XXIII. FEJEZET
A szenvedések leánya

Mikor Andrássy Miklós ezt a szót kiejtené a száján, Zsófia csak szótlanul bámult rá egy ideig, mint aki delelõ napfényrõl föld alatti sötét pinceboltba lép be. Ránézve ez egy olyan sötétséggel teljes világ volt, amiben nem tudott semmit megkülönböztetni. Más asszonyok, akiknek a szeme megszokta már azt, nagyon is jól tudnak látni a gyanakodás homályában; de õelõtte mindez névtelen eszme volt. Egy férj, aki a feleségén kívül más nõt szeret! A szfinx, a griff, az egyszarvú hamarább képzelhetõk eleven alakban.

Miklósnak nem volt eziránt semmi érzéke, soha semmi gyöngédebb indulat nem szállta meg a lelkét. A zárdában aszkétának nevelték, onnan egyenesen a csatatérre került: a kegyetlenség iskolájába. Mit tudott õ arról, hogy egy csupa érzelmekbõl összealkotott nõi szív világot egy szó, egy lehelet képes romba dönteni? De mit is törõdött vele? Ezek az érzékeny szívek csak akadályára vannak az erõs emberek szándékainak. Ha tudta volna; hogy mit tesz, akkor is megtette volna. - De hát éppen nem tudta. Hozzá volt szokva, hogy az urak, mágnások, generálisok nem is nagyon titkolózók a szerelmi csapongások dolgában. Tivornyáikon szabad szájjal példálóznak egymás latorságára; s azt az asszonyok is hallhatják - és mosolyognak rajta. Még tetszik nekik, ha a férjeikrõl azt a hírt hallják, hogy asszonyok bolondulnak utánuk. Nem szégyen az, hanem virtus. Akit vádolnak vele, egyet feszít a mellén, mintha érdemrendet kapott volna. Aztán mi is van abban? A katonák nem tették le a votum castitatist, mint a monachusok.

Még több oka is volt kegyetlennek lenni.

Gyûlölte azt az asszonyt, aki felõl tudta, hogy õ ragadta magával hódító ölelésével Andrássy Istvánt arról a magaslatról alá, ahová hõstettei emelték. Hõstettein kívül mind a négy testvérének a vitézsége, a nemzet ragaszkodása. S ez az asszony célt ért. - Elrabolt egy hõst, hogy egy fõkötõ bábot csináljon belõle magának. - Át akarta oltani azt a gyûlöletet Zsófiának a szívébe, hogy váljon ölõ méreggé a szívében a hitvesi szeretet az áruló és annak a kedvese iránt.

- Igen! - szólt rideg, kemény hangon; - ez az ember, ez a mosolygó kép itten, ahogy elárulta a hazáját, fejedelmét, úgy árulta el a hitvesét, a családi tûzhelyét is. Te itt tûrsz, szenvedsz, imádkozol, õ pedig a lõcsei Circe karjai közt kacagja a te szenvedéseidet és a hazáét!

Zsófia, mint az álomból felriasztott, ijedten és haraggal takarta palástjába nagyobbik fiának a fejét, hogy ne hallja, amit apjáról beszél a nagybátyja. A kisebbiket nem kellett oltalmazni; annak a lelke még nem vett be e szavakból semmit. Az csak bámult az érthetetlen szavakon.

- Sohse takargasd a kis öcsém füleit! - monda Miklós. - Többet tud az már eddig is az elégnél. Hisz minden cseléd, inas, pesztonka, lovász széltiben beszél már a lõcsei fehér asszonyról, a szép Korponaynéról, s úton-útfélen danolják a „korcsmagenerális meg a szépasszony” nótáját. Eldanolja neked azt a Ferkó úgy, hogy szebben se kell.

E szónál olyan hevesen ragadta meg két erõszakos kézzel Zsófia a nagyobbik fiát, mintha rögtön meg akarná õt fojtani. A gyermek megijedt, s menekülni akart.

Hanem aztán a pillanatnyi felhevülés elmúltával, ismét szeretetteljesen vonta õt az ölébe, s megcsókolgatá a szõke fejét, gyöngéden rebegve:

- Hiszen te nem tehetsz róla: azok a bûnösök, akik téged erre megtanítottak.

- Azok a bûnösök, akikrõl a nóta szól! - mondá Miklós. - Ha ugyan egyátaljában bûn a más feleségével együtt nevetni. Én ugyan ezért pokolra nem kárhoztatok senkit. Miattam, hogyha török basa lesz is bátyám uram, s háremet tart, se veszem elõ az exorcizáló füstölõmet érte. S ha megfizeti az árát a tiltott örömnek, azt mondom rá, drágán adják, mert jó; urak veszik, mert tehetik. Nem bánom, ha egy kastéllyal fizet is meg minden örömnapért. De bánom és megtorlom, ha egy édes ölelésért a hazát adja kelengyéül: s az én zászlómat kapcának tépi szét a szeretõje számára.

- Hazudsz! Rágalom minden szavad! - kiálta indulatosan felugorva helyébõl Zsófia, s azzal megragadva mind a két fia kezét, odavonszolta õket magával apjuk arcképe elé, s ott térdre nyomta õket és maga is közéjük térdepelt, s aztán kezeiket saját összekulcsolt kezei közé szorítva, felemelé az arckép felé: úgy könyörgött hozzá.

- Óh édes jó uram; szerelmes bálványom! Te vigasztaló képem! Védd magad! Szólalj meg! Mondd, hogy nem igazak, amikkel vádolnak! Mondd, hogy szeretsz minket! Ne hagyj bennünket megcsúfolni!

Miklós ebben az egész jelenetben csak nevetnivaló ostobaságot látott.

- Óh bizony, ha elevenen állna itt elõtted, éppen olyan jól rimánkodhatnál elõtte. „Mit gondolsz? Hogy hinnéd felõlem? Tehetnék én ilyet?” - Hiszen három szó elég egy asszonyt bolonddá tenni! - Még csókot is adna hozzá, bizonyos; mert hiszen nem vetettek a szájára lakatot. Az asszonyok boldogsága nem egyéb, mint az örök elámíttatás. Amit álmodtok, az a ti világotok. - Dühöngtök arra, aki fel mer ébreszteni.

A nõ egész testében megrázkódva állt föl, és szembeállt kínzójával.

- Hát mindent meg akarsz-e tagadni a mai napon?

- Csak azt hiszem, amirõl valódi tudomásom van.

- Azért, mert rossz, hiszed; s elég, hogy megtagadd, azt tudnod, hogy jó.

- Hát ne legyek én az, aki az ördögöt képviseli, s mindent tagad, ami jó, és mindent állít, ami rossz. Itt van, fogd ezt a levelet; és aztán olvasd el, mikor egyedül leszesz. Én kérdést sem teszek hozzád többet.

Az Korponay János levele volt Andrássy Miklóshoz a lõcsei katasztrófa után.

Korponay János tudatta az eddig történteket. Hat órával késõbb jött ez a levél Krasznahorkára, mint Andrássy István hírnöke.

Ha Miklós az aqua toffanával és Hecaténak, Locustának minden mérgeivel itatta volna meg Zsófiát, nem ölte volna meg olyan kegyetlenül, mint ezzel a levéllel.

Miket írhat egy férj az elsõ dühében, aki meggyûlölte a feleségét? Abban a forró lázában a haraggá vált szerelemnek, amikor ki akarja tépni még az emlékét is a szívébõl, ha mindjárt a szív maga utána szakad is.

S ez a férj még azonkívül rajongó híve a fejedelemnek, akit az az asszony elárult. Az õ neve, amit az asszonynak adott, lesz beégetve mint a hóhérbélyeg a világtörténetbe, ahová a szabadságharc végkatasztrófáját be fogják jegyezni.

Még a fiát is ellopta tõle, s árulásának jutalmát annak az örökségévé tette.

Korponay õrjöngõ dühében mindenfelé leveleket írt, ahol csak Andrássy Istvánnak rokonai, barátai, vezértársai laktak, tele keserû vádakkal.

A lõcsei hû polgárok, kik vele együtt menekültek a városból, egész mondakört tudtak neki mesélni azokról a kalandokról, miket a szószátyár pletykahír a piacra kikürtöl. A megcsalt férjnek szolgálni mindenki baráti kötelességének tartja.

A megcsalt férj olyan, mint akinek a köntöse meggyulladt; fut vele, s mentül jobban rohan, annál jobban körülfogják a lángok.

Hiszi még azt is, ami lehetetlen. Elhiszi még azt is, aminek az ellenkezõjét bizonyosan tudja. S aztán nem elég neki, hogy maga hiszi, azt akarja, hogy minden ember tudja, és segítsen neki átkozódni. Leírja levélbe a gyalázatát, hogy olvassák.

És ezt adták a kezébe Zsófiának, hogy világosítsa fel az elméjét vele.

Tanulja meg belõle, hogy az a bálvány, amit õ imádott, cserépbõl van.

Tudja meg, hogy a szerelem csak mese; a hit csak babona. A bûnösöké a mennyország. A pokol a jók, a hívek számára van feltalálva.

Veszítsen el mindent, ami evilághoz köti, a túlvilághoz vonzza.

Köd fogja körül a helyet, ahol az Istent keresi!

Ebbe a fájdalomba bele kell neki halni!

...Nevetik ezt a bölcsek! Hogy ölhetne meg valakit olyan fájdalom, melynek nincs a zsigerekben fészke. Ami nem méreg, nem ragály, nem miazma. Aminek nincsenek bacilusai, spórái. Ami nem más, csak egy gondolat, egy semmi; része egy másik semminek: a léleknek. És mégis meg tudja emészteni ezt a mindenttudó testet, úgy, mintha maró mirigy volna. Egy seben keresztül, melynek sehol sincs sebajka, elhull cseppenkint a vér. Látják haldokolni, és senki sem tudja, miben hal meg?

De soha nem hallotta senki egy panaszszavát.

Megértette, hogy a várából ki kell takarodniok az ott ápolt nyomorultaknak; - arra fordította minden gondját, hogy azoknak a sorsát tegye elviselhetõvé. Elosztotta õket az uradalmához tartozó falvakba, mindenütt menhelyet állított fel a számukra, s naponkint sorra járta a falvakat, személyesen tekintve utánuk, nincs-e valami panaszuk.

Fenn a várban azalatt Miklós intézkedhetett úgy, ahogy ellenségre váró hadvezérnek tetszik, gyûjthette a mezei hadakat, õröltethette a puskaport, fõzethette a salétromot, töltethette a bombákat. Esztendõs ostromhoz készült. Amellett a Felvidékrõl levezetõ szoros utakat is megszállatta, s különösen nagy furfangos kelepcét készített a Stracenó-völgy sziklakapujánál, amerre legközelebb útja van Gömörnek a Szepességbõl.

Zsófia azonban a maga mindennapos útjában még valami egyebet is tett, mint a szenvedõ népség bajainak orvosolgatását. Nap-nap után levelet írt a férjének, valamelyik falusi parasztház kemencepadkáján ülve, s azt egy jól megfizetett posta által elküldé Lõcsére.

Azok a levelek mind ezeken a szavakon kezdõdnek:

„Kedves, édes, egyetlen jó uram.”

S végzõdtek így: „a te sírig híven szeretõ hitvesed.”

Nem volt azokban még csak egy árnyéka sem a búbánatnak, nemhogy a szemrehányásnak; tiszta merõ szeretet volt, ami végighajnallott rajtuk. Egy panaszhang sem tévedt aközé. Boldognak nevezi magát, hogy férje levelébõl megérthette, miszerint az nemsokára haza fog térni az övéi közé. Hozza az Isten szerencsésen. Szeretõ szívek, ölelõ karok várják. Ír neki a gyermekek felõl is. Mindennap imáikba foglalják jó apjukat. (Igazat mond benne; mert õ térdepelteti le õket minden este a hálószobájában lefekvés elõtt, s elmondja elõttük az imát a távollevõ apáért, azok utána mondják azt: a nagyobb nagy ásítozva, a kisebbik elég figyelmesen.) Aztán tudósítja õt a gazdasági állapotokról, a környéken történt jó és balszerencse híreirõl. Hozzá teszi, hogy a Mindenható õrizze meg minden veszélytõl és kísértetektõl az õ szerelmes, drága, jó urát.

Végül jön egy post scriptum is.

Nem hallgathatja el az õ hites ura elõtt, hogy Krasznahorkán egy kis zenebona támadt a lõcsei kapituláció hírére. Miklós öcs feni a kardját, s kapcáskodni készül. Azért úgy vigyázzon a hazajövetelénél, hogy itt meglehet, összekoccanása lesz a testvérével, kinek Isten bûnül ne vegye az õ hóbortjait.

Arra különösen figyelmezteté az urát, hogy a Stracenó-völgynek ne vegye az útját, mert ott a sziklakapunál egynémely tüzes kurucok kelepcét akarnak vetni a számára, hogy tõrbe csalják, mint Ocskay Lászlót.

Egyébiránt mindenben megnyugszik, és mindent úgy talál jónak ahogy az ura cselekszi.

Nem volt ebben semmi tettetés, semmi lelki erõszaktétel: mert ez tiszta angyalszív volt.

Elveszthette az ura szerelmét; de a magáét nem. Amabba bele fog halni; de ezt még a halálon túl is elviszi magával.

Ama levél átadása után hetekig nem került a szeme elé Miklós. Annak is másutt volt dolga; õ is sokat távol idõzött a várból, össze sem jöhettek.

Hanem egy este, amint éppen nagy förmeteges zivatar közepett hazaérkezett a várba Zsófia, alig váltott más ruhákat, az úti gúnyája össze levén ázva, amint bekocogtat hozzá a dervisgenerális.

Azóta folyvást böjtöt tart, bort nem iszik; annál többet mérgelõdik, ezért az arcszíne olyan fakó már, mint az irhabõr.

Zsófia nem tudta neki azt mondani, hogy „hozott Isten”. Talán a sejtelme súgta, hogy új halálkínt hoznak a számára. Egyébért miért jönne hozzá ez az ember?

- Édes ángyom - kezdé Miklós, száraz, kemény hangon. - Te mind megrontod magad azzal a szanaszét kóborlással ilyen zegernye idõben.

Zsófiának egyéb védelme nem volt, mint a határtalan szelídség.

- Nem érzem semmi változásomat, Miklós. Légy megnyugodva felõlem. Egészen jól vagyok.

- Azt csak mondod. Én az ellenkezõt látom. Arcod napról napra hervad, olyan vagy már, mint az árnyék.

- Talán nem is a testi gyöngeségtõl van az.

- Az ilyen változó idõben nem asszonynak való a künn járás-kelés. Egyszer a nap süt, másszor a hó esik, ma meg éppen villámlott; mennykõ hullott, mikor úton voltál.

- Nem árt meg énnekem az a zivatar, ami odakünn van.

- Talán az bánt, amit belül viselsz?

- Hagyjuk ezt, jó Miklós. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te ne szólj bele az enyimekbe. Te egész hatalmú úr vagy itt e várban. Az én uram tett azzá. De a falvainkban én vagyok az asszony. Azt is az uram hagyta így. Ha te kiküldözted a várból az én lázáraimat, nekem odalenn a faluban kellett õket fedél alá tennem. Ezt a hivatalt bízta rám az Isten; ezt teljesítem, amíg testemet bírom.

- Hát teljesítsd, nem bánom, süttess, fõzess a számukra, küldj nekik akószámra medicinát, rendelj tüzelõ fát a kemencéjükbe, de magadat ne fáraszd utánuk.

- Köszönöm a jó szívedet.

- Nem jó biz az, nincs mit köszönj rajta. Csak olyan, mint eddig volt, s azt még eddig senki se fogta rám, hogy gyönge szívû vagyok. Hazudozni sem szokásom. Az epémbõl beszélek. Ha helytelenítem a szanaszét kóborlásaidat, nem azért teszem, mintha esõtõl, széltõl féltenélek; hanem azért, mert te - a nagy koldusápolás mellett - még azt is teszed, hogy levelet írsz az uradnak.

- S ez tégedet bánt? - kérdé Zsófia elbámulva.

- Nem biz engem. Csak megerõsít abban a hitemben, hogy egyik asszony csak olyan, mint a másik. Ha férfit bántottak volna meg úgy, ahogy téged, halálos bosszúra gyulladna miatta. De te asszony vagy, nem jobb, mint a török kádinák, akik meg tudnak osztozni egy férfi szerelmén - hárman, négyen.

- A kolostorban tanultad ezt?

- Ott is. - A gyóntatószék az asszonyok tükre. Senki sem ismeri jobban a fajodat, mint a pap. Annak a keblébe rakják le az asszonyok bûneik vallomását.

- Tehát bûne a feleségnek ha a férjéhez hû marad, még akkor is, ha az a szívébe tõröket üt?

- Nem bûne; de gyöngesége. Állati ösztön: semmi más. Te megbocsáthatsz neki azért, amit ellened vétett. Semmi közöm hozzá. Könyörögj neki a szerelme morzsáiért, hogy ajándékozzon neked is belõle. Kérd szépen, hogy tartson meg asszonyának.

Zsófia büszkén emelé föl fejét.

- Én több is vagyok, mint asszony, én anya is vagyok.

- Mondhatnád: a Gracchusok anyja. De nem úgy van. Te gyermekeidet csúszómászó rabszolgáknak neveled, azért, hogy az apjukhoz hasonlók legyenek.

Zsófia szívében feltámadt a harag erre a szóra.

- Távozzál elõlem! Ez az én szobám itt!

- Szeretem, hogy valahára tûzbe jönni látlak. Azt hittem, fogadásod tartja, meg nem haragudni soha. Most már, hogy haragszol, éppen nem megyek innen, mert most lehet már veled beszélni. A szoba a tied, hanem a szobának az ajtaja az enyim.

- Hát porkolábom vagy?

- Az vagyok. Te mondád. Magad szolgáltál rá. Mit bánom én azt, ha te mindennap százszor írod is Andrássy Istvánnak azt, hogy: édesem, kedvesem, drágám, szerelmesem, s küldözgetsz neki levélben ezernyi ezer csókot! De te tudósításokat küldesz az ellenségnek a hadi készületekrõl, amik e várban folynak, s ez árulás! Ennek útját állom!

Zsófia megrettent. Elállt a szava e megtámadásra.

Miklós folytatá a vádat.

- Ugye, megírtad neki azt is, hogy ha jön Gömörbe, elkerülje a Stracenói-völgyet, mert a sziklakapunál kelepce vár reá, s Dobsina közt seregestül elfogják? S íme, a te figyelmeztetésedre Andrássy István egyszerre csak megváltoztatja az útrendét, mikor már fele útján van, s a kerülõ útnak fordul. Ez a te munkád volt.

Zsófia elszörnyedve hátrált vissza ez ember elõl.

- Te! - lihegé. - És teneked lett volna lelked a testvéredet veszedelmébe csalni?

- Lett volna és lesz is! És még valami mást is tenni vele.

- Csodák történnek a világon! - suttogá elámulva a nõ.

- Kell, hogy történjenek! Olyan csodák, amiket tíz nemzedék megemlegessen. Példákat kell adni ennek a nemzetnek, amik a szíveket megerõsíték. Hóhérpallost a futó rabszolgahadnak! Addig nem fog gyõzni a szabadság ügye, amíg a magyar nemzet saját áruló korcsivadékának hulláiból olyan hegyet nem rak, mint a Mátra, s a döghalom tetején az utolsó áruló apát a saját fia nem nyakazza le!

Zsófiának minden tagját meglepte a láz e szavakra. Dideregve burkolta magát palástjába. Úgy nézett a dühöngõ alakra, mint egy rossz álomképre.

Az pedig, bátyja arcképe felé fordulva, folytatta fenyegetõ kifakadásait.

- Mert ilyenek azok, akik bársonyban, nyestprémben kevélykednek, gyémántos nyakláncon ökölnyi medályt fityegetnek, fejedelmek ajándékát, s aztán egy új mentekötõért egy drágább medályért elcserélik a régit, s vele a régi gazdát. Ezek azok a fejei a népnek, akik csak a dicsõséget, az uraságot, a pompát keresik, magukra raknák a fél ország kincsét, akik azt mondják: „édes hazám!”, amíg a hazának van mit osztogatni; de ha pusztulásnak indul, ha nem adhat semmit, akkor félrerúgják, visszaesküszik a hûségüket, s csakhogy urak maradjanak, beállnak ellenségnek!

Ez a fantasztikus düh egészen hozzá illett ahhoz a durva szõrkámzsához, ami a dervisgenerális termetét hosszan beburkolta. Nem volt az már fehér, de fakó a viszontagságoktól, goromba öltésekkel itt-ott összevarrva kard-, lándzsadöfés rajta, golyólyuk perzselése, tüzes gránát pecséthelye emlékül hagyva rajta, de még azért mindig barátkámzsa.

Megragadta két kézzel mellén ezt a durva csuhát.

- Ez a daróc fog rajtatok bosszút állni! Ez a kopott daróc! Akinek a foltját nem kell takargatni semmi aranygyapjú! Ez a kócos szakáll! (Úgy megrángatta azt, mintha haragban volna vele.) Ennek nem kell szép asszonyok csókja! Ezt nem cirógatják szerelmes szép kezek! Ezt nem fonogatják selyemhajuk közé! Én vagyok az, aki elítéllek!

Azzal megfordult, és üdvözlés nélkül kiment.

Többet nem beszélt Zsófiával.

Csak a cselédjétõl tudta meg az asszony, hogy Miklós szigorú parancsot adott, hogy Zsófiát többé a várkapun ki ne bocsássák.

Úgysem ment volna már. Ez a rémjelenet lábáról leverte.

A frajjának azt is megmondta a dervisgenerális, hogy ha csak egy makulányi írást is ki mer hozni az úrasszonyától, hát szurokba mártatja, s úgy égetteti meg. (Hiszen talán nem tette volna meg, de nagyon megijesztette vele a jámbort.)

Most már tehát nem is írhatott többé a férjének Zsófia. Ez a könnyebbülés is el volt véve a lelkétõl. Nem maradt számára más mint az a babona, amiben a szeretõ asszonyok hisznek, ha valaki éjjel a szeretettjérõl álmodott, s arra fölébred, megfordítja a vánkosát a feje alatt, s erre annak a messze távollevõnek is õróla kell viszontálmodnia. Ilyen bohóságok is boldogítanak!

Az egyedüli vigasztalása csak a két gyermekében volt még. Azok ugyan egész nap a nagybátyjuk nevelése alatt voltak, de éjszakára az anyjuk szobájába kerültek vissza. Õ fektette le õket, õ imádkoztatta reggel, este.

A nagyobbik, a Ferkó, az ugyan csintalan egy fiú volt, sohasem akart elaludni, mindig játszani szeretett volna kártyát, obletánt a dajkával; nagy biztatásba került rávenni, hogy imádkozzék már, s akkor is még mindig pajkosságokon törte a fejét, a miatyánkot mindig elcifrázta, hol így kezdé: „Mi atyánk ki vagy Bécsben”, hol így végezte: „de szabadíts meg minket a némettõl!”, hol meg ahelyett, hogy „bocsásd meg a mi bûneinket, miként mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek”, ezt mondta: „büntess meg minket a mi vétkeinkért, miként mi is megfizetünk azoknak, akik ellenünk vétettek”.

Az anyja megfeddé az ilyen helytelenségekért; Istennel tréfálni nem szabad! - Tudta jól, hogy ez mind a Miklós bátya mesterkedése. Õróla ragadnak a fiúra az ilyen pajkosságok.

Hanem a kisebbik annál gyöngédebben ragaszkodott hozzá. A kis Jóska reggelenkint, mikor még a bátyja aludt, kiszökött a közös ágyból, s odabújt az anyjához, s aztán suttogva mondott el neki mindent, hogy mi történik odakinn a várban. Õ volt a hírhordó. Szemfüles gyerek volt. Pedig ki se nézte volna az ember, hogy odafigyel. De még azt is meg tudta ítélni, hogy ki milyen rosszban töri a fejét. A Ferkó milyen csúnya nótákat dalol a kuruc katonák után! De, hogy mik azok a nóták, azt nem mondta el az anyjának.