XII. FEJEZET
Regina mea

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a cél el van érve. A páciens nem rúgkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az õ dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karosszékben; a söröskancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid idõn aztán az ápolónõ kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinációba hozzuk a páciensnek rögtöni felébredését, arra a diagnózisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az õ sereskancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacaeának, hogy mégis a furor daemoniacus múlt el tõle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklándozta az ápolónõ orrát, s meggyõzõdött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé aranyfonállal áttört rácinget öltött magára; ahhoz török salavárit húzott fel, rózsaszínû selyembõl; azután tarka virágú, fekete rókával prémzett, damaszt kaftánba bújt bele, amit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övrõl ezüst láncocskákon filigránnyelû kés, aranyfogantyús olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, ahogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis recefice fõkötõcskével szorította le, ami a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a fõkötõ recéjét a hajtól nem lehetett megkülönböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy állótükörhöz, mely egész a földet éne. A szemközti kép õrá mosolygott, õ meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni, s egy pillanat múlva mind a két alak eltûnt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggõ mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kísérettel járó kuruc fõvezérek szélesebben kinyúlhassanak a kvártélyukon.

Az állótükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfannschmidt-házhoz. A szûk falnyílás egypár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félre tolódott; s õ egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelsõ szobája volt.

A kuruc tábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous, magyar kiadásban. Arckép, márványszobor, mûvészi kéztõl alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. „Még akkor” kuruc módra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt, és természettõl csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redõtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bûbájt sugárzanak elõ; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levõ gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; elõkelõ arisztokratikus hátradûléssel.

- Regina mea! - rebegi melegségtõl reszketõ hangon, karját tárva az érkezõ elé.

- No, no, nem szabad hozzányúlni, mert üvegbõl van! - szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit súgnak a fülébe.

- Ah, az nem megenni való - szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tõle.

- Éhomra nem! - felel rá bosszúsan, és mégis nevetve.

- Mit beszélsz!

- Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

- Hát miért nem?

- Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok fõzni; sohasem álltam még meg konyhában.

- Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem...

- Jól van jól... - vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. - Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

- De miért?

- Mert böjtölök. Péntek van.

- De hiszen nem vagy te pápista.

- Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

- S az én királyném olyan erõs a fogadás megtartásában? Ebben egy kis csendes szarkazmus volt; amit a szép hölgy el is értett.

- Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

- Hát a mai olyan fogadás volt?

- Olyan.

- Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

- Ha megígéri, hogy nem nevet ki érte.

- Sõt együtt sírok rajta, ha arra való a tárgy.

- No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek könnyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könnyeit letörülni, s helyre engesztelni a kedvét.

- S miért küldte el szegénykét? - kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikbõl a leáldozó nap verõfénylett vissza.

- S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni a lábaihoz, s kezeit csókokkal borítani.

- Ne bántsa! Eltörik! - szabódik a megtámadott. - Ejh, micsoda házigazda ez, aki a hozzá menekülõ vendégét felfalja!

- S még hozzá a vendégét, aki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képezõ, barokk stílû táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, aminek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkó alakban körülvevõ kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva a legdúsabb lakomával, aminõt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

- Ah! - szólt elbámulva a hölgy. - Kegyelmed vendéget várt?

- Királyi vendéget! A „regina mea-”t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja, s a maga véleményét el ne mondja az ínycsábító sültekrõl és süteményekrõl, amiknek halmazából karcsú és öblös velencei kristályok kandikáltak elõ, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelyül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne fossza róla az illatos burkot. Ez az õ kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belõle, odateszi az ajkai közé.

- Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából, s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, amiket meg tud tartani.

- Amíg az az óra tizenkettõt nem mutat!

Egy nagy állóóra ketyegett aranyozott állótokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

- No hát majd én segítek az idõnek sietni! - szólt nevetve a lovag, s elõvesz két nehéz egymáshoz karikával fûzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramû egyik súlykoloncára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha idõnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az idõt meglopni nem bûn.

- Micsoda két nagy bolond kulcs az? - kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

- Annak a ketterhäuschennek a kulcsai odalenn a piacon.

- Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

- Rám bízta a magisztrátus, hogy õrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

- Mit vétett az a személy?

- Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. Aszerint fogják megbüntetni.

- Jól teszik. A polgárnõknek vigyázni kell az erkölcsükre.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arca. A szégyenpír vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orcáját.

S mennyivel igézõbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, amíg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

- Ejh, használjuk az idõt! Úgyis ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nõ ajkpittyesztve fordítja a hevítõ szót hûsítõre.

- No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elõ a mi közös Panteonunkat. Hadd mulassunk rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óraláncához csatolt acélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a „közös Panteonnak”.

Az egy rajzalbum volt; kettõjöknek a mûve, s jó, hogy csak õk ketten bírtak róla tudomással.

Talán éppen a közös mûvészi hajlam hozta õket legelõször össze. A mûvészet nagy kerítõ.

Naturalista lángész volt mind a kettõ. Andrássynál ez még családi hagyomány volt; már a székely nagyapái ott Csíkszentkirályon is híres piktorok voltak; õsi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s elsõ báróvá lett nagyapjuk rajzolta a kartonokat - barátságbul - a Thurzó-féle bittsei várpalota korridorjai számára. Andrássy István a tízéves szabadságharc alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a hírességeknek az alakjaival, akik e harcokban vezérszerepet játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, franciák; uralkodók és hadvezérek.

Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetõk; s ez meg Juliánnának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot éppen egy nõnek adta. A nõszív különben arra van alkotva, hogy eszményítsen. Ennek éppen az ellenkezõ adománya volt. Torzképeiben találó élcesség, kegyetlen szatíra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit, s gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek nemcsak az arcára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni. Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a „nagy pipájú, kevés dohányú” rebellis kuruc alakjában személyesítette. Forgách Simonbul kétkulacsost csinált, aki a féllábával Ausztriában, féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszõvel a derekán, rusznyák királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a szatírája; az áruló vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében pohárral kínálta ugyanazt a levágott fõt. Ha a megtréfált urak valaha ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba megverekedjék.

De ami legveszedelmesebb jellegû karikatúra ez albumban, az magának Rákóczi Ferencnek a képe, melyen a nemzetétõl bálványozott fejedelem úgy van torzítva, mint egy drótostót, aki a megfordított pipaszárát a szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István koronáját, azt összedrótozni igyekszik. Az erdélyi fejedelmi süveg a szeméig le van húzva, s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta mögül Péter cár kandikál elõ, s repedt serpenyõ alakjában a lengyel koronát kínálja neki. Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti fõurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arcképei kész prédául szolgáltak a démoni gunyorú rajzolónõnek; csak egy képnek a hátulsó lapján nem volt semmi karikatúra. Ez volt a császár maga.

- Mért nem bántja ezt is, mint a többit? - kérdezé Andrássy István szép munkatársától.

- Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele tenni.

Ez a torzképgyûjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, aki azt egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bûntársi viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyit mulattak õk ezeken a figurákon: - mikor senki sem hallotta!

Mennyi gonosz kacaj, csúfolódás egyesíté lelkeiket, mikor így kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arcába dobták könnyelmû megvetésüket.

Nem maradt ám kigúnyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlan szívû, rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy borbély volt, aki a földglóbust borotválja, maga olyan kopasz, mint az a földteke, s a parókája errõl csüng alá. Pelargus a holdvilággal csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, aki savanyú képpel tanulja az ABC-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak a testvére is, a fehér barát, akit „dervisgenerális”-nak gúnyoltak: az egyik lapon mint ájtatos cisztercita tonzúrás fejjel, fehér csuklyával, a másik lapon mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt táncolva.

- Biz ebbõl csak egy kép hiányzik még - szól Juliánna, végiglapozva nevetgélés mellett az éles lapokat. - Kegyelmed maga nincs még benne.

- Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is - monda Andrássy.

- Hát sohasem volt arravaló idõ. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most éppen ahhoz való az óra. Amíg a mutató a tizenkettõre ér.

- De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, amilyen valósággal vagyok.

- Minden bizonnyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg elõttem.

Azzal leültette õt a patkó alakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett táboriszékre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az albumot, úgy rajzolt az irónnal.

Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén, s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levõ terített asztal is. Õ nem fogadott semmiféle böjtöt, s nem látszott afölött aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a felrakott tálakból és torkoskodik. Sõt arra is felszabadította magát, hogy a hosszú nyakú, lengyel pálinkás üvegbõl egyet húzzon.

- De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost - zsémbelõdék vele a szép mûvésznõ.

A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve helyébõl, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták elõle a könyvet.

- Soká tart-e még?

- Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna.

Egyszer aztán orozva lesbõl odaszökött a lovag, s elkapta a hölgy kezébõl erõhatalommal az egész könyvet.

A hölgy kacagva sikoltozott, a fõúr szintén kacagva káromkodék.

- Ah átkozott vad-angyal! Minõ csélcsapság!

Az õ arcképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva. De az még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos a másikba még egy boros kulacs: úgy dûlt hanyatt danára felnyitott szájjal, mellette sziluett alakban Löffelholtz német tábornok árnyképe; aláírva a torzképnek: „A kocsmagenerális”.

- Ezért bosszút állok! - kiáltá a vitéz, s a bosszúja elõl sikongatva futó hölggyel kergetõzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé menekült; s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe tette magát.

- Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? - kérdezé az elsõ akkordok után fejével negédesen bólintva.

- Ismerem - a cudart - felelt rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.

Pedig az a nóta elég dallamos volt.

Hát biz az az õ nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a címe, hogy „A kocsmagenerális”.

Meg voltak abban énekelve sorban az õ hõstettei - a borozó asztal mellett; a végsõ sor ezt variálta:

            A második kupa bornál

            Mond a generális,

            Várjatok még, hadd igyon még

            Kocsmagenerális!

És így felelt a hatodik kupa borig.

Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy õ is hallotta. Csak mosolygott rá. Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Juliánna csengõ hangjával, ami hasonlított a kacagáshoz és a madárdalhoz, végigdalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele énekelte a refrént szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerõs vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik strófát kezdett, amit még Andrássy István nem hallott. Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a kuruc alvezérnek.

Ez a gyõrvári hõs diadalát énekli; amidõn Andrássy a császári tábornokot, Heister Hannibált, aki elõtt a többi kuruc vezérek már mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

            A hetedik kupa bornál

            Kocsmagenerális

            Úgy megveri ellenségét,

            Nem marad egy szál is.

Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szívének. A hat gúnystrófa után a hetedik, mely a többinek a keserûségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos cigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset, bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a zöld gallyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy, azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában jogosulttá lesz ez a „szent” csók.

De Juliánna tiltakozott ezen játékdíj ellen.

- Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me coenas, at avis edit e regibus (Maecenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arcát, odatelepedett az asztal melletti kerevetre, s egy molnárostyát dugott a szájába. (A németek Hohlhippennek nevezik.) Ez tulajdonképpen nem is étel; csak sült levegõ.

Az óra pedig éppen tizenkettõt ütött; a rendes józaneszû toronyóra, odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a megsarkantyúzott horologium; de ez már nem különbség; az ember megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bûnbe esik, az óra volt a hibás, az hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felõl fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A többihez aztán megjön a kívánság és az engedelem.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokallta azt, s a legvidámabb kacagás közt el-elkomolyodott.

- Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.

- Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a kocsmagenerális?

Pedig bizony õkegyelmessége már a gyõrvári diadalon is túl volt - a poharak dolgában.

De hát lehet még egy nyolcadik strófája is annak a versnek.

Van is.

Ahol a hõssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony a nótában. Eszébe juttatja-e vagy elfeledteti vele a nyolcadik pohár?

Már azt nem éneklik fennhangon, csak úgy dúdolva; félig elsúgva, félig elzöngve a szót; egy dévaj nevetõ hangot félig kiszalasztva, félig visszafojtva.

            A nyolcadik kupa bornál

            Kocsmagenerális

            Nem látja már a szép asszonyt,

            Ha elõtte áll is.

Jaj, dehogynem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy fel nem falta!

S fennhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.

- Csitt! Ne danoljon olyan fennhangon! Mind kihallik az utcára.

- Dehogy hallik! Ki járna mostan az utcán! S ha hallik is, eb füle, aki hallja! Nem parancsol nekünk a lõcsei bíró!

- Hát ez a kisbíró? - mondá a nõ, ujjai hegyét a férfi szíve fölé téve. Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

- Már megint kezded a gonosz játékodat? - szólt kedvszegetten a lovag. - Hol meggyújtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz nekem kísértetekrõl mesélni. Addig cirógatsz a bûvös-bájos tenyereddel, míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt hiszem, csak álmodtalak.

Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.

- Csitt! Hallga! - súgá a nõ, kerekre felnyitva szemeit, s a jégvirágos ablakra bámulva.

- Mi az? Mit neszelsz?

- Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram jön vissza a portyázásból.

- Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én szívem, azt hallod.

- Nem tudom, mi lelt? Úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek kezeim. Ne szorítsd olyan nagyon, fáj.

- Hamiskodol! Szökni akarsz. Alig várod, hogy itt hagyhass.

- Alig várom? No hát lásd, hogy mennyire akarok tõled szabadulni?

S azzal az elsõ hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset; azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s ezt a négyet összefonta egy tekerccsé. Szép színt adott a kettõ.

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint ahogy a kígyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergõznek, hogy többé nem tudnak elválni.

- Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?

Az bizony nagy kérdés!

A nagy falióra kétnegyedet ütött éjfél után.

Hanem a külsõ toronyóra hazugságot vetett az öccse szemére, mert õ akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház elõtt az éjjeliõr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen! Hat’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél csapkodta a háztetõkrõl lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most odakinn lenni!

Mint annak a bezárt leánynak ott a ketterhäuschenben!

- Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! - rebegé az asszony. - Hogy fázik az ember, ha a bûnére gondol.

- Legyen mind én terhem! - biztatá a férfi. - Az én lelkem álljon ottan (ha ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?), s feleljen helyetted is Isten elõtt (ha igazán van Isten?).

- Óh jaj, ne káromkodjál!

- Tégy róla; taníts imádkozni!

- No hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.

A nõ a jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta, s görcsösen kebléhez szorítá. - „Mondd utánam az Úr imáját.”

- De csak a két utolsó sor nélkül.

- Mit? A két utolsó sor nélkül?

- Az ám. Mert én mindig azt kívánom: „De csak vígy a kísértetbe!” S aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor „soha ne szabadíts meg bennünket a gonosztól”.

- Ah, ne csúfold az Istent!

- Tud is valamit rólunk. Ha él, más gondja van!

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kuruc fõúrnál. A fejedelem példáját nemigen követték, aki maga nagyon vallásos volt; ki is csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, ahogy a fegyverek diadalt vagy kudarcot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok Istene pedig egy idõ óta nagyon megfeledkezett a maga népérõl.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

- Jéggé fagyok, ha így beszélsz - rebegé Juliánna. - A vérem megfagy a rémülettõl. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor: félelme nem volt színlelt, de igazi; arca úgy elnyúlt, elhalványult, szemszivárványai felhúzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy õt kiengesztelje.

- No, ne reszkess! Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd meg érte! Tégy rá tüzet!

- Hát hiszesz Istenben?

- Hogyne hinnék!

- És a szentekben?

- Még tebenned is!

- Hát térdepelj elém. Mondd utánam a Credót.

A lovagnak meg kellett mindent tenni, ami parancsolva volt. Engedelmességének megvolt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy tér vissza az életpirosság a hölgy orcáira; átszellemült tekintete égnek fordul, és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhítat nyilvánításával, most már szabad az út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek odafonódtak szerelmesen a térdeplõ lovag feje körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítõ pukkanás ébreszti föl az alvó éjszakát; a vészláng pokolfénnyel árasztja el a termet, bezúzva a robbanás erõszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár elkezd magátul végiggurulni a pallón, s az állóóra mind a két ütõjével rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang carillonja volna.

A lovag rémülten szökik fel térdérõl.

- A lõporos torony! - kiáltja berekedt hangon.

Micsoda õrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az kötve tartja.

Nincs idõ azt most kibontogatni.

- Vágd le mind a kettõt! - kiált a nõnek.

Juliánnának olló csügg le az övérõl: könnyen segít vele. Két nyisszanás, s az összefont fürtök kezében maradnak.

Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.

Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba, vérfelhõket gomolygatva maga elõtt; repülõ gerendák mint tüzes sárkányok, szállnak szerteszéjjel; majd a töltött granátok kezdenek elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égbõl.

A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhordozóját kiabálva.

- Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!

Aztán bevágja az ajtót, s otthagyja az imádott hölgyet magára. Az pedig Delila-mosollyal néz a levágott Sámson-fürtre, ami kezében lett hagyva.

Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik.

Odakinn a piacon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az odújából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, amit a zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, amit az elsõ rémület a kezébe adott. „Itt vannak a németek!” Ez a kiáltás hangzik szerteszéjjel. „A bástyákra minden ember!” - üvöltik az erõsebb hangok; dobpörgés trombitaharsogás tör ki az emberzajból. „Itt van Löffelholtz!” S a kiabálás közé nemsokára puskaropogás vegyül.

A falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a tüzet oltani, amit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A zûrzavar lassankint tovavonul a piacról, a tüzet elnyomják, az ég lángfelhõi lassan elhamvasodnak.

Juliánna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piacon senki sincs már: üres a tér. Aki csak férfi, az mind az ellenség rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Juliánna levette az óra súlykoloncáról a ketterhäuschen kettõs kulcsát, s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot és a torzképek közös albumát.

Mindent megkapott, amit kívánt.