenni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkezõ elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

- Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Szilveszter napja! A kétfejû gyerek orákuluma nem teljesült! Hehehe!

- Itt van, de „még nem múlt el Martius Idusa” - felelt rá a tudós asztrológus, s tovább evezett a két mankójával.

- Micsoda dolog az a kétfejû gyerek? - sürgölé Wencezlauz úrfi rögtönösen.

- No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei újesztendõ napján éppen éjfél után egy órakor, egy lõcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, akinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musaeum historicum számára. Ebbõl a csodából a tudós doktor Cornides a maga abrakadabrái segítségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendõben két bírája lesz egyszerre Lõcse városának. Az orákulum azonban nem teljesedett be, lévén ma Szilveszter napja, és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lõcse város fõbírája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, szenátor urak, most már vonuljunk be, hallom, hogy az orgonista a himnuszhoz játssza a preludiumot.