|
Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész
vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A
főpiacon karéjban felállított kuruc lovasok első sora, csak mint árnykép
tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban
hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra
kalapdarabok vannak kötve, ami a léptek hangját tompítja.
Csak a piac közepén lobogó őrtűz vet a
ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál
tűnnek elő a ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó
egypár alabárdos.
A város népe még jócskán alszik. (Szilveszter-éj
után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.
Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán
felébredtek. Az egyik ablak kinyílik, s valami fehérszemély kihajol rajta, s a
portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendõt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.
Azután egy csengõ hang dalra gyújt a
szobában, ahogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy
valamelyik a kuruc legények közül meghallja?
Igaz. Azt a híres szvihrovai nótát
énekli, amit majd az utókor Rákóczi-nótának fog nevezni.
Ismerik is egynehány versét a
kurucok, még a tótok és németek is.
A fehérszemély elég hangosan
dalolja:
Lám a német mily kövér
Bõribe se fér,
Mégis mindig enni kér;
Szegény magyar vér!
Egypár lovas úgy csendesen utána is
dalolja a nótát.
A ketterhäuschen közepén gunnyasztó
alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.
Egyszer aztán egy ilyen vers
következik:
Ne sírj, kis lyánkám, ne félj!
Minden jót remélj:
Megszabadít a kevély,
Majd ha jön az éj!
- Ugyan jó kedve van Korponayné
asszonyom belsõ frajjának! - mondogatják a huszárok. A bezárt nõalak a kalitban
ismét visszahajtja a fejét a zúzmarától fehér szalmára.
Az énekes cseléd aztán beteszi az
ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.
A lovas ködalakok sora elõtt pedig
egy lovag léptet végig, aki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a
kantárját a kísérõ lovászának adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.
Könnyû kitalálni kapitányi
rangjáról, hogy az Korponay János. Fiatal, huszonhat éves férfi, középtermetû;
a vállára vetve prémes kacagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a
századosi jelvény, két sastoll a fõstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké
kócsag. Az arcából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza
fehér a zúzmarától, csak az erõs sasorráról ismerni rá.
Korponay bosszúsan tekint szét a
kapu alatt, amint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad
a lépcsõkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi
szolgálattevõ cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba,
neveket, címeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló!
toportyánféreg! merre vagytok? - Nincs ott senki. „Hej! Pelargus!” - kiált egy
benyílóba. Onnan sem jön válasz. - Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az
asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne költsön. Ott
éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a
kihúzóágyban alszik magában a kisfiú.
Továbbmegy. Benyit a szolgálók
ágyasházába, ami az úrnõ szobájából nyílik. Ott sem talál se élõ, se alvó
lelket.
Ezzel a szobával szomszédos a
konyha. Ott legalább valami hang jelezi, hogy ember van ébren, valami reszelõ,
kerepelõ hang.
Oda is benyit. Az elsõ percre
elveszi a szeme fényét a nagy világosság; a tûzhelyen hatalmas farakás lángol
nagy lobogva. A tûzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete
abaposztó öltözetben, aki a két térde között egy furfangos szelencét szorongat,
aminek felyül tekerõje vagyon. A tudósok úgy hívják, hogy kávéõrlõ malom. Az
csinálja azt a sajátságos reszelõ kereplést.
- Hát te öcsém, Pelargus, mi az
ördögöt csinálsz itt a konyhában?
S egyúttal gyanúteljes
oldaltekintetet vet a kérdezõ a konyha túlsó végén álló nõalakra, aki könyökön
felyül felgyûrt ingujjakkal, a feje piros kendõvel átkötve, derekán kétszél
köténnyel, látszik valami konyhamûvészettel foglalkozni, ami abban kulminál,
hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni
látszik vele a tûzrõlpattant menyecske.
- Kávét õrölök, ahogy látja
kegyelmed - felel a fiatalember.
- Furcsa hivatal! - jegyzi meg rá a
kapitány. - Hát a feleségem hol van?
Erre hangos kacaj támad a munkában
levõ menyecske részérõl.
- Óh, te golyhó! Hát nem látsz?
Akkor néz oda jobban Korponay, ez
biz az õ felesége.
A következõ szava aztán nem is lehet
más, mint hogy odalépjen hozzá; s a tûztõl piros arcára egy csattanó csókot
nyomjon.
Nagyot sikolt rá az asszony.
- Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap
a bajuszod!
Az bizony nem jut az eszébe az
embernek, mikor ilyen véletlenül kerül össze a feleségével.
Amíg Korponay a zúzmarás bajuszát
törülgeti, még egyszer széttekint maga körül; ez bizony konyha, az ott tûzhely;
ez itt Pelargus, aki kávét õröl, az meg a szép Korponayné, aki tésztát szaggat.
- De hát mit csináltok ti itten? -
kérdi álmélkodva.
- Én boszorkánypogácsát, Pelargus
pedig kemencét fût, kávét õröl, azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasbul.
- Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?
- Cselédség? Galambom, az nincs. Az
istállóban van egy kocsis. Idefenn pedig mi magunk ketten, Pelargussal.
- Hát hová
lettek?
- Beálltak
katonának.
- No de ne
tréfálj.
- Vigyázzon
kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, ami már tele van pogácsával. Ha kisül,
maga is kap belõle az útra.
- No de hát mit
értsek én ebbõl?
- Igen egyszerû a dolog, kedvesem. A
tanács azt a rendeletet adta ki, hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan
kenyérpusztítónak ki kell takarodni a városból, aki katonának be nem akar
állni. Tökéletes igaza van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A
rendelet szerint fõstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát,
kapitánynak csak kettõt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én
csak kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, akiket leginkább nem
nélkülözhetek, a kocsis, aki lovamról, s a prefektus, aki a fiacskámról
gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az éjjel a belsõ
frajjomat is elfogták az utcán, tehát magam gyürkõztem neki, s beálltam
szakácsnénak. Óh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen állapotban.
- De hisz én az imént egy
fehércselédet hallottam itt énekelni az ablakban, aki a porozóruhát kiverte.
- Hát az a fehércseléd is én voltam.
- De hisz ez infámisság!
- Mit? Éntõlem infámisság?
- Nem tõled, hanem a
magisztrátustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen helyzetbe hozni! Ezt nem tûröm.
A nõ engesztelõen lépett hozzá: két
kezét hátratartva (azok lisztesek, sõt tésztások voltak, nem akarta velük a
nyalka mundért bekeverni):
- Ne csörtessen kegyelmed. Nincs
semmi baj. Háborúban vagyunk, most semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed
hányszor süti meg a maga ebédjét az õrtûz mellett, künn a mezõn? Ha rákerül a
sor, az egész ezred számára sütök-fõzök, s nem leszek rosszabb tõle. Látja,
milyen jó kedvem van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg!
S azzal csábítóan mosolyogva nyújtá
oda összecsücsörített cseresnyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel
hiúvá tegye a kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:
- Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott!
Juj! Ne csókoljon meg!
S undorodva takarta el a kezével a
száját.
Aztán toporzékolva fordult
Pelargushoz, azon töltve ki a haragját.
- Ugyan! Pelargus uram! Ne forgassa
olyan sebesen azt a kávédarálót, hiszen kirontja vele a masinának a fogait.
S azzal kikapva kezébõl a
kávédarálót, maga leült vele a kis konyhazsámolyra, s a térdei közé fogva a
gépet, szakértõ kézzel fogott hozzá a munkához; aztán nehogy az a hosszú
termetével elõtte álló ifjú munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az
utasításokat.,
- No, csak frissen! Ne bámuljon
kegyelmed engemet, hanem fogja azt az összekötött kácsatollat, ott az ibrikben
tojássárgája, kenje meg vele a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a
háromlábra; ott a vasfödél, takarja be; alul-felyül tegyen rá parázst. Egymás
után! Kegyelmed meg, kapitány uram, rázza le a kacagányáról a havat, s aztán
üljön le ide mellém; szorítok egy kis helyet a lócácskán, míg a pogácsa kisül.
Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?
Korponay bosszúsan csapta le a
kalapját a térdére.
- Hol jártam volna? Szénát, szalmát
rekvirálni jártam. Az a lovaskapitánynak az élete. „Csiripeljétek körül
az ellenséget!” ez az utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A
kijáró kutyának különb az állapotja, mint egy kuruc lovaskapitánynak. Amíg a
hajdútiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig õ odakinn a
bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. - De tudom Istenem, hogy nem
soká leszek én már kuruc lovashadnagy.
A nõ egyszerre abbahagyta a
kávédarálást, s gyorsan a férj vállára tette a kezét.
- Mit mondasz? Hát mi lesz
kegyelmed?
- Hát a mai utamból vagy úgy térek
vissza, mint holt ember, vagy úgy, mint „fõstrázsamester”.
A nõ nagyot tapsolt erre a
két szóra. Melyikre? vagy „halott”, vagy „fõstrázsamester”.
- Hát micsoda útra megy most
kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?
- Azt nem szabad megmondanom.
- Még nekem sem?
- Senkinek sem.
- No, csak úgy súgva. Hogy senki se
hallja. Bizony Isten, senkinek se mondom el. No mondja meg! Adok magának egy
szép csókot. Egy egész, kerek, igazi csókot.
Azzal a két kezének hüvelyk- és
mutatóujja hegyével megcsípte a férje két piros orcáját, ahogy a „csóka csípi a
fiát”, s közel vitte hozzá a tündérmosolygású ajkait.
- Nem lehet, angyalom.
Akkor aztán pofon legyintette
gyengén, s megint ölébe kapva a kávédarálót, hátat fordított neki, s
addig-addig tolta le maga mellõl a kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve,
fel kellett állni mellõle.
- Menj! Haragszom.
- Úgyis megyek, s ha haragszol, azt
nagyon jól teszed. Haragos asszony urának jól fog a kardja.
Most aztán egyszerre ledobta a
földre az egész kávédarálót az asszony, s felugrott hevesen, és egész
indulattal odaveté magát a férje nyakába; két meztelen karjával odaszorítva a
fejét magához.
- Hát mégiscsak kimondtad: verekedni
indulsz! Te csatába mégy most!
- Hát bizony, édesem, engem nemigen
küldenek diót kopácsolni; mindennap ott járok, ahol a vasat meg az ólmot
osztogatják. De hát ha eddig nem vágták le, ezután sem vágják le a
fejemet.
- De én nem akarom, hogy semmidet is
levágják! Se a kezedet, se a kisujjadat, semmi porcikádat.
S egyik kezét a
másik után eldugdosta az urának, az általkötõ selyem nagykendõje alá.
A kapitány
nevetett rajta.
- Hát hiszen
megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb kémszemlészetrõl van szó.
Gyerekjáték, tréfadolog.
- Hát akkor mit
beszéltél nekem fõstrázsamesterségrõl?
- Az már megvan.
Itt van a generális kezében.
Nemcsak az, hanem még más is. A fejedelem donatiója, a sztropkói uradalomra,
amit Ocskay Lászlótól elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, aki azt
megszerzi, meg is kell adni az árát.
- Micsoda árát?
- Ugyanazt az árát, amin Ocskay
vette.
- S õ mennyin vette?
Korponay a kardmarkolatára ütött.
- Itt van az ára az oldalamon.
- Õ kardcsapásokkal fizetett meg
érte?
- Hát énnekem is azzal kell
megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy Korponay János azért kapott rangot és nagy
birtokot - mert a felesége szép asszony.
- Te féltékeny vagy?
- Nem vagyok az, Isten látja a
lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nõmet is, magamat is, mint hogy megengedném,
hogy egy rossz álmom is legyen errõl. Hanem, a világ rossz. S a rosszat hamar
hiszi.
- Akarod, hogy itt hagyjak mindent,
s hazamenjek veled apád birtokára gazdasszonykodni?
- Ha nem volna az a kis fiú ott a
bölcsõben, bizony nem mondanék nemet. De hát arról - tudod már, hogy miket
álmodoztunk.
A nõ arca e szóknál egyszerre
átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább szépítõszer. S ez igaz volt. - Talán ez
az „egy”.
- Ugye? neki nagy emberré kell
lenni? - suttogá forró lihegéssel. - Hatalmas úr lesz belõle valaha?
Kacagott ennek a gondolatnak!
S azután egész öntudattal
markolászta végig férje karjait, azokat az acélizmokat, amikre gyermekének
dicsõ jövendõje van bízva; mintha tudakolná, megbírja-e, amit elvállalt? S
többé nem marasztotta, nem kísérgette lágyító beszéddel. Tolta elõre: eredj!
- Nem csókolod-e
meg, mielõtt erre a nagy útra mennél?
- Nem. Babonás
vagyok. Csatába menõ katonának kisgyermeket megcsókolni nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te,
helyettem is, meg érettem is. Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az
apja, s hoz neki cifra bábot, aranyos lovat.
- Mikor hiszed, hogy visszajössz?
- Ha Isten megtart, s kedvez a jó
szerencse, holnap visszakerülök. Akár hamarább jövök, akár késõbb, az baj lesz.
- Csak épen jöjj meg, semmi baj sem
lesz.
- Isten hozzád, édesem, sietek a
csapatjaimhoz; jó utat kell tennünk, míg a ködben tart. - Az ajtókat mind
nyitva találtam, senki sincs a szobákban. Jöjj le, Pelargus, és zárd be utánam
a grádicsajtót. Aztán Pelargus: rád bízom a asszonyomat, jól gondját viseld.
A férj és feleség megölelték
egymást, s azzal Korponay eltávozott, Pelargus a lépcsõig kísérte, s ott
bezárta utána az ajtót. Korponaynak csak odakünn az utcán jutott eszébe, hogy a
„bizony!” hát abból a híres boszorkánypogácsából, amit a felesége készített, õ
egy fiát sem kapott. De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló
az. De hát kinek a számára készítették azt útravalónak, ha õróla
megfeledkeztek?
Bizony másnak! De azon õ hiába töri
a fejét, hogy kinek.
Nemsokára eltûnt a köd fátyolába a
lovashadsor árnyékképe, a piacon csak az õrtûz lobogott, a ketterhäuschen
árnyékát szórva jobbra-balra a hulló zúzmarás levegõben. A nap, mint egy nagy
rézlibertás függött fénytelenül a szürke égen.
Pelargus visszatért a konyhába.
Ez a fiatalember egy elõkelõ
patrícius család ivadéka volt a Szepességrõl. Még alig húszéves. Rajongó
kedély, tele költõi hajlamokkal; csupa szív.
Már tizenhat éves korában követte a
szabadságharc táborát, s gyönge, nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat
minden viszontagságait viselte kitartással. A testi erõt pótolta nála a lélek.
- Gyakran látták õt a vesztett csatában felragadni az eldobott zászlót, s az
újra összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Õ maga aligha tudott volna
egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elöl rohant a veszedelembe. S
aztán, mikor vége volt a csatának, õ versbe szedte a hõsök viselt dolgait, s
énekelte, deklamálta azokat az õrtûz mellett, ha egy helyen megunták,
odábbment, újra kezdte.
A muzulmán hadzsi nem hisz oly
fanatikus odaadással a Mahomed paradicsomában, mint Pelargus a magyar
szabadságharc végdiadalában. Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a
vége mégis az lesz, hogy kisüt teljes fényében a nap.
Mikor a hadjárat kóborlásai közben
összehozta a vak sors Pelargust Korponaynéval, õtet is elkapta ez a bûbájos
planéta, s drabantjává tette, mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt
földi testeket.
Hogy valami címet találjon a
közelében maradásnak, beállt a házához, a kisgyermeke nevelõjének.
Aztán lett mindenes a háznál.
Sokat nevettek rajta - s õ azt is
hálával fogadta.
Akik Rákóczi hívei voltak, azokat
mind kis isteneknek tartotta; a labancpártiakat ellenben szarvas ördögöknek.
Korponaynét úgy imádta, mint egy
szentet.
Mindenre jó volt a szegény Pelargus.
Akár az asszonyának az aranyhímzésben segíteni tûvel, akár az urának
ellenségverésében segíteni karddal, akár pépet fõzni a gyermek számára, akár
ellenség megszállta falut felgyújtani, izenetet vinni ellenséges táboron
keresztül, amiért ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket írni ideál
képekhez: az neki egyforma munka, nem: gyönyörûség volt, csak azzal a
különbséggel, hogy egyiknél az õ halvány arca még holdvilágosabb lett, a
másiknál pedig kigyulladt; ugyanazok a nagy, világoskék szernek, amik egy
költemény elszavalásánál, egy érzékenyen végzõdõ mesénél olyan hamar könnybe
lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat lelkesíté, a
gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe beledühödött, akkor nem
lehetett ráismerni: õrült volt, minden arcvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott,
míg a lélegzete ki nem fogyott.
Ha megdicsérték, elpirult, mint egy
szûz leány, ha kigúnyolták, sírt.
Hogy az ajtók zárásából visszatért a
konyhába megint Pelargus, hej de megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött
tõle a parázs. Az úrasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen
elkapni a lábost a tûzrõl; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét; nem
bánta; csak a százszorszép úrnõ meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is
odatenni a tûzhöz az ibrikben; amíg az felforr, kiszedte a tepsibõl a kisült
pogácsákat, tányérra kirakta; egypárnak odasült a feneke; mert nem jól volt a
tepsi kikenve; ej, de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd mérgelõdnék
érte. Azután, mikor a kávé is elfõtte a habját s megülepedett, leszûrte azt
szépen az ezüst kannácskába, a másikba a tejet öntötte, nádmézet aprózott; a
pogácsákból piramist rakott egy tányérkába, s mindezt egy nagy réztálcára téve,
bevitte az úrnõ felsõ szobájába.
Tudta jól, hogy ez az õ kötelessége;
azt is tudta, hogy az úrnõnek most más dolga van. Meg sem lepte az a látvány,
amivel az foglalkozott. A kisfiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette.
A kicsike eleget petyegett; „Hát már, édes, én ezután leány leszek?”
- Maskarába mentek, kicsikém, a
Pelargussal.
Annak aztán nagyon örült a kisfiú,
hogy õk maskarába mennek.
- A Pelargus is maskara lesz? Milyen
maskara lesz?
- Majd meglátod.
- De nem ijeszt meg?
- Aztán elmentek szánkázni.
- Óh, az jó lesz! Csörgõs szánkán?
Hová megyünk?
- A nagyapához. Ahol az a sok
tengerinyúl van.
- Az én nyulam is ott van! Az
a fekete, a veresszemû.
- No most szépen
imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.
- Elébb innám én
azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.
Pelargus már el
is készítette neki a kávéját, s odaültette a kis leány-fiút az asztalhoz, s
eléje tette a csészét.
- Otthon a nagyapánál a régi
csészémet is megkapom, ugye?
- Meg, kedveském, ugye az milyen
szép csésze?
- Szép! szép! De nagy! nagy!
Ezért a szóért összecsókolta az
anyja a kisfiút. A szeme csupa könny lett utána.
Amíg a gyermek reggelizett, a nõ
hátravonult Pelargussal a szoba mélyébe.
- Látod, Pelargus, hogy igazat
mondtam?
- Azt gondolja kegyelmed?
- Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás
küldetése ez bizonnyal. Te látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a
fáról. Elhagyogatják a hívei a fejedelmet egymás után, amint a sorsa balra
fordul. Az én uram még erõsen állt, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder
Orbán a császári generálishoz ment küldetésbe.
- Tudom. A védõsereg szabad
kivonulása s a város kapitulációja felõl alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez
az alkudozás nem egyébért lett megkezdve Andrássy generális által, mint hogy
kétnapi fegyverszünet legyen nyerve a számunkra, mely idõ alatt azt az
élelmiszert és puskaport, amit Fabriczius bíró a határon átszállított, az innen
eléje vonuló lovasság belophatja a városba.
- S gondolod, hogy csak azért ment
oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?
- Ha komolyan akarna Andrássy a
kapitulációra gondolni, akkor nem küldte volna hozzá Czeldert, a legkeményebb
kuruc vezért, s nem szabott volna olyan békefeltételeket, amiknek az elfogadása
képtelenség.
- S mik azok a feltételek?
- Én ugyan hitszegést követek el, ha
kibeszélem, ami lelkemre kötött titok; de kegyelmed elõtt olyan vagyok, mintha
üvegbõl volnék: ha rám néz, keresztüllát rajtam, ha rám üt, összetör. - Tehát a
katonai kapituláción kívül, ami a legteljesebb becsület föltételeihez van
kötve, még a következõk vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden fõtisztnek,
aki az itt levõ kuruc seregbõl a császáriba átlépni akar, ugyanott az itten
viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a fõstrázsamester ezredesi, a
generális brigadérosi rangot kapjon. Azután a másik föltétel ez: akinek Rákóczi
Ferenc fejedelem valamely birtokra donaciót adott, ugyanabban a császár által
is megerõsíttessék.
- Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek
úgy egymás között. Szegény Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy
verekedõ kedve! De hát ezt én mind elõbb tudtam, mint te. Nyugtasd meg a
lelkedet; nem te árultad el ezt a titkot elõttem elõször. Ez vett rá, hogy arra
kérjelek, amit nekem megígértél.
- Hogy a kisfiúcskát elvigyem innen
a nagyatyjához.
- Lásd! Én már többet is tudok.
Nekem arról is értesülésem van, hogy a császáriak ezeket a föltételeket készek
aláírni, s hogy Löffelholtz fel van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel
fogadni. Lõcse város birtoka rendkívül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az
egész Szepesség be van hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyúöntödéje,
hadifelszerelése, pénzverõ mûhelye és a legrajongóbb hûségû német hívei. Amint
a lõcseiek beadták a derekukat, ami német van a kuruc táborban, az mind utánuk
esik. Aki Lõcsét császári kézre keríti, az nem kérhet olyan nagy jutalmat, amit
meg ne kapjon. Az idebenn levõ kurucok fejei már tudják jól, hogy õk nem a fejedelemért,
nem a nemzeti ügyért harcolnak többé: hanem csak az elõmenetelükért. Hanem én
keresztet vonok a számításaikon keresztül.
A nõ szeme olyan csodálatosan
villámlott e szónál.
- Mit tesz kegyelmed?
- Olyan dolgot, amihez nem kell ez a
gyermek itt a közelemben.
- Én sem?
- Te meg éppen nem.
Azzal hevesen megragadta a
fiatalembernek a kezét, s ezt súgá a fülébe:
- Elküldték az uramat, hogy ott
hagyják veszni, mint Uriást! De vigyázzanak magukra, hogy Betsabé helyett
Juditra ne találjanak bennem.
Pelargusnak az egész teste végig
lúdbõrözött. Õ értette e mondás fenyegetõ rejtélyét.
- Most nincs fecsegésre való idõ -
mondá az úrnõ -, neked sietned kell, hogy a fegyverszünet határideje alatt az
ellenség zárvonalán átjuss. - Ami ezután történni fog, annak majd hírét hallod
az atyámnál. Neki csak annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy
Rozgonyi Cicelle az õ õsanyja volt.
Pelargus arca
egészen felmagasztosult e névre. „Rozgonyi Cicelle!” Az a hõsi asszony, aki a
férfiakat csatába vezeti, aki a fejedelmét vesztett ütközetbõl kiszabadítja.
Versbe foglalta õ ezt régen, szép alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van
abban leírva a dicsõ teremtés, mint aki itt most elõtte áll, magas, délceg és
karcsú; orcáin rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol
kékek, hol kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, amiknek a fenekén tûz
lángol; néha meg zöldek; ahogy mosolyog, csábít, vagy haragszik; a haja meg a
sáfránnyal vetekedõ sárga. - Ezt hibának is vette minden ember a versében, hogy
tudott hõsnõnek, magyar nõnek sáfránysárga hajat adni? De hát õ ezt
választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?
Lehajolt
megcsókolni a kezét.
„Rozgonyi
Cicelle!... Mért nem lehetek én Cserni Száva?”
(Ezt meg a saját
személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi mondakörbõl,)
- Nem fiam! Neked más feladatod van.
Most öltözzél át gyorsan: aztán siess az utadra!
Pelargus többet tudott az elégnél. A
költõi lélek divinál.
Azalatt is a balladájának egyes
mondásait szavalta, amíg az úrnõje felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert
Pelargusnak asszonyruhát kellett magára venni. Illett az az õ sima arcához.
Korponayné maga kapcsolta rajta össze a tulipiros, százráncú viganót, hozzá a
csatos virágos mellénykét, a dudoros ingujjakkal; a fejét bekötötte elõbb
csipkés fõkötõvel, azt azután még letakarta fehér patyolatkendõvel, elöl a
homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a piros
csizmát maga is fel tudta húzni.
Úgy, hogy mikor a kis benyílóból
elõkerült Korponayné Pelargussal, a kis úrfi elkiáltotta magát.
- Nini, a Zsuzsi
itthon van már!
- Jól van, kis
fiacskám! - mondá az úrnõ, megcsókolgatva a fiúcska orcáit - csak nevezd
Zsuzsinak az egész úton Pelargus bácsit.
- Hát a
Pelargus? Jaj de szép maskara!
A gyermek
elkezdett kacagni, vége-hossza nem volt a nevetésnek. Még akkor is nevetett, amikor az anyja
elbúcsúzott tõle. Eszébe sem jutott neki a sírás.
Korponayné németül beszélt
Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.
- Vigyázz a
gyémántomra az úton, Pelargus. Rajtad kívül nincs az a teremtése az Istennek,
akire rábíznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól betakargasd a bundába az úton.
Felírtam a számodra, hol szállj meg útközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel.
Azt mondd, csak tótul tudsz. A gyermekkel is tótul beszélj, s Marinkának
nevezd. - Ne sokat búcsúzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.
Azzal ölébe adta
Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy décbundát; utánuk vitte a
pálinkával telt kulacsot, s az elemózsiás tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a
számára lett sütve az a pogácsa.) A kapuban aztán mindent a kezébe adott
Pelargusnak, ami az útra való, s mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a
nyílt ajtó mellett, hogy utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a
rájuk váró szánig eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó-ház elé állni, ne
lássa az egész piac, hogy itt ülnek fel.
Mikor aztán
eltûntek a szeme elõl, az úrnõ nem ment fel a lakosztályába, hanem betért a
földszinti pitvarba, ahol a cselédek laktak elébb. Ott most üres volt minden
szoba.
|