|
Korponayné nem utazott egyedül.
Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal
feleségét.
Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van
a Bécsbe utazásra. Az atyjának, a Rákóczihoz még most is hű, a kibujdosott
Fabricziusnak a vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek
amnesztiát nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér,
s úgy nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister,
hogy amíg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan leüttette a
fejét.
Tehát ketten utaztak együtt, Juliánna a fiáért,
Krisztina az apjáért sietett könyörögni.
Bizony igaz érzés volt ez mind a
kettõnél. Csodálatos világ az asszonyi szív, hogy abban annyiféle provincia
elfér, s amint a glóbus fordul, hol az egyiket világítja meg a nap, hol a
másikat.
Mind a két asszony otthagyta a
szerelmét, még Krisztina sem írt levelet a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy
annak semmi örömet sem csinálna vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most
Bécsbe utazott.
Bécs félelmes város volt akkor. Aki
csak tehette, menekült belõle. Az egész útvonalon csupa szemközt jövõ hintókkal
találkoztak az asszonyok, amik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel.
Bécsben a himlõ pusztít!
Oda ilyenkor csak az megy, aki
Istent akar kísérteni.
Válogathattak a megérkezettek a
bécsi vendéglõkben: üres volt az mind.
Rögtön a kocsiról leszállás után,
sietett Korponayné a feladatát megkezdeni.
Gyalog ment ki: a gyaloghintók
átkozott hírben állottak most; nem lehetett tudni, melyikben szállítottak egy
órával elébb himlõbeteget. Krisztinát is magával hurcolta.
A savojai herceg palotáját sietett
felkeresni. Nem használt semmit az elutasítás, betörtek hozzá erõszakkal. A
herceg galant ember volt, megbocsátott a szép asszonyoknak az
erõszakoskodásért.
Amint egyszer aztán Juliánna
odaszoríthatta az ablak közé a zcntai hõst; az addig onnan ugyan meg nem
menekült, míg az õ egész causáját és a Fabriczius leányáét apróra meg nem
értette.
A hercegnek nem volt kellemetlen a
cerníroztatás, tûrte az approche-okat, csupán azt a kérdést bátorkodott a szép
fiskálishoz intézni, hogy:
- Én nem vonom kétségbe, hogy
kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye, csak azt nem értem, miként jutok én
ahhoz a szerencséhez, hogy kegyelmetek éppen énhozzám fordulnak ezzel az egész
információval, aki nem vagyok kormányférfi, hanem szimpla hadvezér, aki
államügyekbe, adminisztrációba, udvari intrikába soha nem avatkoztam, a magyar
ügyekhez pedig éppen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább Illésházy
kancellárhoz, aki kegyelmednek hazafia, s a magyar ügyeknek éppen hivatott
elintézõje?
Óh, szegény herceg! milyen
embuscade-ba hagyta magát csalatni ezzel a kirohanással: hiszen a megszálló fél
éppen ide akarta õt hozni, a maga contre-escarpe-jai közé.
Juliánna azokból a Lõcsén
felnyitogatott levelekbõl bõséges tudomással bírt afelõl, hogy a magyarokkal
való kibékülést még nagy áldozatok árán is, éppen ez a hõs hadvezér sürgeti
legjobban az udvarnál; az õ levele volt az éppen, mely Pálffy Jánost az Isten
szerelmére kéri, hogy siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert
a király nagy beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra,
akik a magyarok erõszakos leverését kívánják, s akkor ismét vérbe, lángba borul
az ország!
Õ keresztüllátott a hercegen. De ezt
nem árulta el elõtte.
- Megvallom õszintén - szólt
asszonyi színjátszásának mûvészi szerénységével - nekem a saját
honfitársaimhoz: a Bécsben lakó fõurakhoz nem lehet bizodalmam. Azoknak
ellenkezõk az érdekeik, mint a békés kiegyezés. A hû Esterházyak, a
császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha a rebellis Esterházyak, a
Rákóczi-párti Andrássyak maradnának számkivetve, elítélve, hogy azoknak a
birtokai reájuk szállnának. Illésházy valamennyi rákócziánus fõnök javait mind
a maga számára szeretné commassálni. Azok a trón elõtt, nekünk
megkegyelmezetteknek, természetes pörlekedõ ellenfeleink, nemhogy pártfogóink
volnának.
Eugén herceg egészen meg volt
lepetve ennek az asszonynak az éles esze által. Hisz ez úgy beszél, mint egy
államférfi, mint a legtapasztaltabb diplomata. (Könnyû volt neki, mikor mindezt
a felnyitogatott levelekbõl tudta.)
A hõs hadvezetõ kezdte észrevenni,
hogy most mindjárt el lesz vágva a visszavonulási útja.
- Hát ebben lehet valami. Azonban
mégis mi oka van kegyelmeteknek asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben
a dologban valamit?
Hogy elfogták aztán ekkor
mindenestül!
- Serenissime! Hogyne fordulnának
kegyelmességed felé minden országból a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed
szabadította föl vitézlõ jobbjával egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed
nem akarhat miránk a balkezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az
a háború, learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe
kerül a harci dicsõség, s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra.
Kegyelmednek annyi része volt már a dicsõségbõl, hogy nem vágyódhatik apró hadi
kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hõs lehet az apostola. Kegyelmed
minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen. Kegyelmed idegen mi
köztünk, éppen azért igazságos bíránk.
És ez valóban így volt.
Savojai Jenõ azt hallotta magáról
elmondatni, ami szívének legmélyebb titka volt: hogy õ, az idegen, ezt a
megérthetetlen magyar fajt, melyet annyiszor látott maga mellett és maga ellen
küzdeni, jobban érti, mint az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját
nagyjai.
Meg volt fogva egészen. Engednie
kellett ennek az asszonynak, hogy kitûzze a zászlaját tartózkodása várára.
- Nem tagadom - szólt meghatottan a
herceg -, hogy szívem szerint jóindulattal vagyok kegyelmetek iránt, ahol
lehet, ahol kezem ügyébe esik, kész vagyok segíteni azokon, akik
Magyarországról hozzám folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében?
Nem látok semmi stratagémát, amivel hozzákezdjek.
- Óh, énnekem van egy tervem, csak
ebben segítsen elõ serenissime, én azután helytállok mindnyájunkért.
- Tehát egész kész haditerv? Adja
elõ kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?
- Nekem be kell jutnom a királyhoz.
- A királyhoz! - kiálta elszörnyedve
Jenõ herceg. - Talán nem tudná kegyelmed, hogy a király minõ betegségben
szenved?
- Tudom. A variolákban.
- Akkor talán nem ismeri kegyelmed
azt a borzasztó vészt, amitõl minden tizedik ember, ha megszabadul, de az is,
aki megmenekült ebbõl a halál keselyûivel folytatott tusából, úgy
szétmarcangolva kerül vissza onnan, hogy minden ember rámutat: íme, ez már a
másvilágról került vissza, ahol az Isten képét ottfeledte az arcáról.
- Jól tudom azt.
- Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy
ilyen betegnek az ajtaján benyitni, elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni,
hogy azok a dögvész keselyûi rögtön belevágják a körmeiket? hogy a királyon ez
a vész a legnagyobb mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki: -
se a legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak - még a
cselédjei sem; elõszobák, audienciatermek olyan üresek, mintha ki volna halva a
császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus kendõkkel kötözve be
orrukat, szájukat, közelítenek a nagy beteg kínfekhelyéhez, a végszentségeket
hozó pap tömjénnel füstölteti magát körül, és senki a fölséges úr fekhelye
körül nem mer helyt maradni, egyedül az önfeláldozó parabolána apácák.
- No, hát ilyen parabolána akarok én
lenni, hogy odamehessek a királyhoz.
- Mit akar ön?
- Ápolni a királyt, amikor
delíriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál elõtti
órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy
szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész
volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az írást, melyrõl csak az õ
neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat; kezébe adom a tollat,
s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja énelõttem is, de teelõtted is
a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erõszakkal
az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet
érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál
angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát
a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök bírám elé, oda tárom eléje
szívemet: „Nézz bele! Te látsz azon keresztül. Amit vétettem, szeretetbõl
vétettem. Ítélj felettem!” Vagy húzza le a mirigy mérges körme arcomról ezt a
sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törõdöm: a himlõ ragyái nem lesznek
azon a legszégyenlendõbb foltok! Engedd, óh uram, hogy a királyhoz mehessek!
Jenõ herceg meg volt rendülve az
elemszerû kitörésétõl az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az
érzések legszelídebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedéllyé fajulhasson
el. Ki ismerne rá a „madonná”-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét,
amit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szelíden. S azt kiáltaná fel
az égre: „Nem adom oda! Nem hagyom keresztre feszíteni!”
Jenõ herceg azt mondta: „Jól van,
asszonyom!”
Azzal sajátkezûleg két levelet írt:
az egyiket a parabolána apácák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw
osztrák kancellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, aki azt magával Rákóczival
is megkísérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekújvári nevezetes
találkozásnál, de sikertelenül. Juliánna a titkos levelekbõl megértette, hogy
Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.
Akkor Jenõ herceg a saját hintaját
fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.
Mikor elváltak, megszorítá Juliánna
kezét. Könny ragyogott a szemében.
- Szívem szerint kívánok önnek
legjobb, sikert, asszonyom. Ön egy hõsnõ!
Szerelmes menyasszony nem sietett
nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Juliánna az ajánló leveleivel a rettenetes
halállal adott találkozóra.
Krisztina reszketve követte.
- Te nem jössz oda velem, kicsikém -
mondá neki Juliánna. - Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A
halál harapós kutyái azt, aki megszalad elõlük, megmarják. De én rájuk kiáltok:
„Juhozz, Kormos!”, s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lõcsét,
felfordítom én még Bécset is! Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is
csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a
vendéglõdben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád
amnesztia levelét is, ha Isten megsegít!
És volt gyémántkemény szíve megtenni
mindazt, amit agyában kifõzött.
A parabolána apácák köntösében
behatolt a halálkínt szenvedõ király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes
éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, amiktõl gyermekének
sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megígérte
Krisztinának, hogy apját megmenti, s amit asszony asszonynak ígér, azt
megtartja.
Csak órákra engedte magát
felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid
álomra, meghagyva a helyettesítõ apácának, hogy amint a szenvedõ király magához
tér, világosan beszél, õt híja be.
Maga is mindent elkövetett, hogy a
király betegségében a kedvezõ válságot elõidézze.
Õ újítá meg a fekélyektõl
elcsúfított arcon a hûsítõ borítékokat, õ adta be neki arany kanálkával az orvosi
kotyvalékot, amit gyógyszernek neveztek.
Az orvosi tudomány tehetetlen volt.
Az egész fakultás bölcsessége sem
bírta itt marasztani ezt az egy életet, akire annyi népnek szüksége volt!
A király folyvást hagymázban volt,
iszonyú látványokkal harcolt, kínzott agyának rémei végtõl végig betöltötték a
nyitva hagyott ajtajú termeket, s kiszálltak az ablakon, ahogy a beteg
rémkiáltásai szárnyra kelték õket. Futott e szobákból minden élõ lélek, s még a
kapu elõtt õrt álló granátosnak is tetõtõl talpig reszketett minden íze, mikor
ezeket a hangokat hallotta; csak Juliánna maradt meg a helyén rendületlenül, s
számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?
Egyszer aztán megjött az óra, amikor
az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.
A király föleszmélt, lázálmai
megszûntek. Szomjat érzett. Juliánna odatartá égõ ajkaihoz a kristálypoharat a
mandulatejjel.
- Ki van itt? - kérdé a haldokló
király.
- Isten szolgálója - monda Juliánna.
- Add kezembe a feszületet!
Juliánna elõhozta a kis elefántcsont
feszületet, mely mindig a király ágya elõtti asztalon állt, s odatette azt a
kezébe.
Most már egészen eszméleténél volt a
király, most lehetett vele beszélni.
De annak mással volt beszéde mostan.
Imádkozni kezdett.
- „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.”
Juliánna utána rebegte az Úr imáját.
- „Ámen!” - sóhajtá a király.
- „Ámen!” - rebegé utána az ápoló
hölgy.
A király a két összetett kezében
tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erõsen szorítá ajkai fölé.
- „Fölséges királyom!” - rebegé Juliánna.
Már akkor az nem volt többé király;
maga is ott állott az õ királya elõtt, a csillagok fölött.
Juliánna egy holt emberhez beszélt.
|