|
Amint a déli harangszó megszólalt, kinn a piacon
dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen
potyogatott ütésekkel.
- Mi az? - kérdé Fabriczius, aki még mindig a
konyhaajtóban állt és bámulta, hogy „sül meg” az ő puskapora a
tűzben.
- Mi az? - kérdé
a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.
- Ejh! a
labancoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra
imádkoznak.
Hanem aztán a
déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzúgás minden toronyból,
apraja-nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.
- Halottra
harangoznak? - hebegé Fabriczius. - Valami nagy halott van?
- Hát nem tudod,
öreg trotty? Te haltál meg! El
is énekeltetted magadat. Terád harangoznak. Teneked dalolják:
Nem kell annak többé kása
Kinek Maulwurf sírt ása! - Hahaha!
- Mit beszélnek ezek a harangok?
Csitt! Hallga!
- Hát tudod, hogy mit beszélnek? A
pápista harang azt mondja „Boooldog Isten, hooonnan élünk?”, a kálvinista azt
mondja: „Nincsen kenyér minálunk”, a lutheránus rácsendíti: „Innen élnek,
szegények! innen élnek, szegények!” Hahaha! Veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha
csimpolyást kapnék, táncolhatnám!
Fabriczius látta, hogy bolond ez;
ezzel nem lehet beszélni, otthagyta: maga felfutott a második emeleti terembe,
amibõl amaz ismeretes erkély nyílik a piacra, megnézni, hogy mi folyik odalenn
a külsõ világban?
Korponay János pedig megmutatta,
hogy csimpolyás nélkül is tud táncolni, a széthasgatott selyemrongyok, a földhöz
vert virágcserepek, porcelán tálak között csak úgy rúgta a kufercest! Maga
dalolt magának hozzá:
Ki az urát nem szereti;
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
Ihajla!
Maga magának
táncolt onnan a tükörbõl. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát
az öklével, összetöri a tükröt, s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja -
a párját ehhez a bolondok táncához.
Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát fõzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy koporsó kelljen neki.
Juhajla!
Szép nóta e’
nagyon!
- No fiam,
kitáncoltad már magadat? - szólalt meg háta mögött a visszatért Fabriczius.
- Nem én! Dehogy
mára! Erre az egy napra.
- Na hát ide tartsd a füledet. Húzok
én neked egy szép stájer „langaus”-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piacon,
hogy a vezérek aláírták a kapitulációt: a császár minden föltételt elfogadott;
osztogatja a donációkat az uraknak; avandzsolást a kuruc tiszteknek! Belõled is
obesterlajtinánt lesz. Táncolj, fiam, egy galoppot! Ennek az örömére
harangoznak.
Ettõl a szótól egyszerre kijózanult
Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vízzel végigöntik.
A kapituláció örömére húzzák olyan
nagyon a harangot - ismétlé Fabriczius, s aztán befogta a száját a kezével,
mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.
Korponaynak az egész teste
reszketett, mintha megfordított láz vette volna elõ: elõbb a hõség, azután a
didergés. Még a fogai is vacogtak, s amit mondott, apróra rázva jött ki a szó a
száján.
De azért, ha a szónak a hangja olyan
reszketõs volt is, amilyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb
volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.
- Vasat neki, hogyha fáj! Ne sírj
öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleírták az árulással a kutyabõrt? Megugattatom
én azt a kutyabõrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát
megtutulta! Testáltak? Hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá:
- Késõ, fiam. Ott lobog már Andrássy
ablakában a fehér zászló.
- No hát tûzzük ki melléje a veres
zászlót!
Széttekintett Korponay a szobájában.
Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavetõ, amit Juliánna a fehér
éji öltöny felett viselt; azt felkapta, feltûzte a nyoszolya kárpitrúdjára
zászló gyanánt, s aztán futott vele föl az erkélyterembe. Fabricziust is
magával hurcolta kezénél fogva. - Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték
az erkély rácsához a zászlót.
Ott lengett hát egymás mellett a
szép asszonynak mind a két keszkenõje: a fehér is, a veres is, egymás ellen
csapkodtak a szélben.
Korponay János kirántotta a kardját,
s megvillantva a feje fölött, alákiáltott onnan az erkélyrõl:
- No, hát
gyepre, labanc! Gyepre, kuruc! Ha van Istened! Ma lesz, ami még nem volt!
Azzal siettek le
mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított
csapatjaikhoz.
A vezérek gazda
nélkül csinálták a számadást.
A polgárság egy része
hallani sem akart a kapitulációról. De Hortis, húsz patrícius kíséretében a
bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lõcsei
polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelmiszer is van elég;
megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erõvel a piacon álló labancokra.
Számra is többek õk, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.
Czelder Orbán mindig kész volt az
ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdúi egy csapatját a résnél
hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás
szerint a dandárja élére, nekivezeté õket a négyszögnek. De Hortis felment a
toronyba, jelt adni a túlsó oldalon felállított kuruc lovasságnak és a
polgárhadnak.
És akkor az történt meg, amit
Blumevitz elõre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdúi
a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz
ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot, s hagyták a vezérüket elõre
rohanni, egyes-egyedül a németek közé.
Azt ezek nagy hirtelen körülfogták:
egypárnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték, s akkor azután a
volt kuruc hajdúkkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták
egymást a kulacsaikból.
De Hortis a toronyból alákiálta a
szótülökkel Fabricziusnak:
„Mindennek vége, Czelder fogva.
Hajdúk átpártoltak.”
Mindennek vége!
Ez volt aztán a gyászkiáltás!
Végighangzott valamennyi bástyán,
valamennyi utcán.
- No hát azért sincs mindennek vége!
- kiálta halálos vakmerõséggel Korponay. - Fabriczius apó! Ne törd el a kardod!
Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról!
Utánam, aki ember! Nem Lõcse város a világ!
S azzal megfúvatta a tárogatókat, s
a Bástya utcából elõtört a kuruc lovasságával.
A fõkapun és a ferencesek kolostora
közötti téren állt egy kompánia labanc muskétás; az menten pozdorjává lett
törve. Korponay erre leereszteté a felvonóhidat a vízárok fölött, s kitört a
tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius,
két kézre fogott hosszú pallosával.
A kapun kívül egy ezred savojai
dragonyos állta, az útjukat. Úgy keresztültörtek rajta, mintha vajból lett
volna.
Aztán el a hegyek közé.
Senkinek sem jutott eszébe õket
üldözõbe venni.
Elég diadal volt erre az egy napra,
hogy Lõcse, a hatalmas, a gazdag, a hûségben törhetetlen Lõcse, végre valahára
megnyitá kapuját a császár elõtt.
|