|
Ott áll az életnagyságú arcképe nagy aranyos
rámában, az elnöki szék háta mögött a falra akasztva.
Ő az a Fabriczius János, aki Lőcse
városát a nagy tűzvész után újraépítette; aki a jezsuiták által befalazott
kincseket, drága ezüst szentszobrokat, a maga architectonikai tudományával
felfedezte és a városház falrejtekeiből napfényre hozta; aki a hatalmas
Máriássy család kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; aki
Lőcse városát Rákóczi Ferenc hűségében megoltalmazta, s aki nagyobb
jóltevője volt a városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a
várost, addig Fabriczius a maga bírósága alatt az ivóvizet biztosította
Lőcse számára, rejtélyes vízvezetékkel, aminek semmi ostromzárló ellenség
nem akadhat a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.
Ezekért az érdemeiért festették őt le a
lőcseiek az utókor hálás emlékének.
Csakhogy ebbül az arcképbül alig maradt az
élő alakon más, mint a rideg, kemény arcvonások, a szép vállig omló fekete
haj tövig le van nyírva a fején, a kuruc módra, „S” betűként kunkorított
bajusznak csak a tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik
viselni veres csillagokbul, amik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.
Mégis ráismernek abbul a tekintetbül, amivel
végignéz a belépőkön, s hideg borzongás futja el tagjaikat.
- Nos! - szól az asztalnál ülő alak -
lépjenek be az urak! Mit állnak meg az ajtóban? Nem vagyok én kísértet. Nem is
a kulcslyukon jöttem be, hanem a jezsuita folyosón keresztül, aminek én ismerem
a kijáratát. Én vagyok Fabriczius János, a bíró; - egy kissé megváltozott az
arcom; hanem én vagyok az.
Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak
maradt volna meg az a másik alak kísértetnek.
- Foglaljanak kegyelmetek helyet -
inte Fabriczius a tanácstagoknak.
Helyet bizony! De itt csak tizenkét
karszék vagyon, s ha Fabriczius elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram
állva marad.
Fabriczius pedig tudomást sem vesz
Alaudáról, mintha nem is látná, hogy ott van.
- Számot kell kegyelmeteknek adnom,
hogy hol voltam, amióta eltávozám. - Emlékeznek rá kegyelmetek, minõ
viszontagságok akadályozták visszajövetelemet, hogy midõn a múlt esztendõben a
szepesi gróf hirtelenül elpártolt a fejedelemtõl, s a császáriak részére állva,
mazur csapatjaival végigpusztította Felsõ-Magyarországot: szabad királyi
városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy a lengyel király õfelsége
elõtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen. Ajándékokat is
vittem magammal; tokaji borokat és aranyserlegeket, amikbõl azokat megigyák. A
király palatinusa azonban, aki nyilván meg van vesztegetve a császáriak által,
ahelyett, hogy a király elé bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok
bolondulva, megfogatott, megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok
klastromába, ahol az ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott, azt talán
az arcom is megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki
ejtett ebbe a kelepcébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idõ, de ma nem
ennek a napja vagyon. - Úgy látom, hogy kegyelmetek arra hírre, hogy én
megbolondultam, más bírát választottak. Ezt tehették. Aki bolond, az nem lehet
bíró. - És eszerint most két fõbírája volna Lõcse városának. Ez nagy zavarnak
lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lõcse városa két bírája közül az egyik
valóban bolond. - Hanem az én eszem helyén van.
- Hát akkor én vagyok a bolond! -
kiáltá Alauda uram felförmedve. - Ezer sáncárok tele ördöggel!
- Táti, ne káromkodj, mert
megbírságolnak - suttogá a háta mögül Wencezlauz úrfi.
- Te mondád, én mondom, s mondja ez
a protocollum, amit ez asztalon hagytak kegyelmetek - felelt rá Fabriczius.
- A tanács
határozata! - erõsködik Alauda uram.
- A rosszul
értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendõ tanácshoz. Hallgassanak
kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet mindenkinek, mik történtek Munkács
várának ostroma alatt? Két esztendeig védte azt a várat a hõs Zrínyi Ilona,
mostani felséges fejedelmünknek dicsõ édesanyja. Hírhedett generálisok
szégyenszemmel kotródtak el hasztalan vívott falai alól. Ekkor minõ praktikához
folyamodott az árulás? A fejedelemnõ legbelsõ tanácsosa, Absolon, azokat az
élelmiszereket, amiket a várasszony bölcs elõrelátással egész nyáron és õszön
át gyûjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a búzát vágta, hol az
ellenséget; - ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni. Lakoma,
dínomdánom folyt éjjel és nappal, s mikor aztán az ellenség ismét körülzárolta
Munkács várát, akkor elõállt Absolon meg a várnagy: elmondták ijedt képpel a
fejedelemnõnek, hogy az élelmiszerek fogytán vannak, hogy az õrség rövid idõn
ki lesz éheztetve, s így ejtették meg álnokul, hogy kénytelenségbõl feladja a
várát, s magát és gyermekeit engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló
Absolonnak a leányát vette feleségül Löffelholtz generális. Ez a császári vezér
tartja most Lõcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalvánál közelebb
nem bátorkodik az ágyúink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét. Ezt
a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni Lõcse városa
patríciusai!
Mint a
mennydörgõ mennykõ, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.
- Én, kérem
szeretettel - hebegé vékony hangon a protonotarius -, csak leírtam, amit a
tanács határozott.
- Alauda bíró úr
indítványozta - mondá a kamarás, a fejét a palástja gallérjába húzva, mint a
töviskes állat.
- Én ellene
mondtam! - sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülõ szenátor.
- Nagy vitánk
volt miatta! - bizonyítá a harmadik; és így sorba valamennyien. - Ez valóban
helytelen. Letorkolták az embert stb.
De Hortisnak
csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik magukat, még utoljára
õ marad benne a gyanúban.
- Ha ez a
határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor ez semmi és semmis! -
mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet húzott a protocollumon
végig, egyik szegletétõl a másikig.
- Menjünk innen,
Wencezlauz! - hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a másik bíró, Alauda uram.
De Wencezlauz már akkor nem volt ott; õ, amint látta a rossz fordulatot; rögtön
elbliccelt onnan, magára hagyva az öreget, aki aztán gombos pálcájával
nagyokat ütve a padimentumra, rengõ léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn
jobbra-balra taszigálva a „prosit Sylvester”-rel gratuláló polgárokat. Lenn a
piacon, amint az oszlopcsarnokból kilépett, éppen akkor tolták keresztül az
útjában a sánta asztrológust, Cornides doktort.
- Nos, Alauda
uram! - Hát mit mondott a kétfejû gyermek? - kiálta rá csúfondárosan a doktor.
Alauda uram csak
akkor vevé észre, hogy a szenátori német tunika még most is rajta van. Mérgesen
tépte le azt magáról és botjára göngyölítve, odadobta a silbakon álló hajdú
fejéhez, s aztán dupla lépésekkel vágtatott a piacon keresztül diagonális
vonalban a Thurzó házához.
Odafenn a
tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius uramnak (ki
szívbõl, ki színbõl). Olyan tekintély volt ez Lõcse városában, hogy a puszta
megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné tett.
- És most
igazítsuk ki a tanács határozatát - mondá Fabriczius bíró. - Mert nagyon helyes
határozat az, hogy a várost védelmezõ hadsereg generálisa és fõtisztjei
újesztendõ napján rangjukhoz és a helyzethez illõn megvendégeltessenek. Csupán
csak az étekfogások helyreigazítandók. A vendégséghez fel fog szolgáltatni
ugyanaz a füstölt hús és fekete kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, aminõ a
táborban fekvõ katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is
meg legyen adva a módja, az evõeszközöket szolgáltassa ki De Hortis szenátor
uram; minden férfi számára egy spanyol pengéjû kardot és egy percussiós
pisztolyt, amiben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szûkölködnek. Talán meg
fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon jól, hogy amilyen
rettenthetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk, báró Andrássy István a
csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez: épp olyan megmozdíthatlan
vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda bevette magát: s ugyan el nem hagyja a
helyét, amíg minden embert az asztal alá nem ivott. Amiért is Bercsényi Miklós
fõvezér uram õkegyelme nem is hívja õt másképpen, mint „kocsmagenerális”. Ha ez
elkezd mulatni, abba nem hagyja száz ágyúdurrogásért. S szép asszonyt
csókolgatni csaknem olyan gyönyörûség neki, mint ellenség vérében gázolni.
A tanácsurak mind rábólinták a
fejeikkel, hogy a bíz igaz.
- Ami pedig Korponayné
úrasszonyomnak a dolgát illeti - folytatá Fabriczius -, õnemzetességének
tudtára adassék, hogy õ maga mint hites felesége az õ férjének, azt ugyan
minden útjában követheti; de az egész léhûtõ cselédségének e városban többé
hely nem adatik; hanem aki nem fegyverrel harcoló személy, hanem
kenyérpusztító, himpellér, egy negyvennyolc óra alatt e városnak hátat
fordítson. A menyecske pedig, ahogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tûrje fel a
ruháját, vegye kezébe a fõzõkanalat, s fõzze meg a vacsorát mind magának, mind
a táborból hazavergõdõ urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A
kisgyermekét is ringassa, altassa el maga kezével, ne bízza dajkára,
hopmesterre. Háborúban vagyunk!
„Helyes! Nagyon
igaz!” - zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól emlékezett rá, hogy
bíz az õ felesége sem tesz másképpen; - minden ember összehúzza magát az ostromzár
alatt, s maga lát minden dologhoz. Korponayné asszonyom sem különb
nemesasszony, mint a többi.
- És egyúttal
minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve eltiltassék! -
folytatá a diktált határozatokat Fabriczius uram. - Szemtelen fehérszemélyek,
akik a katonákkal szóba erednek, akik csintalan nótákat utánuk dalolnak,
korbáccsal megfenyíttessenek. Takarodó után a kocsmák bezárassanak, s amely
polgárt az õrjárat az utcán lámpás nélkül talál, s okát nem tudja mondani a
künntekergésnek, reggelig a hûvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak
egyedül kószálni az utcán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig
„ketterhäuschen”-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra ki
legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszorúval
ékesíttetvén, a „szégyenkapun” kiseprûztessék!
E drákói rendszabályok mind helybe
lettek hagyva a tanács által.
Pobszt szenátor ugyan ennyi
észrevételt bátorkodott rájuk tenni:
- Talántán célszerû volna ezen
rendeleteit a nemes tanácsnak õkegyelmességével., báró Andrássy István
generális úrral is közölni, ratificatio végett.
Fabriczius uram rátette a kezét a
vállára a szomszédjának s leülteté a székére.
- Andrássy István generális uram
parancsoljon az õ katonáinak; a polgároknak én parancsolok.
És azzal elrendelé, hogy a hozott
határozatokat dobszó mellett kihirdessék a város minden utcaszegletén.
Azonkívül a nagyjelentõségû pallostartó kéz kitûzessék a jezsuita-templom
északi sarkára, a kettõs pillér elé, s a ketterhäuschen ajtaja kinyittassék,
hogy akik szóbul nem értettek, a jelekbõl értsenek.
Most mindjárt helyreáll a régi rend!
Midõn Fabriczius bíró a tanácsülést
solválta, azt kérdé tõle Pobszt szenátor nyájas hajlongások között:
- Volt már kegyelmed odahaza, a
házánál, fõbíró uram?
- Nem voltam és ma nem is megyek. Az
én helyem ma a városházánál van. Ez az én otthonom.
|