XVII. FEJEZET
A föld alatti út

Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, amíg, mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem tudtam elképzelni, amíg Lőcse városa régiségeit és zegzugait összevissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az, hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, amit egy egész kuruc sereg tart megszállva, aminek a polgárai maguk is harcedzett férfiak, hűséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék, tűzpróbákon keresztülment hazafiak és koszorúzott hősök! És különösen, hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, ahol az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, amint fehér éji pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hívogatólag int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárjába, és hozzá oly csalfán mosolyog? Hogy történhetett ez? - Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő bástyatoronyba vezet, a nagy vízárokba nyílik. S ha csak víz volna az árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta úszni; de az be volt fagyva, tél derekán, s éjszakára a víz felét mindig leereszték a zsilipen, s a légben maradt jég menten beszakad, amint rálépnek. Ez árok, fölött át nem jöhettek a császári csapatok. És méghozzá úgy, hogy észre ne vegye senki.

A história azt mondja, hogy így történt: - s azzal otthagy bennünket a sötétben.

Jövel archeológia, hozd el a kutatólámpást!

Lõcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben szegélyezi a mesterséges vízárok, a másik oldala már meredek hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.

Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy annak a vizét nemcsak hogy a vízárokba nem lehetett felvezetni, hanem ostrom idején egyáltalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyûjtött víz, hogy boldog volt, aki elmenekülhetett elõle.

A sáncárok kitöltésére való vizet az Ignác kútból vezették oda. Ezt a kutat úgy hítták, hogy „Durst”. Azért hítták így, mert ha ivott belõle valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A víz sós volt, meg keserû. Ezért nem is igen erõlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.

Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, ahonnan bõségesen elláthatta magát az egész város ivóvízzel, ha az ellenség a Luts patakot elfogta.

Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.

De honnan jött a víz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb szárazság idején sem fogyott ki soha?

Ez a kérdés volt az, amire nem tudta senki a feleletet, csak a Fabriczius család ivadékai.

Még a XIV. században szerzette ezt elsõ Fabriczius János. (Az elsõszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelõ János, Aranyszájú János, Fejetlen János stb.)

A legenda szerint egy földön vándorló angyal, a tudósok szerint egy németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a „Wünschelruthe” segélyével azt a föld alatti rejtõzõ forrást, melynek friss vize elég egy egész város szomjának eloltására.

Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag Levante-kereskedõ a távol Olaszországból hozatott ahhoz értõ hevéreket, akik a föld alatt tudnak rejtekutakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el azt a titkos vízvezetõt, ami a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a városház udvaráig vezet.

Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem bírt, hogy mit és mi irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt. Csak mikor az ugrókút készen volt, akkor hítta oda az elöljárókat Fabriczius, a márványmedencéhez, melynek szélérõl bõven omlott alá a kristálytiszta forrásvíz.

Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé, s a vízvezeték alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt; amit soha férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.

Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta, közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, akit fiúsított, neve és vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem fog férjhez menni.

A vízvezeték alagútjának a várossal közlekedõ aknalejárása a Fabricziusok birtokát képezõ Thurzó-házban volt.

Ezt a csodálatos építészetû, a homlokzatán cifra bálványokkal végigrakott házat nem azért hítták ezen e néven, mintha a Thurzó családé lett volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lõcsén hatalmas urak voltak, ennek a háznak a piaci homlokrészét lakták. (Még akkor Lõcse statutumai megtiltották bármiféle magyar nemes úrnak, hogy városukban saját házzal bírjon; szerették, ha ott lakott; de házat nem adtak neki.)

E ház vastag falában a konyha kürtõi és kandallói által elfedve lehetett az a titkos lejárat, mely a közlekedést fenntartá a város és a patakvíz között.

Egy csigalépcsõ vezetett le az alagúthoz.

Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag palakõvel.⁴

A föld alatti folyosó éppen csak olyan magas és széles, hogy egy ember áthaladhat rajta.

Ennek a fenekén voltak lerakva a vízvezeték ólomcsövei.

Ahol az alagút a Scheibe-hegy föld alatti forrásmedencéjét eléri, ott volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való összeköttetést megnyissa.

Egy hatöles fenyõfa gerenda volt emeltyûvé átalakítva. Ha az egyik végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik szára egy tízmázsás követ emelt a magasba a föld felszínén, ahová azután egy tölgyfa lábtó fokain fel lehetett jutni.

Aki felülrõl akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kõrõl, mely az alant fekvõ gerendaemeltyû hosszabbik ágával összefügg, amint arra ráhágott, a forrás nyílását takaró szikla felemelkedett elõtte, s akkor a lépcsõkön alászállhatott.

Különben az egész körülfekvõ táj oly elhagyott vadon volt, ahol nem lakott más, csak az üldözött róka és hiúz, a zárókõ zöld az idõk mohától, benõve repkénnyel, földi tök szárával. A bozót elõtt, mely e domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára rémséges mûvészettel volt kifestve az a szörnyû jelenet, amelyben a gonosz hajdemákok egy utazó lõcsei kereskedõt elevenen megnyúznak. Elég arra, hogy aki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg emberlakta világot talál.

Ez volt a Fabricziusok vízvezetéki hagyományos titka.

Ezen a rejtekúton tudott Fabriczius János (a Fejevett), lengyel fogságból kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón keresztül, ami ismét a hajdani Lõcse rejtekteljes cuniculusainak kiegészítõ része volt.

S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó Fabriczius ivadék, miután Korponayné a ketterhäuschenbõl kiszabadította - mikor üldözõi, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.

Milyen nagy rémnek kellett annak lennie, mely a gyönge, félénk leányt arra bírta, hogy a sötét föld alatti folyosón keresztül meneküljön, egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, ahol az üldözött hiúz és vadmacska tanyázik!