XXII. FEJEZET
Az elátkozott ünnepnap

Andrássy Istvánnak születésnapjára virradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.

Néhány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták õtet e vár falai.

A viszontagságos hadiélet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyúval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilõnek az ütközetben, akkor szokták mondani: „No, ennek nevenapja volt ma!”

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szívek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lõcsei szomszéd házak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevõ apáért.

Tehette volna õ is, amit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt õ nem tartá helyesnek. - Minek csimpajkozzék az asszony a harcoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszonysopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nõ küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidûl a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kísérték, városról városra a vezérségen levõ uraikat, s azt tartották hõsi önfeláldozásnak: Zsófia az ellenkezõt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hõs diadalainak a híre járt el. Õ csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerûségek, emberi fogyatkozások, amik a nagy emberek bal keze szennyét képezik, ismeretlenek voltak elõtte. Õelõtte a férj csak a régi bálványkép volt; fölülemelkedett minden földi gõzön a középlény az Isten és az emberek között; nem az akiért, hanem aki által imádkozik a nõ.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy ahányszor õ gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza õhozzá; ahogy az õ lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybeolvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már; éppen akkor kezdett volna el elsõ álmot aludni a dervisgenerális.

- Mire kolompolnak olyan veszekedetten? - kérdé felriadva.

- A brigadéros generális születésnapja van! - felelé a csatlósa.

- Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égbõl; de ne az én hajamnál fogva!

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden haja szálát, mintha külön húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszúsan a ki nem aludt álomból, s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyúzást az öregágyúkból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen istenigazában.

A trombitásokat felrugdalta az elõszobában: azok is csak akkor aludtak el.

- Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! Ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rúgta szét a hordót! Keressétek elõ a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynehány cimbora, aki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rúgott; papírost dugtak a lábujjai közé, s azt meggyújtották: így rúgatják a csillagot a tréfás emberek.

Azután megeredt a nagydob, a sípszó a várudvaron, a belevegyült ágyúzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belõle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhítatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elõl menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a ciszterciták és praemonstratensisek ellen, mivelhogy ezek voltak a szabadságharc legbuzgóbb hívei.

A tíz órai csengetés után egy kuruc lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, a hídon át bebocsáttatott a kapu belsõ boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lõcsérõl jön a brigadéros úrtól; leveleket hoz a kegyelmes asszonynak meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták elõtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, ami a válogatott csapatot képezte.

- Merre találom meg a Miklós generálist? - kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

- Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj!

A huszár átadta a lovát egy ácsorgó suhancnak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, amíg õ visszatér; azután elõkereste a nagy bõriszákjából a pecsétes levelet, ami Miklós generálisnak szólt, s lerázva a zúzmarát a kacagányáról meg a süvegérõl, indult arrafelé a sok boltozatú sikátoron keresztül, amerre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a Szentháromság-szobrot körülveszi; egy sor meredek kõlépcsõ vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

- Nem arra hej! - kiálta utána a kapuõr nevetve. - Ne oda „tüled”-re (balra) másszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervisgenerális, amott „hozzád”-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az õ temploma.

A biz a pince volt, a borospince, nem a kriptákba vezetõ tornác. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát õ is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzákezdett. A fegyverviselõ cimborák sokkal jobban szeretik ezt a „füstös misét”, mint azt a másikat odafenn.

A kuruc hírhozó alig tudta kivenni a pinceboltban tévedezõ alakot a nagy dohányfüsttõl. Az a három szál faggyúgyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elûzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfa asztalon volt egy roppant nagy, ezüstözött rézmedence, tele erõs lengyel pálinkával; az meg volt gyújtva, kék-zöld lángja a hozzá közel álló arcokra sírbolti fényt lobogtatott,

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmusgyökeret dobáltak a tûzfolyadékba, ami akkor is éget, amikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskalánnal merít a lobogó medencébõl, s tölti az égõ italt a feléje nyújtott ércfinakokba, s amellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

            Valahányszor az oláh

            Mondja „Szinetátye!”

            Mindannyiszor „binye Zeu

                   Binye binye binye Zeu

            Zsupánye fertátye!”

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a „jó Isten” (Binye Zeu).

A hírhozó odafurakodik az osztogató alakhoz, s megrántja a csuhája ujját.

- Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ráncigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

- Hát a markodba töltsem a krampampulit vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hívják; de az ám nem krampampuliosztogatásra használta, hanem a görögtûzhöz: - amint mondják.)

- Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

- Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

- Megismertem az épületes beszédjérõl.

- Cigány vagy te, ugye?

- Nem én. „Új magyar” vagyok. (Így hítta magát akkor a hû fáraóivadék.)

- Hogy olyan fekete a pofád!

- Pedig mindennap királynévízzel mosom.

- No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, idelenn úgy hínak, hogy „szent atyám!” Hát honnan jössz Fáraó magyarja?

- Megkövetem alássan, Lõcsérõl. Levelet hoztam a - szent atyának attól a másik generális, akarom mondani szent atyától.

S odatette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószívû jókedv.

- Hahaha! Lõcsérõl jössz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még, hogy:

            Nem szeretem az uramat; hajajahaj!

            Csak a kisebbik uramat; hajahaj!

                        Arra is, ha megharagszom,

            Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!

- Danolja, danolja: de nemigen hangosan - válaszolt húzódozva a hírhozó.

- Hát bátyámuram hordozza-e még „az Orbán süvegét”?

- Hordozza, hordozza; de nemigen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt.

- Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

- Láttam, igenis. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

- No hát tudd meg, fickó, hogy én megesküdtem, hogy aki ebben a várban énelõttem ezt a szót elõször kimondja: „Lõcse fel van adva!”, hát azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtõ, teljes Szentháromság, boldogságos szûz Mária úgy segéljen, abba a karóba húzatom belé!

- Jaj csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép imádsághoz - rebegé a hírt hozó, kegyesen kezet csókolva a dervisgenerálisnak. (Hát hiszen éppen ezért választottak cigányt ennek a levélnek az elhozására, mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását. S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielõtt végrehajtatná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélrõl, s a két kezével messze eltartva azt magától, hogy a medence lángja jobban belévilágítson, elkezdte azt olvasni.

Eleinte táncoltak elõtte a sorok. Minden betûnek keze-lába támadt, öklelõztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit, s újra hozzáfogott.

A danolóknak mind a torkába szakadt a „binye Zeu”, amint észrevették a félelmes átváltozást a szilaj kedvû vezérnek az arcán, ahogy ezek a véres szemek kidülledtek, ahogy a ráncok vonaglottak a homlokon, ahogy a felnyitott ajk hebegve vacogott, ahogy az orrcimpák dühösen tágultak széjjel, az égõ szesz világa halottszínt adott az arcnak, aminek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Mi lesz ebbõl?

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az egész fej rázkódik a dühtõl, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az ordítás:

„Elárulták Lõcsét! Feladták a várost!”

- No hát csak húzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga elõször ezt a szót - azzal kotródik a hírhozó cigány.

Nincs most õrá gondja a dervisgenerálisnak.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával, s aztán a rongyait odadobja az égõ borszeszbe. A meggyulladt papírrongyok egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinceboltban, abban a fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arc hozzá. Pogány isteneknek, rézbõl öntötteknek, tûzzel fûtötteknek nem lehetett hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tûztõl lángoló emberé volt.

- Elárulták Lõcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását isszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma? Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyúkat! Állítsátok fegyverbe a csapatokat! Jön a német! Jönnek az árulók Krasznahorkára! A bátyám vezeti õket! Tüzet, tüzet elõtte, utána! Tûz a fejére! Tûz a talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya Krasznahorkán! Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedencét, nem bánta, hogy a forró fogantyúitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égõ borszeszt odazúdítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind tüzes emberekké váltak, s tódult aztán minden ember a pincegádor felé, összeperzselt bekecsprémmel, fél bajusszal, fél szakállal; míg Miklós, akinek még ez sem volt elég sietség, akit hátul kapott, azt ütötte agyba-fõbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pincelépcsõn az udvarra: széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A kálvinista hívek éneke hangzott ki rajta éppen:

            Az Úr énnekem õrizõ pásztorom.

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezetõ lépcsõkön. A lábai elõre vitték, a feje meg hátrafelé.

Az elfutott hírhozó cigány megelõzte már. Az úrasszony számára is hozott levelet, s amint megtudta, hogy azt a templomban találja, befurakodott a népségen keresztül. A cigányész sugallta neki, hogy ott a legszárazabb helyen lesz a bõre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene zúdítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a cifra faragott támlás székében a tabernaculum alatt, a két fia elõtte állt. Mind a kettõn a ministránsfiúk piros rokolyája, s a fölé öltött csipkés fehér ing volt; õk szolgáltak a misénél, amit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt már nem kellett a fiúknak végigvárni; de az anyjuk még ott maradt; az õ jelenlétének kellett azt tanúsítani, hogy a türelem az elsõ erény a földön.

Megcsókolta a két fiacskáját, s elbocsátá õket a sekrestye felé. A kálvinista hívek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erõs éneklõk: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyûlölte õket még, mint a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hírhozó. Odanyújtá neki a levelet.

Zsófia megismerte a férje írását, s ajkához szorítá a pecsétes írást.

Oly régen nem kapott már tõle semmi izenetet.

Két kör vette azt körül, egy vaskör meg egy bûvkör.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Õ csak azt tudta, hogy a császári seregek erõs ostromzár alatt tartják a férjét Lõcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a templomban, s az Isten felséges színe elõtt olvasni olyan sorokat, amik a mulandóság számára vannak írva? - Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen nem rontja vele a más áhítatosságát: ez a zsoltár nem az õ hitének a zsolozsmája; azalatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét. Hosszan leírta abban a férje a közelmúlt „pálfordulásának” történetét: Lõcse feladását, annak kényszerítõ körülményeit: némely dolog fölött röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál hosszasabban kiterjedt az elõadása a királyi kegylevélre, mely õt és gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a két hadviselõ fél óhajtja már azt a csendes idõt, ahol sebeit bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy õ is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az útra, a megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szíve e levél elolvasása után. A nõszív rejtelmei erõsebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült sorokban?

Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.

Vissza akarta erõltetni az áhítatot a szívébe. Elõvette az olvasóját, s elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De beleakadt a közepén. Nem tudta, hogyan van. Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi az. Nem a Miatyánkban van az a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó, s beront rajta egy ijesztõ alak: a dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai; amint lelocsolta magát az égõ borszesszel. Arca halálsápadt; szemei az üveg merev fényével bámulnak elõre, elõttük jár az a fehér pont, mely az õrjöngés hirdetõje; ajkai fel vannak nyitva, szederjes színûek, a süveg hiányzik fejérõl, rövidre nyírott haja, mint a serte borzad szerteszéjjel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló asszonytömegen, s odarohan a tabernákulum elé.

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt felragadja, s mint ahogy a betyárok szokták botvívásnál, megpörgeti azt az ujjai közt, s odarivall az éneklõ tömegre:

- Elhallgass! Égre kiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból; sápítozó kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

Mindenki azt mondja magában: „Ez most részeg!”

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztetõ éneklést. Miklós szava elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelõ szándékkal járul a dühöngõ elé; de még a megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a bal kezével, hogy a jámbor istenszolgája hanyatt esik tõle a papi székébe.

Ezzel a dühöngõ fel akar rohanni a katedrába. Onnan majd jobban meghallják, hogy mit beszél!

Csak Zsófia értette meg a dühöngést.

Bizonyára Miklós is megkapta az izenetnek a párját, amit õutána a templomba hoztak.

Õt abban a „másik” templomban találták meg vele, azért ez a féktelen indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét, s odasietett az ádáz emberhez. Megragadta kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, mégis olyan erõ volt az, mikor Miklós kezét megragadta, hogy a felbõszült férfi, mint a leigézett, ott maradt fogva a kezében. Lehúzta a fejét, meggörbíté a térdeit úgy, hogy a vele szemben álló gyöngéd nõalak, magasabbnak látszott, mint õ.

Zsófia halavány arca fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká nyíltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyû varázsa volt, hogy még az éneklõ gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengõ hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentõ csendben:

- Te a kaszárnyádban parancsolsz! Itt Isten parancsol!

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arcát dacosan felvetve, kiáltá:

- Nincs már Isten!

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult fel ellene.

De õ elõrelépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a népzúgást túldörgõ hangon:

- Aki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! Oda Magyarország! - Elárulta a hazát Andrássy István!

- Isten némítsa meg a szádat! - sikolta fel, halálérzõ fájdalommal Zsófia.

- Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejû sast! Ez most az új Isten! Takarodjatok eléje! Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái! Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell több kenyérpusztító csõcselék! Nem kell több imádkozóház! Nekem kaszárnya kell! - Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

- Folytassátok az éneket! - kiálta Zsófia a gyülekezetnek.

S a nép rázendíté, ahol elhagyta a zsolozsmát, egyszerre: „És szép kies patakon legeltetsz!”, hogy a riadó, harsogó énekszóban elveszett a kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a pásztorbottal ütlegeket osztani, aminek rá nézve igen kedvezõtlen kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezébõl, a kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhúzták, s utoljára „sok lúd disznót gyõz”, kitaszították a templomajtón.

S aztán énekelték tovább: „És vezérl engem igaz ösvényében!”

Miklós a szabad levegõn magához tért a nagy dühébõl. Átlátta, hogy biz ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illõ fellépés nem vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a pince ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a koldusmenedék ajtaját (egynehányan voltak is benne; azok dörömbözhettek!); valamennyi kulcsot mind egy karikára fûzött, s azt az öve mellé akasztotta.

Azzal felment a szobájába és lefeküdt.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, amint hozzá akartak fogni a sütés-fõzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk elõtt. Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet fõzni - ilyen nagy nevezetes ünnepnap! - a várbéli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél), s nem igyekezett õt álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit s azokbul adott a szakácsoknak; a saját asztalára való mindenféle jókból. Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta elõlük a karcost, õ adott nekik máslást.

Aztán az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiácskáját bevitte a belsõ szobájába, ahol az apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiúnak e fényes alakok nagy tetteirõl, nagy szenvedéseirõl: hogy vezérelte ki az Isten õsapjukat Erdélyországból csoda módon; hogy menekült utána a hû felesége, sátoros cigányok által rejtegetve; milyen nyomorúság várt itten reájuk; minden ingó-bingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, aki a régit elûzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az õsapa vitézségével, hûségével szerezte ezt a várat, meg minden gazdagságát. De nagyon ifjan halt meg, élete virágában, egy kis fiat hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tõle venni erõvel, elcsalni szép színnel Krasznahorka várát. De erõs szívû asszony volt az! Látszik a képén is a tekintetébõl, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem fogadta el az új nászgyûrût, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon szerette; s mikor aztán a visszautasított kérõk hadat hoztak ellene, összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalócokkal: az özvegyasszony kezébe vette a férje kardját, s úgy szétverte õket, hogy azt se tudták, hányfelé szaladjanak. Úgy védelmezte meg a kis árváját.

- Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! Majd én is beléjük ágyúztam volna a céllövõ ágyúmmal! - biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes kölyök volt! Míg a másik, a Jóska, nagy áhítatosan leste a szót azokról az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve, s nagyot borzadt, mikor az ijedõse jött a mesének.

Azután elmondta az anya azt a másik regét, a nagyapa történetét; aki már elpártolt a magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át (kálvinista volt, azért tette), annak meg a török császár volt a szövetségese, török, tatár haddal egyesülve sok pusztítást követett el a császár tartományában.

Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért hozzá a megholt felesége, s oly félelmes dolgokat beszélt neki a túlvilágról, hogy mikor reggel fölébredt a kemény kuruc vezér, egészen át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis várõrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait, birtoka jövedelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar foglyokat kiváltson rajta, s halálát elõérezve, áttért a római katolikus hitre.

A kis Ferkó nagyot nevetett erre a regére.

- No bizony akkor az én nagyapám derék egy bolond lehetett.

- Hogy mondod, kis fiam? - kérdé elbámulva Zsófia.

- Hogy úgy meg tudott ijedni egy kísértettõl! Hiszen csak engem jönne egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját!

Zsófia odalett az elszörnyedéstõl.

- De ki tanít téged ily vakmerõ beszédre?

- Ki más, mint a Miklós bácsi? Õ maga is barát volt. Azt mondja, ne higgyünk semmit, amit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész. Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.

Zsófia a kezeivel takarta el a gyermek fejét, a kebléhez szorítva azt.

Nem szólt semmit; de az égre meredõ szemei beszéltek.

Azt mondhatták talán: „Óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne hagyd kárhozatra jutni!”

Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferenc, az elsõszülött, hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon, mielõtt megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon. Nem õ lett a nagy családfa törzse, hanem a kisöccse.

Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta meg.

Az ajtón Miklós bátya toppant be.

Az álmát kialudta; az arca sápadt volt, a szemei veres karikákkal körülfogva.

A mámor kirepült a fejébõl már, mindenféle undornak adva helyet.

Vederszámra itta a vizet.

Ilyenkor volt a legkegyetlenebb.

Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint a tûz. Aki az elsõ lángjában meg nem ég, az megmenekül. De mikor elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne fagyni.

Zsófia a tekintetébõl sejtheté, hogy mi hozza õt ide. A gyermekeit el akarta küldeni a szobából.

- Menjetek játszani!

- De csak maradjanak! - mondá Miklós -, jó lesz nekik is meghallani azt, amit ma beszélünk.

Zsófia ösztönszerûleg szorítá a két fiát kebléhez.

Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, amiben Istvánnak az arcképe nézett szembe minden ránézõvel.

Zsófia, érezve a kettõjük közötti harc kitörésének kikerülhetetlen voltát, célszerûnek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.

- Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban, az ájtatosság ideje alatt.

- Bántottam meg valakit méltatlanul? - kérdé Miklós, összefonva karjait a mellén.

- Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet, és azt, akinek most hátat fordít.

- Más senkit? Hát tégedet nem?

- Az én indulataim nem szoktak reggeltül estig tartani. Ott ki van már kegyelmed mentve.

- Már pedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a tiédet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad igaz.

- A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó, de mégis fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklõ madarak fogják azt tenni.

- Ne disputáljunk teológiáról, édes ángyom! Ismerem én azt az urat, szolgáltam nála, megszöktem tõle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám, minden templomban imádkoznak hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek, millió és millió szájjal: „Tartsd meg, óh uram Magyarországot! Ne hagyj elveszni bennünket!” Hallja õ azt? Érti õ azt? Sújt, mikor áldást kémek tõle. Elgázolja azt, aki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak, s a pusztába kergeti az igazságost.

- Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szúr a szívembe, mint az éles tõr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.

- Szokjanak hozzá, s nõjön kemény kéreg a szívük körül.

- Isten bûneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyûlölet munkáiban vagyunk kifáradhatatlanok.

- Legyen úgy. Az Úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól teszi; miért olyan rossz!

- Nem a nép a rossz, a vezetõi azok!

Miklós visszafordítá a fejét a rámás kép felé.

- Hallod, István bátya? Rólad beszélnek.

Zsófia haraggal állt föl helyébõl.

- Miért ócsárolod az apát gyermekei elõtt?

- Azért, hogy tanulják azt a névtelen bûnt még az apjukban meggyûlölni.

- Minõ névtelen bûnrõl beszélsz itt?

- A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt mondták: a bûn lehetetlen, még neve se említessék. Hát a hazagyilkos bûnének van-e elég rettenetes neve?

- De az én uram nem az!

- Édes ángyom! Te magad is vetted azt a gyászlevelet, amelyben ez az ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.

- Nem úgy van az! Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba ellenséggel. A koronás királlyal egyezkedett. Ahogy egyezkednek a fejedelem fõvezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette volna azt Andrássy István! - Ti, akik még nem laktatok jól a vérrel, azt mondjátok, áruló volt, aki békét kötött! Meddig akarjátok még folytatni a háborút? - Kiben bíztok még? Melyik potentátban? - Elkötöttétek az ügyeteket franciához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez, törökhöz! Mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! Onnan jön a mi üdvösségünk? Nekem a ti dicsõségtekbõl nem jutott más, mint a súlyos szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták, bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én osztályrészem, aki, amióta nõ vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajknak a szózatát, aki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérzõ seb kiált hozzá, és kér békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg!

- És így utoljára Andrássy István, a virtus és hazaszeretet példányképe lesz.

- Elõttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted azt, hogy õsszülõid egy öltõ ruhában menekültek ebbe a házba mint földönfutó székely számûzöttek, s itt szerezték hírüket, hatalmukat, nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hû védelmében, melyhez most unokájuk visszatér s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzáillik. Te élhetsz szeretetlenül, s meghalhatsz elsiratatlanul. - De az, akinek a képmása ez a két gyermek itten, ha azt a szíve ide vonzza vissza, ha az lemond a véres dicsõségrõl, s elhagyott tûzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte; én imádni fogom.

Miklós olyat kacagott erre a szóra, mint egy csapdába szorult ördög.

- Mért nevetsz? - rebegé Zsófia, összeborzadva ez eszelõs gúnykacajon.

- Hm. Nem kacagok már. Én sohasem szoktam kacagni. Nem vagyok jókedvû ember. Inkább kolerikus temperamentumú. A kacagást valami démon míveli bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szívemben. Nem is azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez cudarság volna tõlem. Nem is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a fõgenerális úr rám bízta e vár parancsnokságát, így szólt: „Édes öcsém, rád bízom a legdrágább kincseimet: a feleségem és a két fiamat. Jól gondjukat viseld. Akármi erõvel, akárminõ biztatással jöjjön is e vár alá a császári had, az erõnek nagyobb erõt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe! Krasznahorka várát és a családomat német kezére jutni ne hagyd!” Megfogadtam, meg is tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tûzzel, vasat vassal verek vissza. Arról, hogy most õ maga a német, hogy õ az, aki a császári haddal Krasznahorkára eljönni készül: én nem tehetek. Én a németet visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hívják is.

Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. Aki ilyen fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.

- Azért jöttem fel éppen tehozzád, édes ángyom - folytatá kegyetlen hidegvérrel Miklós -, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled; nehogy az oktalan bolondságnak lássék. Te azzal a szóval fogadtál, miért csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem, az elsõ fúriában történt, halaszthattam volna késõbbre is. Elvégezhettem volna veled négyszemközt is.

Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért mímelõ szavak?

- Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csõdítettél ide fel a várba - folytatá Miklós.

- Nem én tettem õket koldussá, nyomorékká.

- Mi tettük õket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja engesztelni a mi bûneinket. Mi vétkeztünk, s te vezeklesz helyettünk. Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörûség. Ahogy más asszony gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a könnyezõ szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.

- Te gúnyt ûzesz ebbõl?

- Ellenkezõleg, sõt inkább meg akarlak fosztani ettõl az örömtõl, ettõl a ragyogástói. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.

- Az én váramból?

- A tiedbõl. Ahol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk, hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be kell hívnom a Gömör megyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderõm a megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensáncait megvívni. Szükségem van minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt mást, mint aki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai ungorkodásomnak ott abban az imádkozóházban.

- Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, akiknek minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod õket ûzni télvíz idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?

- Nem én ûzöm õket, a császár vezére ûzi. Az jön a vár ellen. Az akar betömi. Én csak annak állok ellent, ahogy rám parancsoltak, ahogy megfogadtam.

- Te ki akarod zárni az én uramat, az én gyermekeim atyját a saját várából?

- S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország, akkor is kizárnám!

Zsófia látta, hogy a józan Miklós bátyával van dolga.

Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen. Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretetet. Egy gép, egy hazajáró kísértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak elõre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor meg is van téve.

Zsófia, amint fölismerte a rögeszméjét e hidegvérû õrültségnek, nem küzdött ellene; tudta, hogy hasztalan az. Ez csak törik, de nem hajol.

- Jól van, Miklós - monda neki szelíden. - Legyen úgy, ahogy te intézkedel. Készülj a várvédelemre minden tehetséged szerint. Ámbár én nem hiszem, hogy ez a próba bekövetkezzék. Azt a várat, ahol én és két fiacskám lakunk, az én uram nem fogja tûzzel-vassal megtámadni. Ha jön ide hozzánk: úgy jön, mint aki hazasiet, egyedül, magában, s nem hoz magával más fegyvert, mint a nyájas szót. Azzal küzdj majd, ha tudsz. - A szerencsétlen ápoltjaimat, ha kitiltod a várból, ám tegyed. Én megtartom õket a váralján. Kiüríttetem a magtáraimat, s berendezem számukra szállásnak. A tiszttartómnak kiadom a rendeletet, hogy az én vagyonom rovására lássa el õket, szükséget ne szenvedjenek. A betléri kastélyom is üres, abban elférnek az asszonyok mind. - Te azután rendelkezzél az egész palotámmal bölcs akaratod szerint. - Átadom neked a lakosztályaimat, apáid címertermét, a vármegye tanácsházát, belsõ palotámat, magamnak elég hely lesz az ágyasházam, abban én elférek mind a két fiammal. - Hanem egyet mondok neked, és ezt jól megjegyezd, Miklós! Amivel fenyegetõztél (bizony haragodban tetted, elsõ fúriában és talán mámoros fõvel is), hogy te még a mi templomunkból is, vagy ahogy csúfolni szoktad, az imádkozóházból, kaszárnyát fogsz csinálni: ezt a szót vedd vissza! Mert bizony mondom neked, hogy amilyen alázatos, hosszan tûrõ lelket ismersz bennem, de ha te az én templomom küszöbét át akarod lépni, hogy azt megszentségtelenítsd, én vissza fogok emlékezni arra az õsanyánkra, aki az örökébe tolakodót fegyverrel verte vissza - és hasonlóul fogok cselekedni!

Az a gyönge, éteri alak e szavak kimondása után valami tüneményszerû jelenség volt. Egy égi lény, emberfölötti dicsfénnyel.

A csuhás alak epés gúnnyal nézett rajta végig. Ez a szó az õ megalázása volt. Dölyfösen emelte föl a fejét. Forrt benne minden indulat, hogy egy élõ teremtésre akadt, aki tõle nem fél, aki õtet fenyegetni meri.

Lenézte az egész emberiséget; asszonyát, férfiát egyaránt. Maga egy középlény volt közöttük, egy semleges lélek; akinek emberi gyöngeségei nincsenek. Egy harcoló barát. Egy istentagadó papi köntösben. Ittas korában inkább állat, józan korában inkább démon, mint ember.

Hideg megvetéssel fordult el az õt fenyegetõ asszonytól, s szótlanul indult kifelé. A hideg dölyf tiltotta, hogy valami választ adjon e fenyegetésre, mely haragja sárkányfarkára mert gázolni.

Hanem, amint az ajtóig jutva, hátrafordítá még egyszer a fejét, s meglátta azt a diadalmaskodó csoportot, amint a két gyermek dicsõségtõl ragyogó anyjának ölébe kapaszkodik, s azt csókjaival halmozza el, egyszerre úrrá lett szívében a düh ördöge. Még ez a két fiú is õt meri kigúnyolni, eddigi mesterét. Ez visszatérítette. Megfordult az ajtóban, s odalépve ismét, ahol az anya és két gyermeke gyõzelemittas csoportja ingerlé haragját, jobb kezét a karszék támlányára tette. S baljával a szemközt álló arcképre mutatott, tompa, kemény hangon motyogva a szókat.

- Hát te azt hiszed, szent asszony, hogy ez az ember itten azért jön Krasznahorkába, mert a te ölelõ karjaidba sietteti hazavágyó lelke?

Zsófia ártatlan, semmit nem értõ tekintettel bámult a kérdezõre.

- Hm! - ümmögött Miklós, keményen befogva összeharapott ajkait, mintha tusakodnék, szóljon-e, ne szóljon.

Balra dûlt az elhatározása.

Szólt.

- Te azt mondád nekem, hogy ha én belépni akarnék abba a házba, ahol az égi malasztot árulják: hát te kész vagy fegyvert fogni kezedbe s visszaversz engem férfikézzel. No hát, én nem jövök ellened fegyverrel, amivel férfiak harcolnak: hanem csak olyannal, amivel asszonyok szoktak hadakozni, és megsújtalak vele úgy, hogy te lész az, aki soha többet be nem lépsz egy házba, ahol oltár elõtt égetik a tömjént. - Tudd meg, hogy a te bálványképed nem azért siet Krasznahorkára, hogy téged öleljen, hanem hogy ide hozza azt az asszonyt, azt a százszorszép ördögöt, aki õt árulóvá tette!...