|
Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot
talált a harci feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, aki
a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki õtõle várja a parancsot, s minden
hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert ahol
más józan fõvel is bakot lõ, ott õ kótyagosan is fején találja a szeget. Az
egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott
sáncokat helyrehozatni, a meggyulladt épületeket eloltatni, a gyanúsakat
összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kísértetni: ez
mind az õ feladata volt.
A városi polgárcéhek, amint azt
látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak
elõ, mindenféle ütõ, vágó, lövõ eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már
ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a fõhadiszállásukon.
- No, csak lassan azokkal a
schieszprügelekkel! - csitítá õket Andrássy; - ugyan bizony jól tették
kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát
meg a szekercét; aki ács, kõmûves, álljon neki a szétdûlt tornyot
helyreállítani; aki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni,
amire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyíklesõt meg taglót ne
hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tõle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba
meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan
kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!
Mondták neki, hogy nem is tûzre
harangoznak, hanem Te Deum laudamus lesz; arra hívogatnak. Azon pedig neki is
meg kell jelenni, mert úgy illik.
- Úgy? hát még, „Téged Isten
dicsérünk” is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegõbe repült? Jól van no.
Elmegyek. Úgysem láttam még belülrõl ezt a híres lõcsei kathedralét. Csak
valamivel késõbbre tegyék a templomparádét a szokottnál: mert itt még van egy
kis dolog. Ezt a szétdûlt fortificatiót újra meg kell erõsíteni. Hol van
az a Belleville lovag? Õ ért ehhez!
Mikor már nagyon
sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy, a városból érkezõ tiszt tudatá
vele, hogy a franciát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanúsítják,
hogy õ maga robbantotta fel a lõporos tornyot.
- Hát akasszanak
fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem
Belleville-re szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide
rögtön.
Értesíték aztán
a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön elõhozni Belleville lovagot;
mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán,
és õ maga õrködik felette.
- No akkor
bizonyosan nem lehet hozzáférni! - szólt nevetve Andrássy. - És így várhat egy
kissé a fortificatio.
Ugyancsak még az
intézkedések közben találta a tábornokot a városi fõbírónak, Fabricziusnak a hivatalos
levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendõ mixta
deputatióhoz méltóztassék egyenlõ számban, mint a városi tanácsosoké, ítélõ
bírákat kinevezni, amely törvényszék aztán majd ítélni fog Belleville felett.
- No, még ezt a mulatságot is ki
kell állni.
Eközben valami nyilallt keresztül a
tábornok emlékezetén, ami a nagy zenebona között egészen kiment a fejébõl.
Az a veszedelmes Panteon
ottmaradt kitárva a szobájában.
Ha valaki most oda be talál lépni,
szépen végiglapozhatja, akkor sajátszerû fogalmat fog hazavinni a kuruc vezér
jóindulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt.
Elõvette az oldalzsebébõl a kis
összecsukható tükrét, amit a nyalka kuruc nem hagy el magától, nehogy az egyik
bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.
- Csupa korom lett a pofám a
puskaportól! Templomba így nem mehetek.
A felügyelést most már rábízhatta
Bankós Balázs ezredes kapitányára, maga lovára vetette magát, s hazaügetett a
szállására.
A borbélya ott várta már az
elõszobában, a borotváló eszközökkel.
- De bizony nemcsak késre lesz
szükség, hanem ollóra is - mondá a tábornok. - Az éjjel a hajamba esett egy
nagy üszök, s egypár fürtöt elégetett belõle. Most az egészet kurtára kell
nyírni miatta.
(Égett bizony az a két fürt, de a
szép asszony szemének üszkétõl.)
És emiatt áldozatul esett az egész
szép dúsgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kuruc
hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös
urak közül, kurtára nyírt hajjal.
Alig, hogy a borbélyát lerázta a
nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belsõ szobájába.
Az éjjeli lakoma maradványai még ott
hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebõrön; egy rózsaszín
szalag a kereveten; hanem a keresett arcképes könyv, az nem volt sehol.
- Csak nem vitte tán magával az a
bolond tündér?
De, talán mégis elvitte, s akkor
éppen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden
titkát. Õnála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.
A tábornok azonban mégsem akart
ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerülhet.
A titkos átjárón keresztül egy perc
alatt találkozhatik Juliánnával, s kérdõre veheti, a könyvet is
visszaszerezheti.
Csakhogy annak most itthon van az
ura.
Azon is lehet segíteni boszorkányság
nélkül.
A tábornok stante pede parancsot írt
egész ív papírra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, aki felhívatik,
hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.
Elég fegyelmetlenség, sõt büntetésre
méltó mulasztás már tõle, hogy nem ide sietett az elöljárójához legelébb is
jelentést tenni a rábízott expedíció kimenete felõl, hanem hazament a
feleségéhez.
Ezért meg is érdemel egy napi
árestomot.
A levelet lepecsételte a gyûrûjével,
s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordinánc által.
Korponay János bizony édesdeden
aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virrasztás, mindennemû strapácia, gyilkos
verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossz néven
venni tõle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; õ nem tette azt
a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem
olyan szépen elfonta azt a meglevõ haja közé, hogy észre nem lehetett venni.
Õ vette át az urát keresõ
ordinánctól a levelet.
Cseléd még nem volt a háznál.
Megismerte a tábornok írását a
címzeten, s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is,
hogy a férjeik levelét elolvassák.
Aztán mikor végigolvasta a
parancsot, fogta az írótollat, s ráírta a következõ indorsátát:
„Egy Korponay János nevû kapitány
a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevû fõstrázsamester;
aki is pedig legfelsõbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy
huszonnégy órai házi árestomra van ítélve, s annálfogva tábornok uram õkegyelméhez
nem mehet.
Datum ut supra.”
Aláírva:
„Regina Tua!”
Akkor aztán
ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen
maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát
az ordináncnak, s aztán visszaült az állótükre elé, a haját mesterséges
tekercsekbe fonogatni.
Az egyik
szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a
cipõi a fel s alá járkáló Belleville lovagnak a tükör háta mögött a rejtek
ajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtócsapkodás hangzott.
A szép tündér
háromszor is újraigazította a kontyát.
Mikor Andrássy
tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategorikus válasszal, az elsõ
fúriában nagyon dúlt-fúlt, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a
kurta hajában az öt körmével.
- Biz abban
igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a fõstrázsamesteri
elõléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de õ maga rászolgált, mert a convoit
elhozta szerencsésen. S a szép asszony, úgy látszik, hogy nem akar kontózni.
Megint
harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a
piacon, üstfenekûvel és kétfenekûvel, s utoljára nagy ágyúzás lett a vége.
- De hát mi az
Isten csodája van odakinn! - kiáltott ki Andrássy az elõszobájába, ahol
segédtisztjei voltak. (A ködtõl nem lehetett látni.)
A legfiatalabb
hadnagy volt ott, a kis Serédy Lõrinc, ki igen bizalmas viszonyban állt a
tábornokhoz, szegrõl-végrõl sógorok is voltak.
- Nincs se
török, se német a hátunkon, kegyelmes uram, csak a polgárõrség masírozik fel a
templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyúiból victoriát lõnek a talpasok.
- Ugyan mit vesztegetik a puskaport!
Most robbant fel a lõporostornyunk.
- Hozott helyette Korponay kapitány
uram eleget.
- Majornak tiszteld, öcsém, mától
fogva.
- Hát akkor a felesége is
avandzsírozni fog, ugye, kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt; eztán már
istenasszony lesz.
- Bomolj meg! Ha a deputáció jön,
vezesd be hozzám.
- Itt bertáfolnak azok már
régen a pitvarban.
A templomi ünnepélyen való
megjelenésre elõkelõ patríciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló
tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok õrá.
Alauda uram volt a küldöttség
szónoka. Deákul perorált, amire Andrássy is hasonló idiómában felelt, s együtt
megindulának a fõtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok
kapujától egész a templomig; a kuruc vitézek mindamellett is felhúzták a sárga
csizmáik fölé a török bagaria papucsot, aminek hátul a sarkán hasadéka volt a
sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni õsapja. Lõcsén niederschuh-nak hítták.)
Két oldalt a piacon végig, puskáját
kézben tartó polgárõrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor
kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kíséretével együtt megérkezett.
A szenátorok padja már tele volt
patríciusokkal; csak a két deputátus hiányzott belõle: azok mind felálltak, s
velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.
- Ugyan kérem, üljenek le
kegyelmetek! - inte kegyteljesen a tábornok. - Alauda uram aztán bizalmas
súgással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget
invocáló éneket így szokták végigzengeni a protestánsok. A pápisták ellenben
letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az elsõ sor pad az õ
számára van fenntartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az elsõ
padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt
mód a kacsingatásra.
Andrássyt nem érdekelte az egész
szertartás, nem azért jött õ ide, hogy énekeljen.
- Szép templom! - mondá
körültekintve. - Ez az a híres Mátyás király oltára? Gyönyörû egy munka!
S nem várta, hogy meginvitálják,
odament az oltárhoz. Aközben el kellett haladnia a lelkész padja elõtt. Zabeyer
uram már ott ült egész ornátusában. „Jó reggelt, reverendissime”, köszönté õt a
tábornok, kezét nyújtva neki. „Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendõ
asszony?” s megrázta a kezét a papnak katonásan.
Aztán fellépkedett az oltár
zsámolyfokain.
A nagyszerû oltár, mely ritkítja
párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külsõ
táblái voltak szemlélhetõk, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik, s a
sanctuarium elõtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománcfestésû
faragott alakokkal; a mû figyelemre érdemes alkotás.
Andrássy mûértõ szemmel vizsgálta
meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak mûvészi
létrehozói felõl.
- Mondják, hogy a belsejében Cranach
Lukácstól festett passió-képek vannak. Szeretném õket látni.
Egy ilyen kívánság - parancsolat.
Alauda uram inte az egyházfinak, s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá
az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekmûveket tartalmaz,
amiket érdemes megnézni; aközben erõs vita támad Andrássy és Alauda között
fennhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács
festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami múzeumban
volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt
mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.
- És ez valósággal Mátyás király
ajándéka? - kérdé Andrássy.
- Igen; õ adományozta ezt Beatrix
hercegnõvel való házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez
egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett címerével.
(Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a fõoltár 1315-ben készült, s
akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)
Most éppen a pap ült a királyemlékû
székben.
Andrássyt ez a körülmény nem
akadályozta, hogy odamenjen a kísérõivel együtt, s ott a papnak a feje fölül
olvassa le a gót betûket, amik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a
papnak a kezébõl a bibliát, amelynek a tábláján felismerte a brandenburgi
címert, s lett abból aztán nagy archeológiai disputa, hogy ki adta, miért adta
azt a lõcsei eklézsiának; a pap alig tudta a sok kézbõl visszaimádkozni a
bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt,
s neki fel kellett menni a katedrába prédikálni.
Ámde ez a katedra is mûvészileg
nevezetes díszmû. A dúsgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a
templom boltozata: legalul ül alatta a kétszarvú, törvényhozó Mózes a
törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a katedra
rostrumából pedig egyik oszlopdicsõde a másik fölé emelkedik, mind megrakva
szentek, apostolok és királyok szobraival, középen a Megváltó a világalmával
kezében, legfelyül Keresztelõ Szent János a zászlóval. - Ezt Andrássy mind
apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendõ úr textusa Sanakerib
királyról szólt; de abból õ maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a
katedra alatt olyan fennhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az
meg ott Jákob, az angyallal csípõficamodásig birkózó, hogy a gyülekezet utoljára
azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképpen?
Hála legyen a Mindenhatónak -
sóhajtának fel a kegyes szívek, mikor végre odább vitte õket az... bizony majd
megmondtuk, hogy ki.
Továbbmentek a tiszt urak a
templomfalba beépített nevezetes mûemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak
is, elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendõ úr végre
hozzájuthatott, hogy az istentelen asszíriai császár ellen az egek haragját
leidézze.
Már hozta a Jeruzsálem-ostromló
pogányok ellen a mennybeli segítséget, amidõn egyszerre a prédikáció közepén
megszólalt az orgona, egész hívatlanul, s akkor is nem valami mennybeli
himnusszal, hanem egy egész profán dalnak a melódiájával szakítá félbe a kegyes
szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a
kórusban, s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?
Jó szerencse, hogy a Thurzók és
Zápolyák síremlékei a magyar fõurak figyelmét más oldalra vonták, s a
heraldikának tág tere megnyílván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba
dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeyek fanyûvõ vademberét, a Csákyak
szaracénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a karthausiak egyszarvúját és a
T. H. S. betûit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelõ
farkasát, a Reichenburgok özönvíz elõtti mammutjait, a Máriássyak hármas halmon
álló páncélos lovagját, a Lánghok öntépõ pelikánját, akik mind e templom falai
közt várják az ítéletre hívó angyal trombitáját. Egész panteon van itten, a
magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.
Ezalatt bõséges ideje van Ezekiásnak
megalkudni Zebaottal az asszírusok bõrére. Éppen a szerzõdésre paroláznak,
mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a katedra elé.
De még ott is van az átelleni
középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormû,
sarkáig érõ zsinóros talárba öltözött, hosszú szakállú férfi alakot ábrázoló;
mely szobormûben az a legkülönösebb, hogy a férfi alak palástjának redõi közül
két kis gyermekfigura kapaszkodik elõ, az egyik meztelen; a szobormû körirata
kezdõdik e szavakkal: „Miserrimus peccator” (legnyomorultabb vétkezõ).
- Ez Thurzó püspöknek az alakja -
magyarázza Alauda uram a kuruc uraságoknak; - ez rajta a püspöki ornátus. Az a
két kis pulya, aki a palástjába búvik, jelenti ama gyermekeket, akiknek a
nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét.
Ezért nevezi õ magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan
szolgája az úrnak).
- Él még ez a jó pápa? - kérdé
Andrássy István.
- Nem él biz az - felel Alauda uram,
felfogva a kérdés fullánkját. - Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel
a beneficiummal.
- Mindazonáltal, kegyelmes uram -
szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiú -, nagyon nagy palástra lészen
szükség a mi epitaphiumunkon.
Amire olyan általános nevetés támad
az egész társaságban, hogy az még a száznyolcezer asszíriainak a halálordítását
is elnyomja, akiket a Malach-Hamoves angyal, Ezekiás kívánatára, Jeruzsálem
falai alatt egy éjszaka lesakterozott.
Szerencsére vége is volt ezzel a
szép prédikációnak.
Az imádság alatt Alauda uram
félrecsalta a kurucokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik
a hajdani leprosusok kelyhét, s más egyéb relikviákat.
Így a tisztelendõ úr legalább
háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:
„Der Herr segne euch, und behüte
euch!”
- Szeretném ezt az Alaudát darabokra
tépni - mondá egy fiatal patrícius egy öreg szenátornak, a templomból kijövet.
- Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archeolog lett, s folyvást zavarta
a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikációját.
- Higgye el kegyelmed - mondá rá az
öreg -, hogy ez kicsinált praktika volt tõle. A mai nap nagy
lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az õ nagy
praktikáját!
A templomajtóban
üdvözlé a kilépõ kuruc fõtiszteket Fabriczius.
- Kegyelmes,
méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.
- Hát még mi
lesz?
- A vegyes törvényszék
ül össze, az éjjeli árulás fölött ítéletet hozni.
- Hát ma már ne
is ebédeljen az ember? - pattogott a tábornok.
- Ítéletet
éhgyomorral szokás hozni - felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.
|