XVIII. FEJEZET
Áruló és szabadító -
Egy élő, aki halott akar lenni, s egy halott, aki fel akar támadni

Abban a levélben pedig, ami azt a kemény természetű embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkívüli nagy dolog nem volt.

Aki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.

Csupán csak annyit írt benne Fabricziusnak Löffelholtz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután - Isten ő szent felsége rendeléséből - Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon, a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő katolikus hitbe befogadtatván, a fent nevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. - A levél végén volt egy sor írás magától a boldog menyasszonytól is az édesatyjához, reszkető kézzel megírva, alig olvashatólag.

No ugyan nagy veszedelem.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piacon!

És Fabriczius János mégis úgy tett.

Meg nem törte szívén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengérketrecbe zárják. Télvíz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! - Hogy a hóhér ki fogja seprûzni a városból, mint becstelen személyt. - Hadd sírjon, hadd sikoltozzon! - Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el, s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! - Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanchoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felõle, hogy becstelen ringyó lett belõle, piaci lábkapcája a kuruc közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, amiben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!

Hazament, a Bástya utca felé kerülve.

Mikor a Thurzó-ház piaci homlokzata elõtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetõzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szívére mért csapást amaz asszony odafenn praktikálta ki. Az õ munkája volt ez!

Gördüljön le a feje miatta!

Azok pusztítsák el, akiket legjobban szeret!

Úgy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utcára nyílik, mint Lõcse városában a legtöbb patríciusi palota. A fõtérre, a nagy utcára nézõ része palota, a hátulsó része, mely a szûk sikátorra, a Bástya utcára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a mûhelyek s a minden háznál otthonos serfõzõ konyha; ami Lõcsének büszkesége, s törvénnyel biztosított privilégiuma. - A palotaszerû osztálya a háznak a beszálló magyar fõurak számára van fenntartva, s õsi pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, odahívatta a lakószobájába régi, hû barátját, háza állandó lakóját, a doktort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, ahogy megjött.

- Halott vagyok. Temetésre várok - mondá az orvosnak, amint az becsámpázott hozzá mankóival. - Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te írd meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel újra átjössz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a kategorikus imperativusra nem volt a doktornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek a kántorukkal együtt, s helyet foglalva az ágyon fekvõ Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, amely így kezdõdik:

            Halld meg lélek,

            Mert néked beszélek...

Az élõhalott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.

Csak egyszer feledte el halott voltát.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelõ méhseres kancsó dacára is, kiszáradt tõle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elõ a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

            Dies irae, dies illa

            Solvet seclum in favilla!...

A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:

- Hagyjátok abba azt a pápista nótát!

S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos Jacoponi-himnuszt, s visszatérni a rideg melankolikus protestáns zsolozsmához.

„Gyász sír! Sötét kripták!”

A szoba ablaka nyitva volt hagyva, ahogy halottak szobájában szokás.

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron, s a ház minden lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornácokon, amik a Korponayék kvártélyához tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelsõ kézbõl kapta a halotti énekeket.

És õ ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nemcsak aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyúkarjára nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, amikor van egy bálványkép, akinek, ha azt mondja az ember: „most jer velem a tüneményvilágba!”, oda is utánamegy, s ha megint azt mondja neki: „megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába”, ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettõben idvezült volt.

Ki irigyelné az igazak álmait?

Osztozott biz abban az egész város.

Amint híre futamodott Fabriczius esetének, hogy a fõbírón újra kitört az õrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sírni kezdett az elnöki székben, hagy aztán lerakta a bírói süveget, palástot, pálcát, lemondott a bíróságról, hogy otthagyta a tanácstermet, vegyes bíróságat, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hívatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki. - Azonnal elõhozták Alauda uramat, a jégbe hûtött bírót, beültették az elnöki székbe, aztán kimondta a végzést, hagy minden ember ártatlan! A múlt éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, õ szent felségével pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sõt táncolni is; a házfödelek leszedésérõl pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután „Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?”

Fel is használta apraja-nagyja a megadott engedelmet, s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban õrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvivátozván a bõkezû bírót, a vitéz generálist, s a derék Czelder Orbánt, aki csakugyan kiosztotta a hajdúi között a németektõl elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorra járta a capfenstreich után a notabilitások lakásait, s az ablakaik alatt szerenádot adott. Jutott belõle Korponayéknak is, amibõl õk azonban nem sokat hallának, aluván a legbelsõ szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vackába aludni, s fél óra múlva olyan mély csendesség volt Lõcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtajain, olyan magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmúlt egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni - hivatalból, s ez volt az Andrássy tábornok szállása elõtt felállított strázsa.

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az õrkunyhócskába fújta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. - Így szokott a katona megfagyni az õrálláson.

Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.

- Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? - suttogá nejéhez.

- A patkányok nyugtalankodnak - mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. - Aludjál, báránykám!

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószínûleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az õ csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, akik a Scheibe-hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésû csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, amiknek mázos zsindelyei tarka betûkkel viselik a renovatió évszámát, s amiknek esõöntõ csatornái két ölnyire rúgnak ki, sárkány és delfin alakokban végzõdve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belsõ bádogtetõrõl az esõ- és hóvizet egy a falba épített rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van, mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, amit soha senki nyitva nem látott, egyszínûre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt az a rejtekajtó, amelyen keresztül a vízvezeték alagútjából a városba lehet jutni.

Ez a titok volt az, amit a császáriaknak elárult valaki.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor ahelyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s amint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belõlük szép nagy piramist az utca közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát másképp történt. Fabriczius nagy keserûségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lõcsei piac közepén.

Ez volt a Türkheim-ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a parancsnoka.

A császári ezredes azonnal megszállatta a kapukat, s az összekötõ utcák szegleteit.

S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.

Azt az õrjáratot, mely az Andrássy kapuja elõtt álló õrt felváltani jött: mielõtt egyet kiálthatott volna elnyomták, és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Az õrszobában, more patrio, aludt a kuruc õrség.

A pitvarban, a tornácban horkolt minden ember.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, anélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni, egy medvebõr bundával betakarózva.

Amint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt), s amint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, ahol kardja volt felakasztva a tigrisbõr kacagány fölé, s perc múlva kivont karddal állt látogatójával szemben.

- Micsoda gyalázatos árulás ez? - kiálta szilaj haraggal.

- Hasztalan minden ellenállás, generális úr - szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. - Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piacon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!

- Még nem. Hallja az úr! - kiálta Andrássy, s a függöny mögött rejlõ harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok fölverték az alvó várost.

- Azt megtehette excellenciád! - monda Blumevitz hidegvérrel -, hogy az alvó õrséget fellármázza; de ez már mind késõ. Az utcák el vannak állva: tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy „van!”

Itt a háta mögött az a deszkafal, ami egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, azalatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

De közbeesik valami. - Egy nõnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nõnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni annak a nõnek a hírét, nevét, azért, hogy õ megmeneküljön? Szabad-e Korponay János elõtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; ahonnan egyikbõl a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lõcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, aki odadobta az ölébe a becsületét, megõrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

- No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! - kiálta Andrássy, nekivetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kínálkozó utat eltakarta. - Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labanc jön is reá!

- Már hiszen azért nem szükség excellenciádnak engemet összelabancozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

- Nekem csak a kardom beszél!

A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.

- Mi az? - kiáltá.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, amit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az.

Meg volt riadva.

Mitõl ijedt meg?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képezõ rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre, s hogy ezzel õt semmivé teszi?

Vagy talán valakit más féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?

- Siess! - kiáltá férjének. - Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Idebenn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva, s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labancok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.

Korponay keresztültört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, ami útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, ahol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Õ igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erõszakolni az ember, hogy jöjjön elõ, ha az nem akar megjelenni.

- Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! - ordíta Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. - Árulás van a városban! Itt a német a piacon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert, bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az õrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyúkat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával! Nyakunkon a filiszteusok!

Azzal a kezében hozott fél csizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, akinek a kezében lámpás volt, s azt - nyavalyást - tolta maga elõtt, hogy világítson neki a házlabirintuson keresztül a bástyáig, ahol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szemébõl Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.

- Itt a német! Hol a kardom? - Ez volt az elsõ kiáltása. - Itt a kardom! Hol a német? - Ez volt a második. - Nem halt még meg Fabriczius! - Fölkelek még a sírból is, ha azt mondják: „itt a német!” - Kik vagytok itt? - Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta fiúk! Azt a zsoltárt: „Erõs várunk nekünk az Isten!” Elõre! Elõre! Ölni! Ölni! Vérben fürödni! Elõre! „Eine feste Burg ist unser Gott!”

S a magas atlétai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tûnt fel, mint a germán pogány mondák egyik õsalakja, hozzá simuló gyermekei között, akik mind elõrángatták oldalaikról a kurta diákdákosokat, s zsivajogva fogták körül az öreget.

„Eine feste Burg ist unser Gott!” - zendíté rá valamennyi.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kuruc õrséget s a polgárkatonaságot.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külsõ zajra, s a szomszédház szobájából áttévedezõre.

Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:

„Nekem csak a kardom beszél!”

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szúrta a kardja hegyét és a könyökével a markolatkosarára támaszkodott, hidegvérrel mosolyogva.

- Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor sohasem értjük meg egymást, mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tõlem gavallérság, páncélosan állni ki ágyból felkelõ ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generális úr, egy becsületes kapitulációt diktáljak.

- Diktálni? Nekem! - kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában, s a kardja csak úgy súgott a levegõben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát húzogatta, nagy mosolyogva.

- Ha kegyelmed a kardjával beszél, énnekem meg van tizenkét muskétám, aki beszél! - szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, amire azok mind egyszerre archoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra célozva, - diktandó beszélnek! - folytatá nevetve. - Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegetõ mozdulatot talál vele tenni, tartok tõle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, amit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepcébe esett tigris.

- Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulációról - szólt úrias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, amint a másik percben egy tüneményszerû jelenet áll eléje. Egy nõalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elõ szellemgyorsasággal, s éppen olyan nesztelenül, mint egy szellem, s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fõvezért.

És egyúttal a kinyújtott jobbjával egy négycsövû pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklõ szem hozzá, ami zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.

- Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

Andrássy elszörnyedve kiált a nõre.

- Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!

- Ki bánja azt most? - dörmögi az asszony.

- A becsületét - suttogja a tábornok.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észreveszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

- Eh! - szól fitymálóan csettentve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét, s azt kiáltva a katonáknak: „lóduljatok, ti ostobák!” - mielõtt azok elhatározhatták volna, hogy vajon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak -, úgy becsapja az orruk elõtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölõ puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközõbe, s akkor aztán nekidûlve háttal az ajtónak, elkezd jószántából kacagni.

- Tüzes mennykõ! - kiált fel Blumevitz. - Erre nem számítottam.

- Lássa, ezredes - mond nevetve a szép asszony. - Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy „à un renard, un renard et demi”. (Egy róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón.

- De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kívánatát, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy „bei Fusz!”

- No lássa! - mondá Juliánna. - Most már helyre van állítva az aequilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labancokat pedig körülveszik a kuruc csapatok; azokat valószínûleg ostromolják Löffelholtz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harca, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

- Asszonyom! - kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.

- No, no! Tábornok úr! Csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a Bástya utcán? No hát az Korponay János fõstrázsamester uramnak az alarm fuvatása a kuruc huszársághoz. Õkegyelme ott jár a csapatja elõtt, s mindjárt itt fog lenni a piacon egy egész battéria kerekes ágyúval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.

Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedõbb.

- Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint énrám nézve. A mi carrée-nk a kuruc huszárságnak a szeme közé nevet.

- Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza árkádjai alól. Higgye el kegyelmed, hogy a sanszok mint a két fél részére teljesen egyenlõk. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahúzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettõ elbámult. Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepce az, amibe õket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja, s az a valaki - az a fehér asszony.

- Én azt hiszem - szólt Júliánna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait - hogy kegyelmetek legcélszerûbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idõ alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstõl tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kuruc csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral, a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbízás a császár nevében?

Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.

- Kegyelmed mindenrõl nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!

S azzal elõvonta keblébõl a pecsétes levelet.

De nem volt ám az elég, hogy cifra a pergament, a lefityegõ ezüst tokú pecséttel együtt elöl-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülrõl is akarta azt látni. Olvasni akart. - Tudott diákul.

Oda kellett neki adni a kezébe.

Juliánna kitárta a sokrét hajtott kutyabõrt, és olvasni kezdé:

„Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.”

- De hisz ez a meghatalmazás Löffelholtz tábornoknak szól!

- Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam?

- Kérem.

Azt is átnézte.

- Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.

- Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.

- Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhírré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félreverni a harangokat.

Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kuruc- és polgárcsapatok tódultak a mellékutcákból a piacra.

- Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a híveinknek - indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

- Nem bánom.

S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.

Az ég már pitymallani kezdett, a piacon levõ férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.

- Kétórai fegyverszünet van! - kiálták azok onnan felülrõl magyarul és németül, ki-ki a maga híveinek. A császáriak, akik közvetlen a fõhadiparancsnokság háza elõtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kurucok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

- Tûzzék ki kegyelmetek a parlamenter zászlót! - mondá Juliánna az uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitûzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.

- Itt van az én fejkendõm! - mond Juliánna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; amit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körülhímzett patyolat fejkendõ libeg-lobog a reggeli szellõben, békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehetõ lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda fõbíró uram, aki az összecsõdülõ fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengõ fehér zászló fegyverszünetet jelent; azért minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, amíg azt be nem vonják.