XXVIII. FEJEZET
A nyaktörő versenyfuttatás

Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Juliánna minden idegeit.

A halál jelent meg elõtte.

Az az oroszlánfejû angyal, akinek az arcát nem látta ember, mégis tudja róla, hogy ez az oroszlán az állatok királya, az embert is odaértve.

Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az õ láthatatlan arcába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy királyért jön el, hogy elvigye innen!

Egy lehelete elég, hogy akit a holt király mellett talál, azt magával ragadja.

De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az öldöklõ nemtõnek. Csak a sártömeg reszket elõtte, ez az arisztokrata izomhalmaz, ami fél visszaváltozni azzá, ami volt, paraszt porrá. A lélek tusára kel vele! A királyi démonnal a demagóg lélek!

„Juhozz, Kormos!”

A másik pillanatban már megszületett az agyában valami új terv; talán elébb is gondolkozott már rajta, a hosszú rémséges éjszakákon, amíg a haldokló király delíriumának hangjai tarták ébren az éjt.

Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.

Betakarta a halott arcát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában alvó apácához, akinek fel kelle õt váltani. Azt felkölté, s ezt súgta a fülébe:

- A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit hozzája bemenni, amíg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni kért, imádkozott, úgy aludt el.

Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hat órai idõt.

Lesietett a svájci lépcsõn keresztül a várudvarra, s onnan ki az utcára.

Vehette észre, hogy az utcán járó közönség hogy oldalog el mellõle, s igyekszik át a túlsó gyalogjáróra, amint a parabolánák köntösét meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlõbetegeket. Mikor hazaért a vendéglõbe a Veres Háztetõhöz, be sem eresztették, hanem amint megmondta, hogy õ ide szállt vendég: egyenesen a fürdõszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy kámforos ecettel telített fürdõbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így, mert a rettegett apácaköntösben máshová sem nyerhetett volna bebocsáttatást.

- Készülj rögtön az útra - mondá Krisztinának -, fogass be, s hajts a kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj össze sok ennivalót az útra: mert hosszú utunk lesz, s a körmünk közül kell élnünk! Egyebet most ne kérdj!

Azzal sietett Wratislawhoz.

A kancellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az államférfihoz, ki az õ jövetelére kituszkolt az ajtón egypár excellenciást és durchlauchtot, akik nála voltak; olyan nevezetes személy volt elõtte ez az asszony.

- Nos, ifjasszony! Mi hír a császárról? - kérdé tõle, midõn egyedül maradtak.

- Meghalt.

A kancelláron észrevehetõ volt az összerezzenés.

- Tudja már valaki?

- Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apácának azt mondtam, hogy a király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem. Ezzel öt-hat órai idõt remélek nyerni.

- S mit nyer az ifjasszony ezzel az idõhaladékkal?

- Megelõzhetem a futárt, akit a király halálhírével Szathmárra fognak küldeni.

- Ah! - Az államférfi érezni kezdé azt a meleget, ami ennek az asszonynak a szemeibõl kisugárzik.

- Ön Szathmárra akart innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?

- Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: õ nem szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerzõdéseket, sem az apró emberek kegyleveleit, amik tõle várták valósulásokat. De van még egy ember, aki a király személyét képviseli: Pálffy nádor a király teljhatalmazottja. Amit õ szentesít, mielõtt a király halálhírével együtt a teljhatalmat megszüntetõ parancsot megkapja, az szent marad. Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború kérdését befejezzék. Bízza rám: én odasietek vele, s megelõzöm az ellenfelei küldöncét.

- Egy asszony akar versenyezni egy férfival?

- Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!

(Nem egészítette ki a mondást: „Én nem asszony vagyok, hanem démon.”)

Ahelyett természetes magyarázatul tevé hozzá:

- A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a futásban.

Wratislaw rábólintott a fejével.

- Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet õvele írassa alá.

- Ahogy a többi magyar urakét is, a kuruc fõvezérekét. Mind, mind õnála vannak. Csak egy intõ szóra van szükség kegyelmességedtõl, és minden tökéletessé válik.

A kancellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az elsõ nagyhatalom a földön.

- Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?

- Legelõször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi kapu elõtt; az elsõ állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve. Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés alatt levõ fogatot.

- Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is járulhassak hozzá.

Azzal a kancellár a szekrényébõl kivett öt darab tekercset. Ezer arany volt azokban.

- Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, ahogy mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg neki a tõlem kapott passe partout, s aztán mondja el neki élõszóval, amit megtudott, és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utol találja az ifjasszonyt érni valahol az Ecsedi-láp feneketlen utain?

- Az annak lesz baj, nem nekem!

Ehhez a mondáshoz olyan ördöngös fenyegetõ arcot tudott mutatni az asszony, hogy a kancellár hinni kezdett abban a fogadásában: „Én még a kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!”

A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!

- Nincs veszteni való pillanat: én búcsúzom kegyelmességedtõl - a viszontlátásig.

- Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függõben van. Hátha Illésházyék a hírmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, amelyen kegyelmed elindul?

- Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s cirkalommal mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal, s azon eresztenék el a stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy „Arra közelebb; erre hamarább”. A hosszabb út a Vág mellékén vezet végig, Liptón, Szepesen át Lõcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz a Tiszán; onnan a Nyírségnek, Nyíregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felsõ-Magyarországon mindenütt csinált kõutak vannak, a Nyírben tavasszal még barátságos a homok, csak a Szamos közelében, az Ecsedi-lápon keresztül lesz keserves az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszeretõ nemesi lakházakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debrecenig, a Hajdúságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek. Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl nagyobb bátorságot ád az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a nótájukat, iszom a kulacsukból, s még õk fognak a pusztákon, nádasokon keresztül elvezetni.

- No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétõl visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az elõresietõ asszonynak. Az özvegy császárné, Eleonóra, midõn az országnagyok, a császár halálhírére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére bocsátani, midõn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét - nem fogadta el a leköszönésöket, hanem arra kérte az urakat, hogy ki-ki maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Elõbb õt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, aki után õ következett a trónra. - Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy Pálffy nádort is értesítsék a király kimúltáról, s teljhatalma megszûntérõl.

Hanem ekkor a békét ellenzõ fõurak éppen a túlbuzgóságukkal rontottak a stratagémájukon; õk azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az anyakirálynõ, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés vezéreivel. Efölött aztán hosszú vita támadt, melyben Wratislaw és Savojai Jenõ herceg is részt vettek. A hõs vezér talán valamennyi csatája elõtt nem tartott annyi beszédet, mint most a szóharcban. Az mind Korponayné javára vált. Végre Eleonóra császárné azzal vágta ketté a vitatkozást, hogy Pállfynak csupán az iránt kell dekrétumot küldeni, hogy függessze fel a békekötést a trónörökös hazaérkeztéig. Ezt a határozatot Illésházynak, mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni, s az özvegy királyné aláírásával elláttatni.

Amíg ez mind rendbe jött, azalatt szépen beesteledett úgy, hogy a dekrétumot vivõ megbízott csak az angelus harangszó után ülhetett a csézájába.

A megbízott futárt Andernach Willibald lovagnak hítták, kapitány volt a veres sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatalember.

Andernach lovagot már az elsõ állomáson meglepte, hogy a postaházból minden lovat elvittek elõle, s minden hatalmaskodása mellett is egypár órai késedelembe került, amíg a városban magánosoktól drágán megfizetett fogatot kerítettek a számára.

Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat válasszon Szolnok és Debrecen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában a biztos útvonalon.

Tudott segíteni magán. Ha postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az útszélre, s a legelsõ utazót feltartóztatta, felvont pisztollyal a kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilégiuma volt.

Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérútja Andernach lovag elõtt Korponaynénak, mikor Lõcsére megérkeztek, mint mikor Bécsbõl kiindultak.

Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy elõtte „egy” asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát), aki az összes istállókészletet elviszi elõle, s annak is felsõbb rendelete van, amit érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.

Mikor Juliánna Lõcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott, valamit írt egy cédulára s azt felküldte a kocsissal a bíróhoz. Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat; az beült hozzájuk a hintóba, s ott maradt addig, míg a friss lovakat befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan, s sietett a városházára.

Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind kiárendálják; mert Lõcsén elkezdõdött a császári seregek pivotja, s azok mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta könnyen segít magán: rekvirálja a poggyászszekerek fogatait.

Tehát itt valami más kellett kigondolni.

Korponayné és Blumevitzné déli harangszókor hagyták el Lõcsét anélkül, hogy Alaudán kívül valaki látta volna õket; hat lóval vágtattak tovább. Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az sem sokat idõzött a városban; amint a friss fogat gyeplûben, hámban állt, tovább indult. Hanem a kaput, amin bejött, zárva találta maga elõtt.

Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.

Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: soha se rontsa a tüdejét; a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig. A bíró parancsolta így.

- Mit nekem a bíró! - pattogott Andernach lovag. - Hol van az a bíró? Hadd beszélek a fejével!

Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.

- Melyik itt a bíró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni elõttem, aki a császár stafétája vagyok?

- Azt akárki mondhatná - szólt Alauda uram. - Hol az írás?

Az írás kéznél volt: Illésházy kancellár nyílt parancsa minden útbaesõ elöljárókhoz, hogy a stafétát vivõ futárt elõsegítsék, feltartóztatni ne próbálják.

Alauda uram elõvette a szemüvegét, megnézte közelrül is, távolrul is az írást, azután nagyító üvegét hozatta ki a kancelláriából, azon keresztül vizsgálta meg az iraton levõ pecsétet nagy figyelemmel.

- Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben? - kiálta rá nyersen a lovag, erõsen bosszankodva, hogy a filiszter még õt bírálgatni meri.

- Még nem eléggé - szólt Alauda, s a kiterjesztett írást az ablak felé tartá, hogy a víznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. - De ebbõl hiányzik a személyleírás.

- Úgy? No hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendõrfõnök passe partout-ja. Tessék kielégíteni a kíváncsiságát.

Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyûrt cédulát vett elõ, s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az egyikbe, hol a másikba tekintett.

- Üm, ühm! - dünnyögött a bíró. - Ez bizony egészen összecsappan. Hallja csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbízhatóbb kútforrásból: „E napokban fog Lõcsén keresztülutazni Péter cárnak egy titkos megbízottja, Rákóczi izenetével, akinek feladata a Szepességet insurgáltatni.”

Következik a személy leírása.

„Fej: alul keskeny, felül széles.

Arca: sovány.

Szemek: szürkék.

Száj: többnyire nyitva.

Fogak: nagyok.

Szemöldök: láthatatlan.

Haj: szõke. Allonge-parókát visel.

Bajusz, szakáll: kenderszín.

Termete: magas.

Különös ismertetõ jelei: egyik lába golyólövéstõl merev.”

- No az én vagyok.

- Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leírva. Beszél: magyarul, németül, tótul, franciául - az egyik leírás szerint. A másik leírásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nyelveket lengyel kiejtéssel.

- Vesszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!

- Beszéd! Beszéd! - Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt a frázist: „Weine nicht mein lieber Löwe.”

- Mi a mendergetett mennykõnek?

- Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.

Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.

- Ott van ni! - kiálta fel diadalmasan Alauda uram. - Minden szóban elárulja magát a lengyel akcentus: „Vájnye nyicht majn lyiber lyõve.”

- De ezer szakkerment! Én nem ejtem úgy ki, hogy „vájnye nyicht majn lyiber lyõve!” Én becsületesen ejtem azt ki, ahogy mi Stájerországban szoktuk, odavaló vagyok! Sohase beszéltem lengyelül.

- Nem használ semmit. Az úr gyanús személy. Más császári staféta rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lõcsére érkezik, s itt átadja a szathmári stafétának a paksamétáit; az úr csak úgy suttyomban akart keresztülosonni a városon. Nekem a titkos feljelentés következtében kötelességem az urat átadni a hadbíróságnak, hogy ejtse meg a vizsgálatot.

- Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetõs küldetésem van a magas kancelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.

- Majd tessék az úrnak a hadbíróságnál elõadni a kifogásait. Nekem kötelességem az ország békességét megõrizni, s a gyanús személyeket in flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a platzkommendáns úr kvártélyára vezettetni magát.

Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.

- Figyelmeztetem az urat, hogy amikor engem letartóztat, a fejével játszik!

- Az nekem szokásom - felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. - Mikor kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor visszajön, megint visszasrófolom a helyérc.

- Ön átkozott élces, uram!

- Arra nekünk privilégiumunk van, lõcseieknek, Lengyel László királytól kaptuk.

- Majd én körülmetélem a kendtek privilégiumát.

- Akkor meg éppen pogányok leszünk.

- No hát ha meg kell lenni a benevolisatiónak, hát csak végezze az úr hamarosan, mert az én idõm drága!

Hamar bizony!

- Tessék addig odakünn az õrszobában pipára gyújtani, amíg a comitivát megírom - mondá Alauda uram, s leült az íróasztalhoz, és beledugta pennáját a nagy ólomkalamárisba.

Aztán csak hamarosan!

De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, hogy az egész utazásában a leghosszabb stációt a lõcsei bíró kalamárisától a névaláírásáig való távolság képezi.

.ló sötét este lett, amire Alauda uram a raportot elkészítette a katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült, és bankot adott.

Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illúzióban él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse egyszerre megfordul, s kezdi regressirozni magát, akárki fia stafétájának a kedvéért otthagyja a székét és megretiráljon - az ütközet derekán!

Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, amíg a bankját szét nem robbantották.

Akkor meg aztán elképzelhetõ, hogy milyen mérges volt. Végignézte a raportot. Gyanús embert fogtak. - Muszka kém; Rákóczi küldötte. Kedve lett volna rögtön fõbe lövetni elsõ fúriájában.

- Be kell csukni! Várjon a gézengúz!

Aztán mégis azt gondolta ki bosszújában, hogy azokat a tiszt urakat, akik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellõl, hogy megalakítsa belõlük a hadi törvényszéket, hogy azoknak is elrontsa a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak „még egy osztást!”

Éjfél is itt volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, ahonnan elzavarták.

Andernach lovag reszketett már a dühtõl, mikor az élet-halál felett bíráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem teljes májából lehordta az egész lõcsei hivatalos apparátust, mely a császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.

Amint Andernach lovag a maga igazoló „docé”-it elõmutatta, azok között a királyné által aláírt dekrétum ötpecsétes csomagját is, melyre kívül ez volt keresztbe írva: „Cito! Cito! citissime! Ibi: ubi!”, hát akkor Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivõ és nem orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be Lõcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron ragadni!

Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott raport elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett volna õriznie.

- Ez impertinencia. Ez hivatali visszaélés! - harsogott az ezredes. - Kegyelmednek, kapitány úr eklatáns elégtételt kell kapnia. Hol van az a bíró? Ide kell citálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy civilista egy katonatisztet így compromittál; a porte-épée becsületét fenn kell tartani a „digák” elõtt.

Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porcikája megkívánta. Tisztelet, becsület az államügyeknek: de a magánbecsület, s különösen a katonatiszti becsület még azoktól is megkívánja, hogy álljanak félre, és várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.

- Híják ide a bírót!

A bíró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. Amíg azt a kaput nagy dörömbözésre kinyitják; amíg a kapussal meg a belsõ drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tûz volna a városban, vagy az ellenség betört volna a „mészáros toronyba”; hanem hogy a colonellus úr parancsolja a bíró úrnak, hogy azonnal keljen fel, és menjen fel hozzá: idõ telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra adott alkalmat. Alauda úr mint fõbíró és mint minden álmából felvert ember, haragos volt, s azt izente vissza az ezredesnek, hogy az õ lakása éppen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé õhozzá. Hanem ezt a geometriai axiomát megcáfolta az a hajdú, aki kettõt lépett egy helyett, mikor másodszor is visszaloholt a bíróhoz azzal a kategorikus parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé bíró uram, katonapikétet fognak érte küldeni, s muskéták között vitetik fel.

Ezzel mégiscsak kapacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes hivatalos parádéba, lámpásvivõ drabantjai kíséretében átvonult a fõparancsnoki szállásra.

Ott aztán megkapta, ami dukált, a fõparancsnok lehordta érdeme szerint; a többi tiszt urak secundáltak neki.

Alauda úr egész prosopopeiával nekifohászkodott a maga mentsége elõadásának, s elfoglalt állását kellõ világításba helyezé. Elõszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben õt a hamu alatt lappangó tûzre, a kiûzött kurucok titkos összeesküvésére figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott, Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba: elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kíván több bizonyítékot; inkább õ kér bocsánatot Alauda uramtól; csak eressze már az útjára!

De bíz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vetetni magától, hogy a hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövetõ ünnepélyes bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az elokvenciának oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai hasonlatoknak, nem különben a klasszikusoktól szedett citátumoknak oly conglomerálásával, hogy annak éppen a hajnali harangszó vetette végét.

- Phüh! - fújt nagyot Andernach lovag, aki jobban ki volt fáradva a hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját elõrántva a zsebébõl; - én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát elvesztettem az úti idõmbõl.

No, hogy teljes tizenkét óra legyen belõle: még arról is gondoskodott Alauda uram.

A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül sértõ és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a törvényszéki szigor tenorát.

- De mármost el nem bocsátom ám kegyelmed addig, amíg a kibékülés poharát együtt meg nem isszuk. Úgysem früstükölt még a kapitány úr.

De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét. Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgysincs befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; amíg azokat elõhozzák, addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lõcsei híres városházpincébe.

Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba nem kóstolná az apostolok neveit viselõ hírhedett hordókat. Mire Andernach lovag elõkerült a városháza pincéjébõl már jó világos volt.

Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni Korponayné számára a versenytársa felett.

És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.

Pedig mindennapra volt gondoskodva a számára valami új meg új meglepetésrõl.

Sirokánál a mély hegyi utat a falu végi vendéglõ elõtt egészen elzárva találta fenyõszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott a hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal elõbb ezeket a fenyõket megvásárolta tõlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az utána jövõ férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt öt aranyat; de a pemákok még tízet követeltek, s nem akarták odább ereszteni a lovagot, amíg a fenyõiket át nem veszi. Utoljára is, hogy bíró elé ne vigyék, kifizette a fenyõk árát, s csak úgy tudott megszabadulni.

Eperjesnél egy egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csõdülettel, akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy õ az a császári biztos, aki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott pusztításokat összeírja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták instantiákkal, s majd hogy széjjel nem szedték a keserves rimánkodásaikkal, s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig, megújulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.

Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy õelõtte aligha nem fut valaki, mint az ichneumon a krokodil elõtt, aki fellármázza a világot.

Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katolikus népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje és elállta az útját. Kapott egy üdvözlõ szónoklatot az egyik paptól, egy historico-theologico archaeologiai értekezést a másodiktól, hosszúakat, természetesen, s mikor aztán a türelmébõl kihozva, rájuk rivallt, hogy mi a kék csodát akarnak tõle, akkor sült ki, hogy a kassai székesegyházat féltik tõle, amit csak most kaptak vissza a protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az õrá van bízva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a dekrétumot hozza magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun kívül, hogy semmi ilyen dekrétumot nem hoz magával. Akkor azután processzióval kísérték végig a városon - lépésben, kantárszáron vezetve a lovait kétfelõl.

Most már mégis kezdett élni a gyanúperrel, hogy az õ útjában talán nem is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.

Annyit már kitudott, hogy Bécstõl elkezdve az egész úton végig egy skarlátszínû hintó járt elõtte, amiben egy asszonyság utazik, aki bõséges borravalókat osztogat, s ahol megszáll, ilyen cifra híreket terjeszt az utána jövõrõl.

Amint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már kezdõdik az áldott búzatermõ fekete föld; nagyon jó föld az, csak utazásra rossz - tavaszi idõben; itt már kezdõdik az elõnye a könnyû csézának a nehéz úti hintó felett. - Mikor Andernach lovag Tokaj alá megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innensõ parton nem talált semmiféle jármûvet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a túlsó oldalon voltak; a repülõ hídnak a kompja is ott vesztegelt a rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele. Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a hídlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, ami át szeretne menni a Tiszán.

Egy-egy súgva elejtett szóbul azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendõ a Tiszán, azért van odaát minden vízi jármû. Hát ezt ugyan ki híresztelhette el?

Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a rakamazi révfogadó kapuja elõtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos skarlátszínû hintót, amely õt elõtte futtában üldözi (ami valóságos ellenmondás az összeállításban).

„Aha! Annak bizonyosan valami porcikája eltörött; kovácsok forgolódnak körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül benne, s mit visz olyan nagy sietve?”

Végre hát a repülõ híd kötele is elkészült, a hídlás átvádolt az innensõ partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erõhatalmát felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az õ csézáját is begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak átjutott a kívánt révpartra.

Amint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz hajtatott, ahol a veres hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény kalapált rajta kegyetlenül.

- Héj atyafiak! - szólt Andernach lovag, elõvéve a magyar nyelvtudományát. - Kinek a hintaja ez?

A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezõnek vissza:

- „Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga.”

A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kivesszük belõle, hogy „Eb kérdi, kutya bánja!”

Bement a vendéglõbe, s elõzaklatta a fogadóst.

- Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?

Az sokáig nem akarta megérteni, hogy mirõl van szó? Elébb beszélt neki egy lengyel úrról, aki borokat vásárolni megy Nyírbe(!), azután egy gazdag zsidó kereskedõ jutott neki az eszébe, aki sertéseket vásárol, majd meg egy matyó fuvaros, aki sót szállított Pestre, s most visszatéret diákokat visz Debrecenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy „Hát az az asszonyság, aki ezen a veres hintón jött?”

- Úgy? Az a veres hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója, aztán meg a ferhécének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának megtágult az egzergaziája...

- Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, aki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.

- Hát akkor csak vegye elõ az úr a perspektíváját, ha van, s úgy nézzen utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.

- A hintaja nélkül?

- Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyírnek, földárja idején, mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.

Ezzel Andernach Lovag is okosabb lett. Az õt megelõzõ rejtélyes útitárs megrovott elõéletû piros hintaját otthagyta a parton, hogy az utána érkezõvel elhitesse ottrekedését; bizonyosan õ híresztelte el a császári ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülõhíd bajának is õ volt a mestere. Az alatt pedig maga felült egy könnyû, ekhós tetejû szekérre, s jól elhajtatott elõre.

Most már kétségtelen volt Andernach lovag elõtt, hogy az a valaki az õ általa vitt dekrétum megérkeztét akarja megelõzni. Andernach lovag is elõvette hát egész férfiúi erélyét, s hozzáfogott a komoly versenyhez az asszonyi furfang ellenében.

Õ is otthagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat rekvirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetõségre, az okiratait a nyeregkápába tette, kulaccsal, úti elemozsinával ellátta magát két napra, s akkor aztán nekiindult lóháton versenyt futtatni az elõrekapott asszonnyal.