VIII. FEJEZET
A madár a kalitban

Wencezlauz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb pandúr. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze az utcán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tucat éjjel kóborló mesterlegényt, aki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték a fogházba, ami a hóhér házával van szemben a vízibástya alatt. Egy spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy generálisnak a kuktája. Több házba bezörgettek az ablakon, ahol még tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kuruc hajdút is megfogtak, még pedig in flagranti, amint éppen az utcán pipára gyújtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezébõl az alabárdot, s szétütve a patrol között, elfutamodott.

Éjfél után azonban, midõn a hó ismét esni kezde, s az õrjárat ismét felkerült a Bástya utcából a nagy piacra, Wencezlauz úrfi felkiáltá: „Hopp, Gevatterek!”

- No! mi az?

- Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a hóban? Nem asszonyszemély cipõinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok; ez a kecsegeorr. Itt valami leány ment keresztül a piacon!

- A bizony, fehérszemély cipõjének a nyoma.

- Utána!

Az egész õrjárat nekiiramodott a hóban meglátszott lábnyomokon az üldözésnek.

Az üldözött azonban valószínûleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett, s bekanyarodva az oszlopcsarnokok alá, utat vesztett; itt már nem volt friss hó, amiben a nyomai meglátszassanak.

- Eltûnt a ringyó! - szitkozódék Wencezlauz.

- Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta - véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert jobb szíve volt, mint hogy egy jámbor fehércseléd veszedelmére törekedjék.

- De nem repült el; mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni az arkádok alatt valahol. Csak keressük.

A diáknak tetszett ez a sport.

Csakhogy azok az arkádok az egész piac mentében körös-körül futnak. A menekülõ leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség õt védelmezte.

- Így soha el nem fogjuk! - mondá Wencezlauz -, ha mind egymás sarkát tapossuk le; hanem váljunk kétfelé; egyik innen, a másik onnan! Megkerítjük!

Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait, s úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.

Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az oszlopcsarnokból, s kívülrõl lapult oda egyikéhez azoknak a tömör házlábaknak, amiken az egész emelet nyugszik.

Mikor aztán a két bekerítõ csapat összeért, akkor a leány hirtelen nekiiramodott, s futni kezdett szélgyorsasággal a Thurzó-ház felé.

A drabantok felõl bizton el is menekülhetett volna, de Wencezlauz észrevette.

- Ahol fut, ni! Héj az édes szemeim! Elejbe a rúddal!

Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú prémes kantus volt, aminek a hegyesen végzõdõ csuklyáját egészen a fejére húzta.

Mikor a legelsõ férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak tõle, de Wencezlauz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel akarta az arcáról rángatni a takaró csuklyát. Hanem ez a jó szándéka siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az ábrázatja annyi gót ábécejegyet kapott tõlük, hogy elmehetett volna vele denkmalnak.

- Hó, megállj, majd megmutatod a cifferblattodat, csak kerülj a városházára.

S azzal a leányt, aki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem fogta a dolgot, felkísérték a városházára.

Elöl Wencezlauz, a kivont schlägerrel az egyik markában; a másikban a rúdlámpással.

Az iskola sarkánál egy magános férfi bukkant ki az utcából, aki tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.

- No! Megállj! Ki vagy? - rivallt rá, ijedtében vitézül, Wencezlauz.

- Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.

- A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a lámpása?

- Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?

- A városházára, egy leányt fogtunk.

- No, no! Hol van?

Wencezlauz odavilágított a karos lámpással a leányra.

Alauda uramnak nem kellett a leány arcát meglátni: ráismert a kantusáról (talán egyébrõl is).

- Hû! - kiálta fel, visszarántva lélegzetével a rémület szavát. S aztán elkezdte a fiát szidni deákul. - Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu asinorum rex. Tu bos trismegistos.

- Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne. Hisz ez célzás!

- Tudod-e, hogy kit fogtál meg?

- Nem mutogatja a képes felét.

Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, amit mond.

- Te szerencsétlen! A bíró leányát fogtad el!

- Micsoda? Az én húgámat?

- Oh caput bisonis! Mintha csak egy bíró volna Lõcse városában. A Fabricziusét.

- Hahhó! Hisz akkor ez nagy gaudé! Ebbõl kapitális hecc lesz!

- Ne kiabálj! Bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, amit száz bölcs sem húz ki. Sohasem érted te ezt meg; nem a te fejednek való. Megyek én is veletek a városházára.

Nem messze volt már odáig. A leány és az õrjárat kinnmaradt az oszlopos elõcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.

Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hívatta fel mind a harmincnyolc céhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a bokrot, hogy a védelmükre bízott tornyokat hogy elhanyagolták. A doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak; a spanyollovasokról hiányzik az egymáshoz kötõ lánc, a lõporos tornyokra nincs felhúzva a fekete lobogó; a golyótüzesítõ kemencékhez nincs fûtõszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakígyók golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy a bástyaárokból a vizet a zsilipen leeresszék, mikor éjjel jégburok van a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az üres jégburkolat leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.

Éppen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.

- Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! - mondá Fabriczius. - Reggelig minden rendben legyen.

S azzal sorba mindenkinek kiosztá a rendeleteit, s csak azután került rá a sor Alauda uramra, hogy azt is észrevegye.

- Mi tetszik, nemes uram?

Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illõ simulékonysággal oldalgott Fabriczius mellé, s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:

- Volt már odahaza a házánál, tekintetes fõbíró úr?

- Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elõ a védmûvek megtekintésébõl. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, amit kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, ahol akar. Hát kegyelmed mit kíván velem közölni?

- Az õrjárattal jöttem ide, mely a városban cirkál, a rendet fenntartani.

- No az is dicséretes dolog, ha a patríciusok maguk vezetik az õrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?

- Egy leányt fogtak el az õrök, aki tilalom ellenére egyedül járt az utcán.

- No, hát zárják be egy huszonnégy órára a ketterhäuschenbe. Tudják a parancsolatot.

- Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.

- A kalitba vele! - kiáltá türelmetlenül Fabriczius. - Huszonnégy óráig ott marad a közönség csúfjának. Huszonnégy óra múlva a haját a hóhérlegény tõbõl levágja, s a leányt seprûvel kiveri a szégyenkapun a városból.

- Kérem szépen - súgá maliciózus kímélettel Alauda. - Ez a hajadon - fõbíró uramnak a saját leánya.

Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arcát halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához kapott. De egy perc múlva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el mellét, mondá ki ítéletét:

- Akkor - negyvennyolc órára legyen kitéve a ketterhäuschenbe.

A jelenlevõk mind csendesen zúgni kezdtek.

- Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolc óráig a szabadba kitéve! Pogánynak is sok volna!

- Amit mondtam, megmondtam. Másodbíró úr, hajtsa végre a parancsot. - Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. - Kegyelmed ismeri a szokást. A ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.

Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt õ.

- Már megbocsásson, elsõbíró uram; de kegyelmed maga ebben a dologban érdekelt fél. A ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.

- Igaz. Kegyelmed nem bízik énbennem. - Én pedig nem bízom kegyelmedben. Tehát ki vegye õrizet alá a ketterhäuschen kulcsait?

- Még van egy úr, aki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.

- Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon Istennel! - Térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?

Alauda uram visszatért az õrjárathoz.

- Jöjjenek kendtek utánam.

Az elfogott leányt elkísérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két, karikára fûzött kulcsot a városi hadnagy vette át, s azonnal felvitte a Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott Andrássy tábornok.

Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.

- A leány negyvennyolc óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtõl meg ne fagyjon, mind a két oldalán a ketterhäuschennek õrtüzet kell rakni, s azt folyvást fenntartani. Alauda Wencezlauz, janitor úr, megbízatik vele, hogy ez idõ alatt a fogoly felett õrködjék. Vigyázzon rá, hogy éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne nyomja az álom, amíg a hóhér a delikvensért eljön és átveszi õt. Ételt, italt fog küldeni a város mind az õröknek, mind a siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!

Wencezlauz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a megbízatásra. Negyvennyolc óráig õrizni egy leányt, két hideg januáriusi napon és éjszakán az õrtûz mellett. - Hanem a hecc derék lesz!

A két õrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a fényétõl aztán világos lett az egész piac. A körüllevõ házak ablakait mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn.

„Madár van a kalitban? Vajon ki lehet?”

Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg, s dugta az arcát a kámzsája és karjai alá.

Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait (ilyen illuminatio mellett nem volt arra szükség), s elballagott az árkádsorok felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. - S ha megtudta volna is, kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely voltaképpen Fabriczius bírónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje alatt Korponay Jánosné szállása; aki annak egész utcára nyíló részét megszállva tartja háza népével és cselédjével. Fabriczius hozzátartozói az udvari osztályba szorultak. A mellette levõ két házban pedig Andrássy István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a szobák egymásba nyíljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajon a harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképpen áttörve?) Szokás volt az az akkori viharos idõkben.