XXI. FEJEZET
Krasznahorka - A dervisgenerális - A védszent

Andrássy István mihelyt a dolgok rendbe jöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, amiben elő voltak adva az események, mellécsatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a híres sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas, teke alakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő síkságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, ahol az aranyozás megszűnik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan: se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltíve fölött három páncélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Százhetvenhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót „csiripelés” a Rákóczi-korszak hadvezetői „ellenségre csapkodásnak” használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajdúzsoldosok, páncélos drabantok voltak a várban, és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önkényt álltak Rákóczi szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messze földön hírhedett harcosok.

Amellett a várvédelmi harcnak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. - Lenn a tömör, másfél ölnyi vastag falak ágyúablakaiból villogtak elő a pelsőci Bebekek félmérföldnyire hordó bronz csatakígyói (amikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelenkorból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyúk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskéve-hajító ballisták, amik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyújtására szolgáltak. A sziklapincékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyúgolyónak is lehet használni. Egy nagy, mély kút, amiből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.

Csak kecsegtetéssel és árulással.

Ez ellen is van téve.

A várparancsnokságot István generális Miklós öccsére bízta. Az pedig kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

- Nem én! Még teneked magadnak sem nyitom ki a kaput, hacsak az én „Miatyánk”-omat le nem imádkozod elébb a felvonóhíd elõtt.

Az pedig furcsa miatyánk volt.

Ahelyett, hogy „de szabadíts meg minket a gonosztól, Ámen”, ekképpen végzõdött: „De szabadíts meg minket a némettõl, Ámen.”

Miklós valamikor szerzetes volt. Cisztercita barát, fehér csuhás.

Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, amit nem kell harminckét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebújhat az ember; csak éppen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett, s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakút, mint egy fél dinnye. Szelíd tekintetû arca volt, gömbölyû, félhold alakú szemöldökkel, amiknek harmadik társul illett oda a felsõ ajkáról aláfelé hajló, fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, amely kereken fogta körül az arcát, elöl az állán kiborotválva.

Õ maga is tudta azt, hogy milyen szelíd, jámbor ábrázata van, amiért is, hogy a lehetõ tévedést eloszlassa, amint kinyitotta a száját, a legelsõ szava olyan cifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, aminõnek ékes formuláját a lõcsei archívumban megörökítve feltaláljuk.

Akkor aztán mindjárt tudta róla az ember, hogy ez nem pap.

Nem is járt az templomba soha imádkozni.

Õ ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de aki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor õ azt mondja: „gyerünk a templomba!”, akkor ez azt teszi, hogy „pince”, a cinterem a maga halottjaival a sorba rakott hordó és átalag: ott szokta õ a misét tartani, parodiázva a liturgiát vidám cimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettõjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejébõl a mámor, még akkor is bõgõhegedûnek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvû volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labancok jobban féltek tõle, mint a tüzes ördögtõl. A kurucok sem tûrték maguk között pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak nagy gyönyörûség volt az, ha gyújtogatni kellett. Õ is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörõ kalandon vágtattak vele hanyatt-homlok keresztül, amilyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért el is nevezték dervisgenerálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kisfiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, akinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kisfiúk mondtak neki valamit, az szentírás volt elõtte, azért félbehagyott minden munkát, mulatságot, s ment velük játszani.

Azt mondta, hogy õ neveli õket.

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati szemináriumot kitanulta, s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem õ nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, amikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! Ahelyett arra tanította õket, aminek igazán hasznát vehetik az életben, paripát megülni, árkot ugratni, futó paripákról célba lõni, egyenes tõrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettõl a fiúknak szédelgõs lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástul van az.

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt és karcolás nélkül soha.

Az egyik csak kilenc esztendõs volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kuruc virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettõ számára egy-egy kerekes ágyút, a valóságos ágyúk mintájára: csakhogy az ágyúcsõ dió nagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyúk az Andrássyak egyik kastélyának tornácában; találgatják a tudósok: vajon mire szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette célba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt felállítva egy szalmabáb, labanc generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyirõl? De utóbb bizony még háromszázról is lelõtték a fejérõl a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az idõben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnyaépületeiben ezer harcos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyílnak a belsõ udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt-fõz ott a tengersokaságnak. Az õrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. - Cifra vasrácsajtó zárja el az úri lakosztályba vezetõ folyosót és lépcsõgádort, amiken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, akik még kíváncsiak vagyunk a fényes múltnak egy épen megtartott töredékét látni.

Ez volt az Andrássy család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, ahogy a Rákóczi-korszak s az utána következõ csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a páncélos vitézek, akik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat õrzik; a legelsõ így szól:

- „Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria. (Az egyiptomi gúlákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsõségét megõrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthetõ kincseket most mind a családi múzeumok õrzik, ami Andrássy István korában is e termekben pompázott; csak a gyönyörû majolikakemencék tanúsítják, s egy-két régi bútordarab, minõ fényûzés volt egykor itten.

Egy roppant nagy szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepõvé. Sehol sem találni annak párját; se múzeumokban, se régiséggyûjteményekben. Meglepõ az egésznek az alakja, faragványai, a szõlõvenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes ízlésû karnisok betetõzve egy lángoló tûzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománcszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evõeszközei. Õneki! - A fejedelemnek! - Rákóczi Ferencé volt az almáriom; õ adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felsõ-Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvenc szõnyegét is, amit a szép Szirmayné hímzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálcáját is. Karvastagságú citromfatörzsök az. „Ezzel üssétek õket!” Ez volt a szava az ajándék mellé. - Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az õsök képei: István a kuruc tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb terembõl nyílik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a címerek; egy Andrássyé és a feleségeé; körülöttük aranybetûkkel az elhunytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; amik még címertelenek, azokban e három szó van: „higgy, remélj, szeress”.

Egy dicsõséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.

Csak az elõtornácban jövünk rá, hogy a következõ évtized is belevegyítette már abba a maga öngúnyoló szatirikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczi tábori dobosa (a híres Rácz Ferkó, aki Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gúnyverset dalolja hozzá:

            Jó urunkra feltamatunk

            Semit nyertunk, csak vesztetunk;

            Országunkbul kibujdostunk,

            Magyar bortul elmaratunk.

Innen nyílik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kisfiának.

Most már csak egy ágy van benne. Az õ saját magáé. Egy egyszerû fekete koporsó üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik. Álmodik a jövendõkrõl.

Mi álmodjuk vissza a múltat.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élõ védszentje volt ennek a vidéknek, õrangyala az egész családjának; mártír, aki megszenvedett, azoknak, akiket szeretett, minden bûneiért; aki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömör vármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a híres magyar versíró, Gyöngyösi (a Murányi Vénus szerzõje) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a fõispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre, s a vár alatt elterülõ falura nyílnak. Itt írta a Charicleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.

A megyegyûlésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év elõtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erõszakkal lehántolt falak márványküszöbökön nyíló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb középfalban mélyen beépítve, egy kõszekrény tûnik elõ: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt, hosszúkás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvenc virágoskertje; itt tenyésztette az akkori idõknek divatos díszvirágát: a százféle szegfûket. Most már csak egy nyíló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak, és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt a Szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Õk ültették oda a rózsákat, amik most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyõfát ott az Isten-szobor mellett, amely most valamennyi toronytetõn túlemelkedik.

A kertfal négyszögû ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyúk, amiknek a talpányát körülnõtte a fû; a múlt század óta, amikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harcosoké, ami azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

Amíg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, azalatt Zsófia azt mívelte, hogy összeszedte mindenünnen a harc nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, akiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyûkkel; s mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Õ ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörûségrõl lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, akik inkább az éhség lepedõjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek kocogtatni és orcapirulással kérni irgalomfalatot. - Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pórgunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne bírja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.

Hajh de sokan áldták!

Nem válogatott ám a szenvedõk között, ahogy mások tettek abból a korból, hogy ki-ki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Õ sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheránus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen. A boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta, s úgy került, hogy a boldogtalanok végighallgatták valamennyit. A pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikációját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket õ maga is végighallgatta, s a két kisfiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, aki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz amit magánál virtusul emleget, azt a mást hivõnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még kálvinista hívek boldogasszony tenyerének a bûzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, amit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)