|
Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül
védte a fedett állását mind szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett
az egész ráröffent fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is
kaptak tőle már elegen, amivel hazamehetnek. A rárohanókat
meg-megszalasztja; de aztán a helyére megint csak visszatér, nehogy
körülfogják, vagy egy másik csoport azalatt megszállja a kapu alját. Végre
azonban utoléri a nagy veszedelme; amint Fabriczius parancsára belülről
kinyitják a kaput, s hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére.
Belleville lovag ugyan még az orozva jött
lefegyverezésre sem adja meg magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a
köpönyeget, s kidugva rajta a karját, fél kézzel és kurta dákossal is vitézül
ellenthány a vele dulakodóknak, s sok kárt tesz levágott fülekben és betört
oldalbordákban; míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül,
s azzal lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása dacára.
A szomszéd házban volt a kuruc tábornok
főhadiszállása, de abban most egy lélek sem volt ez idő szerint,
minden ember az ellenség elé sietett.
A diadalmaskodó népség bosszúval ordítá: „Oda kell
őt csukni a ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!”
Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás
hangzik fel az ókapu felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.
Korponay János érkezett meg!
Nem lett belőle Uriás!
A kuruc kapitány szétverte a lesben álló
ellenséget; elhozta a fővezértől küldött élelmiszert és lőport a
hegyszoroson keresztül, hiány nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor
érkezett, hogy a robbanás után rohamot kísérlő császári csapatokat
lovasságával oldalba kapja, s az ostrom visszaverésében elnyerje az
oroszlánrészt. Háromszoros diadallal került vissza a kis kapitány. (Többet tud
már az ABC-ből a három első betűnél!)
Az ő lőporos és liszteszsákos szekerei
dübörögnek ott végig a széles utcán.
- Utcu, kutya, kurta! - kiált Korponay, mikor a
Pfannschmidt3 -ház szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló
tömeget a Thurzó-ház előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. -
Micsoda disznóság van itten!
Azzal sarkantyúba kapva a lovát, odavágtat a
lovasaival a legsűrűbb tömeg közé; amikor már éppen kötözni kezdik
hátra a kezeit Belleville lovagnak.
- Hát ti infámis rackerek! Amíg én a várostokat
védem, azalatt ti az én feleségem szállását ostromoljátok! Én tinektek
ennivalót hozok, lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal
a nemes úrral?
- A francia ez! - kiabálnak a polgárok.
- Micsoda? Belleville lovag! Az én kamerádom!
Eresszétek el mindjárt! Mit vétett nektek?
- Elszöktette a leányt a ketterhäuschenből.
Ide hozta ebbe a házba! - kiabálnak minden oldalról.
- Jól tette!
Derék ember volt érte! Az is
az én cselédem volt! Hogy mertétek elfogni? S még azért ilyen ribilliót
csinálni! Mikor a sáncok elõtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk
támadtok. Hazahordjátok az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én
megeszlek benneteket, medvecukor alakjában támadtok fel az ítélet napján!
E kibékítõ szavak nem téveszték
csillapító hatásukat, a fegyveres polgárság abban az arányban kezdte átengedni
a tért a piacon, amelyben azt az elõrenyomuló kuruc huszárság elfoglalta; a
társzekerek döcögtek ezeknek a nyomában.
Korponay leugrott a nyergébõl, hogy
összevissza cibált vitéz bajtársával kezet szorongasson.
- Ventre saint gris! Ces cancre des
bourgois! Mi történt itt veled bajtárs? - kérdi tõle.
- Velem semmi. De te ugyan jókor
jöttél. Én már félóra óta védem a kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már
fel is akasztották.
- A feleségemet! Akkor gyere velem!
S azzal karon kapva a kedves
bajtársát, vitte õt rohanva magával, útközben rátaláltak Belleville elhullott
kardjára. Azt is felvette, a kezébe adta a lovagnak.
- Megyünk az asszonyomhoz!
No, ez szép találkozás lesz!
Doktor Cornides ezalatt odafenn
minden tudományát kimerítette, hogy az alvó úrasszonyt életre költse,
természetesen eredmény nélkül.
Tanúi voltak a sikertelen
kísérleteknek többen a házkutatást végzett polgárok közül akikhez csatlakozott
késõbb Fabriczius is.
A bíró, amint Belleville lovagot a
drabantjai elnyomták, visszasietett Korponayné hálószobájába, nehogy
távollétében az asszonyt valaki, az egyetértõ szövetséges társai közül a
történtekrõl értesítse.
Ezalatt Wencezlauz is elõkerült a
villamos géppel.
Megcsinálták az ember-láncot. A
doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek
egymásét.
Wencezlauz hajtotta az üvegkereket.
A doktor hozzányúlt a jobb kezével az ördöngös gép villanysûrítõ rézfejéhez;
valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük
sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a
száját.
- Még erõsebb elektricitást kell
összegyûjteni! - mondá a tudós ezermester, s Wencezlauz úrfi újra hozzáfogott
nagy igyekezettel hajtani a gépet, aközben kandi tekintettel pislogva az alvó
tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az
ébresztési kísérletek alatt félrecsúsztak.
De mielõtt másodszor is megrázhatta
volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykõvel,
berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kísérve Belleville lovagtól.
Mikor meglátta ezt a sok hívatlan,
szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig
élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy feleségét tortúrázzák.
Hozzá a doktor alakja a villamos gép s az azt hajtó hóhérlegény.
Éktelen dühbe jött, széttaszította
az útjában állókat, s a legjobban keze ügyébe esõ Wencezlauz nyakát megragadva
ordítá: Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!
Doktor Cordines felismerve a
kapitányt két mankójára emelkedék, fejét a vállai között csaknem elvesztve,
kenetteljes hangon mondá:
- Moderálja magát kegyelmed,
kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra
soporem artemisialem.
Korponay a doktort félretolta maga
elõl, Wencezlauzt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit
az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta,
nevérõl szólítá: „Juliánnám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj
fel!”
És ecce! A gonosz tetanusznak
egyszerre végeszakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé: szépen meghajlott; a
szempillák felnyíltak, az öklök, amik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat,
lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.
Még egy repetált experimentum a
hitvesi csókokkal, s kábulat végképp elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát,
hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hízelgõ
ébresztõ nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erõsebb dózisban
hevesen lihegve hozzá: „Kedvesem, aranyom, bálványom, édes kis uracskám!”
Doktor Cornides kihúzza a palástja
zsebébõl a jegyzõkönyvét, s az okuláréján keresztülnézve beleírja ólma hegyével
a praxist: „Contra soporem artemisialem: - oscula mariti. - Specificum. -
Probatum est.”
- Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen
a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk - mondta Belleville lovag.
- Magam is azt tartom - szólt
Fabriczius. - A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda
Wencezlauz a ketterhäuschen mellett a strázsán, amíg föl lesz váltva; a
többieknek a maguk õrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán,
Belleville lovagnak pedig a börtönben.
Erre a szóra félbeszakítá Korponay a
viszontlátás boldog ölelkezését s sietett a beavatkozását érvényesíteni.
- Protestálok!
Bíró uram, Belleville lovag katona. Õfelette polgári magisztrátus nem ítél, õ
csak katonának adhatja át kardját. Én fogom õt õrizni, és én felelek érte.
- Ám lássa
kegyelmed - szólt Fabriczius; elég önuralkodással, hogy semmi arckifejezéssel
ne magyarázza szavait. - Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!
Belleville is
kénytelen volt belenyugodni az expediensbe; s savanykás képpel adta át kardját
Korponaynak.
- De hát
csakugyan mit vétettél, pajtás? - kérdezé tõle a kapitány, mikor a többiek
eltávoztak.
Belleville lovag
félrenézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva, s magát fehér
ágyleplével nyakig beburkolva, olyan démoni hamissággal mosolygott feléje.
- Mit vétettem?
Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat
feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de éntõlem
valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy
kerülõvel jussak megint vissza.
- Valami kaland
volt! - suttogá Korponay. - Va! farceur! Kitelik tõled!
S azzal gyöngén
a hátára ütött.
- No gyere,
csókolj kezet az asszonyomnak; kívánj neki jó reggelt, s aztán menj át a
szobámba, dûlj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.
- Köszönöm.
Belleville lovag
hallhatá, alig tette be maga után az ajtót, a csalfa tündér örömének csattogó
hangjait.
Õ pedig aludjék
békével.
Pedig hiszen nem
a férj vetteté föl a lõporos tornyot.
Ezt a helyzetet
csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására.
|