XXXI. FEJEZET
Viszontlátás és jutalom

Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz ezredest; aki három hét óta lót-fut a felesége után elõre-hátra az országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros hintóra a Tisza-parti vendéglõnél, s ott megragad, várva, míg annak az utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

- Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre bíztam a kis feleségemet, hogy mármost hurcolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon, mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futóbolonddá lettem az utána való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserûséggel.

- Pedig bizony higgye el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért, hogy a feleségét magammal hurcoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

- Az atyám megkegyelmeztetése miatt járunk. Lásd, itt van az amnesztialevele nálam. Ezért fáradtunk.

- Ejh - szólt bosszúsan Blumevitz -, mit nekem a te bolond apádnak az amnesztialevele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnesztialevél van is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sírva fakadt az asszonyka.

Juliánna neheztelve szólalt fel.

- No, ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtõl, az elsõ viszontlátásnál azon kezdeni, hogy megríkatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed, hogy mit tett ez a kicsi, gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetbõl, mikor éjszaka a föld alatti úton kiment a berekbe, hogy fölkeresse.

- No, hisz az az emlékezet meg éppen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt. Elfeledjem talán a ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés még maga töri magát Ponciustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett bolondnak a fejét megmentse.

- Ismerje meg kegyelmed a maga kincsét; aki még akkor sem tagadja meg a szeretetet, amikor azt gyûlölettel viszonozzák.

- Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet; még az apját sem. Én nem akarom õt tovább a kegyelmed iskolájába járatni.

- Kegyelmed keresi az összeveszést velem? - kérdé Juliánna harcias tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyújtva, mondá Juliánnának.

- Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó cimborák vagyunk; egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a feleségemet nem kölcsönözöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No nevesse el magát, kérem, ne húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos légyottra közöttünk. - Ezt tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Juliánna kénytelen volt elnevetni magát. Amire aztán Krisztina megdöbbenõ gyanakodással bámult nagyot.

- Az szép kis tête-a-tête volt! - folytatá Blumevitz. - Igazán tüzes találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövû pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

- Aztán úgy enyelegtünk tovább; õ a pisztoly ravaszán tartva azt a szép rózsaszínû ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsingatva.

- De hát mi volt az? - kérdé Krisztina, aki nem tudta, hogy tréfára kell-e ezt venni, vagy komolyan.

- Hát azt mi tudjuk ketten - szólt Blumevitz, mialatt Juliánna, mint afféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát -, s ha erre visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnõ, akkor egy levélkét hagyott az asztalon.

- Kérem, uram!

- Hiszen nem mondom el a feleségem elõtt, hogy mi volt a levélben. Hadd higgye, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentúl féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kívánsága belejött a lõcsei kapitulációs levélbe.

- Ah!

- Igen bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az írásnak, ahogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de kegyelmednek még lehet.

- Nekem?

- Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nõve; hanem inkább az én asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan, mi módon, a kegyelmed dolgát nyélbe sütni; aminek az alapja az a bizonyos lõcsei kapituláció.

- No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

- Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta megmenteni. Azért szökték meg az uraiktól. No én már visszakaptam a magamét, a múltakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom, átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lõcsei kapitulációról, aminek a marginális punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy föltétel alatt.

- Mi az?

- Hogy tõlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé.

Juliánna nevetve nyújtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott nevezetes írást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

- Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

- De én csak egyikteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat. Válassz!

- Eredj! Bohó vagy! Van õneki, akit szeressen.

Erre impertinensül elkacagta magát Blumevitz. A sértõ kacajra eleinte haragvörösre gyúlt Juliánna arca; hanem aztán csak õrá is elragadt a nevetés. - Hát hadd legyen! „Kinek van; - annak van!”

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglõ extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három tagból álló társaság mindenféle ügyeirõl s a világ folyásáról. Senki sem ítélte meg érte; senki sem tudott a kilétükrõl.

- Hát mármost a sok közül melyiket keresi fel legelébb, szép asszonyom? - kérdezé Blumevitz lakoma után boros kedvében.

- Még nem tudom - felelt az mosolyogva.

- Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig...

- Az csak õtõle függ.

- Maradhat legutoljára, amíg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják. Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

- Rossz órában legyen mondva.

- Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István generális uram már özvegy ember lett.

- Ugyan? - suttogá Juliánna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

- A bizony, meghalt õkegyelmének a felesége. Isten nyugasztalja!

- Mikor?

- Éppen azon a napon, amelyen a generális haza akart menni Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél, s egyedül indult el a hintajával, minden kíséret nélkül. Aztán nagy hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg, miért? Az öccsérõl beszélt valamit, aki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán szaladt egyenesen Lõcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak késõbb tudtam meg, hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt éppen annak a napnak reggelén.

Juliánnának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi, olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, aki azon a napon, amelyen a felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul, s egyenesen visszasiet ahhoz az asszonyhoz, aki még „él!”.

Ez több a varázslatnál! Ez az istennõk hatalma az emberi szívek fölött. Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint aki csak most tudja meg, hogy milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a démonoktól eredt lángot hogy nem érezte õ meg a lobogásáról! Hogy felejtette õt ottan egy egész felgyújtott pokol közepette a poprádi vendéglõben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erõvel bír-e?

Még csak egypár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi oka volt õt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szívdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak hamuja maradt meg?

- Hol van most a tábornok? - kérdezé közönyt színlelve.

- Én bizony nem tudom. Mert én, amint Kassa kapitulált, s a mi hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lõcsére, a feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. Amíg Lõcsén voltam, Belleville-tõl hallám, hogy a generális a poprádi erdõkben medvére vadászik. No ha õt nem, hát Belleville-t mindenesetre ott fogja találni kegyelmed.

Juliánna bosszúsan csettentett a nyelvével.

- Van is nekem Belleville-re gondom!

- Ez nagy megnyugtatás a lõcsei puskaporos tornyokra nézve! - példálózék az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetni való van ezen.

- Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert azalatt meglehet, hogy hûtelen lesz kegyelmedhez.

- Hogyan? Talán házasodik?

- Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt ítélve, fejét készültek venni; ez volt az az „olyanforma”.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donációs levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha elõbb a magyar kancellária meghagyását elhozza magával; anélkül az alispán a jószágba iktatást nem eszközölheti.

Juliánnának tehát most a legsürgõsebb dolga az lett volna, hogy a legegyenesebb úton siessen Eperjesrõl Bécsbe. Azonban ehhez mármost az egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lõcsén hátrahagyott drágaságaira, fényes öltözeteire, amikre az úton semmi szüksége nem volt; de annál több lesz Bécsben, ahol ez alkalommal nem az esedezõk gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában illik megjelennie.

Lõcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét. Doktor Cornidestõl megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át, ahol a férje fõparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz felment Mármarosba, ahol még az utolsó kuruc vár ellenállt, annak az ostromában részt venni (csak színleges ostrom volt az már), a feleségét is odavitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van írva, s hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki. A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes szerzõdés elõzte volna meg, ezt minden hazatérõ vitéz tagadta. Árulás volt az! Hogy ismerné azt el a közkatona, hogy õ kapitulált! Elárulták a tisztjei!

Lõcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doktor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint szökevényt a haditörvényszék elé állították, s halálra ítélték. Hogy még le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Juliánna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe jutott, hogy mennyit mulatott a furcsaságain ennek az õ leghívebb imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a sürgõsségét. Hiszen õ megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmû asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülök halálos veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja elõtt átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, aki különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrínyi Ilona titkárjának a leányát bírva feleségül, a többi császári vezérek között a legösszeférhetõbb kedélyû katona volt, aki a pallost nem örömest használta hátrakötött kezû emberek ellenében. Korponaynénak egyébiránt nemcsak a lõcsei furfangért, mely Löffelholtznak a generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné elõmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, amit õ Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebbõl értesült elõször a megkötött békességrõl.

Juliánna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára, mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levõ kuruc tisztnek, s az amnesztiát kiterjeszti a császári seregbõl átpártolt tisztekre is.

- Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! - sietett azonnal az indítványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

- Madame csak úgy früstökre kéri tõlem mindjárt a gavallérja fejét.

- Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Herodiás.

- Ugyan mit kap ezen a csúf madárijesztõn?

- Hát azt én tudom.

- Furcsa gusztus! - Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a békeszerzõdést, amit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a piacra a vesztõkõ elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister, hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

- De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed elõször is nem Heister, azonkívül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnékem szomorúságot akarjon okozni.

- Tehát igazán örömet csinálok vele a madame-nak, ha a kuruc vezért futni hagyom?

- Nekem örömet, Heisternek bosszúságot, s ez dupla ár.

- Maradjunk csak az elsõ rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem a szathmári békeszerzõdést, s azonnal szabadon bocsátok minden kuruc foglyot, aki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

- Örök hálára fog vele lekötelezni, tábornok úr. Kegyelmességed tudja azt jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

- No emiatt ne legyenek lelkiismeretfurdalásai, madame. Ez az ember elõbb-utóbb el fog szakadni a fejétõl. Ha ma nem, holnapután. Nem az az ember, akit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, amíg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kuruc ezredessel a kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtõztesse az indulatát, s ne tartson vele semmiféle találkozót.

- Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

- De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek nagy pozíciója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen bizonyos, de ha kegyelmed apródonkint kiszedegeti a kegyelmet, majd egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés maradt benn a kapitálisból. Ha ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást, elkoptatja vele a szükséges jóindulatot odafenn. Azért még egyszer figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki elõtt, miként eszközölte ki a kuruc vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejû ember minden bizonnyal bele fogja magát ártani valami galibába, amint kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Juliánna e bölcs tanács dacára nem állhatta meg, hogy legalább akkor, amidõn a foglyokat a börtönbõl kibocsátják, a hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt mondják neki valamire, hogy „ebbõl ne egyél, mert megárt!”, hát azt meg ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az õ pártfogoltja miként lép ki a börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta õtet. S aztán õt meglátni és minden haragot, gyanút, keserûséget, megkínoztatást, hûtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruc vezér megint csak az imádott napját látta maga elõtt, akinek üstökös csillagává szegõdött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van, mégis visszatér a maga napjához. No, a lõcsei kapu küszöbérõl a kézsmárki vesztõhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipszisnek nevezhetõ.

Czelder Orbán, amint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte, felkapta a süvegét a fejérõl a magasra, a másik kezével meg a tarkójához kapott, lécalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a régimódi távírókelep azt jelzi: „fegyverbe az õrség!” - s odakiáltott az imádott szép hölgynek: „Mire megújul a hold: a nap is meg fog újulni!”

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, amirõl a biblia azt bizonyítja, hogy pálmafa nõ fel belõle.

Juliánna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (ami nem lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt súgdosta neki, hogy nagy hiba volt ezt az õ kedves barátját nem engedni négyfelé vágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, aki megértve a váratlan fordulatot, elõre látta, ami arra következni fog. Õ jól be volt avatva az udvarnál folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe kerül az ország ügyeinek vezetése. S az írott papiros nem sokat ér, ha azt az, akinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a néhány nappal, amit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el Juliánna, elszalasztotta azt az idõt, amíg hatalmas két pártfogóját, Savojai Eugén herceget és Wratislaw cseh kancellárt Bécsben feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharc megszûntével nem szorult többé a hõs hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedesztálon élõ szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a brit kormányférfiakkal értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hõs tud lenni? Wratislawot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar fõuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, minthogy a nagy nemzeti háború bevégeztével azok a magyar fõurak kerüljenek az ország kormányára, akik az egész hosszú háború alatt folyvást hûségesen a trón körül csoportosultak. Hanem még a fõhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk segítve. Õket a hadjárat alatt is a kurucok kizavarták birtokaikból, kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat katonákká tették; jövedelmeik nagy része odaveszett, nevüket a proscriptionalis táblákra írták fel, s gyalázattal tetézték. A bosszú szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Juliánna a Vág völgyén végigutazva, minden ismerõs kastélyban, ahová pihenõre beszállt, csupa aggodalmas arcokkal találkozott, a suttogásokból kiveheté, hogy rossz hírek szállonganak, a háborúból visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurcolják, hasztalan hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik õket Pozsonyba, az ítélõmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is beszélhetnek velük. Ami foglyokat Löffelholtz a német generális szabadon bocsátott, azokat otthon - házaiknál fogdostatja össze Illésházy, a magyar fõkancellár.

Ezek a rémhírek elõéreztették Korponaynéval, hogy mi vár õrá, ha a bécsi fõurak gráciájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, amikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem Savojai Jenõ, sem Wratislaw nincsenek a rezidenciában, a magyarországi ügyekkel mindenkit a magyar kancellárhoz utasítanak, Illésházy Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst?’ Õk egy tekintetben riválisok voltak. Ugyan két ellenkezõ pályán, de hasonló sikerrel futának.

Ahogy a szép Korponaynéról hírlelé a fáma, hogy minden férfit, akivel összetalálkozik, menten a rabszolgájává tesz, s nincs elõtte sem magas, sem alacsony, herceget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép híre volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szívek ellen folytatott hadjáratában. Õróla is az a hír járt, hogy minden virágot leszakaszt, akár pálmafán nyílott az, akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két híres birkozó, akik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál ellenfélre, akit le ne gyûrjön, s végre vágyat kap egymással szembekerülni, s kockára tenni gyõzhetetlen hírét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levõ arcképe is tanúskodik róla, hogy korának egyik legszebb férfia volt. Délceg, daliás termet, atlétai vállakkal, azon egy igazi Jupiter-fõ, csakhogy szakáll és bajusz nélkül, a fehér bodros parókával, szép metszésû szája, öntetszéssel teljes szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély, nagy, boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy bûverõt, ami ezt, a hajdani köznemesbõl grófi rangra s az ország legmagasabb méltóságára emelkedett férfit egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott minden elõnye kárba vész. Illésházy szépsége kihívó, mesterséggel ápolt, cicomázott; Andrássyé természettõl eredt, egyszerû, keresetlen: - azért leigézõbb. Andrássy arcát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelõ önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti típus képviselõje, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kacagányos kuruc jelmez, ezé az udvaronc szabású divatviselet, amin csak a paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harci dulakodás után is, ha portul be van lepve, még a tivornya közepett is, ha bortul el van ázva, meg lehet találni az igazi nemest, akit a szíve jóságánál a gyermek is megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek ragyogása közepett is az erõszakoskodó, dölyfös kastélyos-úr.

Korponaynénak elõre be kellett jelentetnie magát a hatalmas kancellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelõ piperével, hanem az igazaihoz tartozó mindennemû okiratokkal is.

Illésházy kancellári palotája elõtt egész sora állt a hintóknak és gyalogszekereknek, amikor Juliánna megérkezett a kihallgatásra. Sokan megelõzték.

Mindamellett az elsõk között volt, akik a várakozási terembõl a kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kancellár kihallgatási terme ugyanazon gobelinszõnyegekkel volt feldíszítve, amik mostanság a magyar delegáció gyûléstermét ékesítik: mitológiai képcsoportok, Venus és a gráciák, Ariadne és a bacchánsnõk, fürdõ nimfák a szerelmeskedõ istennõkkel, csakhogy akkor még elevenebb színeik voltak, a bútorzat luxuosus és luxuriosus, amely két szót gyakran összetévesztenek; nehéz granátszín selyemdamaszt függönyök az ablakokon, amik a szobát félhomályban tartják, hasonló színû kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redõik alól kitündöklõ aranyozott, fehér bútorzatával; az oldalt álló velencei tükörbõl egészen a fenekéig látni a vakszobának, a falon levõ Danae-képpel, a rokokó íróasztalon a hátrafelé nézõ Venus márványszobra, az íróeszköz zománcozott bronzremekmû, miniatûr-remek festésekkel, benne kékre, rózsaszínre festett tollak, a padlót vastag, puha szõnyeg fedi, a bútorzatról lefüggõ csillár üvegprizmái egy ablakon át belopózó napsugártól szivárványszínû bolygótüzeket vetnek szerte-szét a szoba félhomályába, amik elõre-hátra táncolnak, színeiket váltva. És az egész szobát eltölti valami keleti füstölõnek mámorító éd-illata. - Ez nem egy államférfinak hanem egy élni tudó gyönyörvadásznak a szobája.

Ide lépett be Juliánna, két duplaajtón keresztül, amik közül a külsõt alabárdos testõrök strázsálják.

Rajta és a kancelláron kívül még két élõ személy volt a szobában. Nem éppen emberi lények, de azokhoz legközelebb állók, egy majom és egy papagáj. Ha a tudósok feltalálták tetteinkben a családi eredetet a majomtól, követelhetjük, hogy ugyanazt keressék föl beszédünk alapján a papagájoknál. Egy õs még nem nemesít meg: legyen kettõ.

A madárember pompásan tud fecsegni, jó tanítója lehetett, legkedvesebb szójárása az, „Sei nicht spröde! Frau schöne! Ein Kuss tut nicht weh!” s akkor elkezd csókolni a csókzene minden fiorituráin keresztül. A négykezû ember eleinte azzal mulatja magát, hogy egy kicsiny sípláda tekerõjét forgatva, a divatos, behízelgõ francia chansonokat hangoztatja, de majd késõbb odamegy a szép asszonyhoz, s leülve a lába elé, tolvajkodó kézzel babrál a cipõje szalagcsokrán, s vigyorgó pofával sandalog fölfelé.

Az országhírû szép asszony szemközt állt a világhírû szép férfival. Mind a kettõ azzal a szándékkal volt, hogy a másikat lefegyverezze. Ez a fagyos önérzet volt kifejezve arcaikon.

A kancellár megkínálta udvariasan a hölgyet a kerevetre üléssel, Juliánna megköszönte azt.

- Kérelmezõ vagyok, állnom illik.

S azzal röviden, világos mondatokban, minden affectancia nélkül elõadta ügyét. Úgy beszélt, mint aki egy befejezett ügyet ád elõ, aminék az elintézéséhez már semmi szó nem fér: csupán a végrehajtása van még hátra, annak az elrendelését kéri a kancellártól.

Illésházy éppen olyan jéghideg tudott lenni vele szemközt.

- Igen sajnálom, nagyasszonyom, hogy kérését nem teljesíthetem. Ami a bárói címet illeti, azt gyermekeknek nem szokták osztani, hanem férfiaknak, kitûnõ érdemekért. Ha a kegyelmed fia atyjának vannak ilyen érdemei, azokat elõadhatja, méltatva lesznek. A sztropkói uradalom iránti igényei pedig nagyon kétségesek. Azt az uradalmat pedig hárman is impetrálják, elõször a Pethõ család, melytõl azt Rákóczi elkobozta, azután az öreg Ocskay Lászlóné, akinek férjét, mivel áttért a király hûségére, a kurucok Érsekújvárott lefejeztették. A harmadik megint kegyelmed. És én mondhatom, hogy a három közül egyik sem fogja megkapni, mert az ilyen gazdátlan uradalmakra mások is tarthatnak igényt, akik nem késõn, bûnbánva tértek meg a trónhoz, mikor már a felkelés ügyét hanyatlani látták, hanem akik eleitõl fogva rendületlenül megállták a hûséget, s itt õrzék a trónust akkor is, amidõn Rákóczi hadai Bécs város kapuit döngették a tokosaikkal.

Korponayné láthatta, hogy az apokalipszis legrettentõbb unicornisával áll szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs, ennek csak gyomra van.

Mégsem hagyott fel a tusával.

Elõvette iratai közül a szathmári békeszerzõdés másolatát, s allegált belõle a kancellárnak, akár egy fiskális. Ráolvasta, hogy minden birtok azé marad, akinek azt a király legutoljára adományozta, és semmi korábbi jogcímen az ellen pert indítani nem szabad. Ez volt a legtovább vitatott kérdés, amihez a kurucok ragaszkodtak, s csak ennek a részükre történt eldöntése után kötötték meg a békét.

Erre nyers dölyffel válaszolt a kancellár.

- Ezen az íráson bátran kalácsot süthet a nagyasszony! Mert az egész úgynevezett szathmári békekötés erõtelen és haszontalan. Pálffy János jogtalanul kötötte azt meg, s a diéta meg fogja semmisíteni. Amikor e szerzõdést aláírta Pálffy, valamint kegyelmed donációs levelét, már akkor I. József császár és király a megdicsõültek sorában volt, s Pálffynak a visszahívatása megküldetett Bécsbõl.

- De Pálffy jóhiszemûleg kötötte meg a békét, s egész bona fide élt a királyi teljhatalommal, mert a visszahívatása dekrétumát nem kapta meg.

- Hogy tudja ezt kegyelmed?

- Úgy tudom, hogy akkor éppen ott voltam kihallgatási termében, Szathmáron, amikor a futár megérkezett hozzá, a hozott levélben nem volt semmi dekrétum, hanem holmi allotriák.

A kancellár látta, hogy az ellenfele jól tud parírozni.

- Hát majd ezen nagy kérdések felett dönteni fog az országgyûlés. Addig várhat kegyelmed a preatensióival.

- Bocsánatot kérek, de nem akarok odáig várni, sem az országgyûlés határozatától a magam igazait függõvé tenni. Nekem semmi közöm ahhoz, hogy elismeri-e a magas kormány és a tekintetes Karok és Rendek a szathmári békepontozatok érvényességét: az én igazságom a lõcsei kapituláció pontozataiba van foglalva, amiket bátor vagyok excellenciádnak íme bemutatni az eredeti fogalmazásban. Ez még József császár életében lett aláírva, a császár meghatalmazottja, Löffelholtz tábornok által. Ennek az erejét se kormány, se országgyûlés meg nem gyöngítheti. A stipulatiók között ott van, hogy Andrássy István tábornoknak Lõcse átadásáért minden birtokai visszaadatnak, s ugyanott van a kegyadomány, amivel én jutalmaztatom. Andrássy István meg is kapta a királyi kegylevelet, s minden birtokába be lett helyezve, pedig Lõcse átadásának nehéz munkájában enyim volt az oroszlánrész, õ csak tûrte, amivel kénytelen volt, de a kényszerítés én valék!

A kancellár megdöbbent, hogy most mindjárt legyõzik. Kénytelen volt egy lépést hátrálni a támadás elõl.

- Andrássy István csak azt kapta vissza, ami az övé volt: a maga õsi birtokait. Ha ez jutalom, úgy abban kegyelmed is részesülhet. A lázadó férje, Korponay János s a hóbortos apja, Ghéczy Zsigmond birtokait nem háborgatja senki.

- Óh kegyelmes uram az csak a mesében járja, hogy a jutalmat kérõ gólyának, amiért a farkast a torkán akadt csonttól megszabadította, azt válaszolja a megmentett: „Köszönd meg, hogy le nem haraptam a fejedet, mikor a fogaim között volt.”

S egy kis halk nevetés is hangzott e riposzt után.

- Hm! - dünnyögé a fõember, csipõjére feszítve a kezét. - S ezt a nagyasszony csakugyan nem tartja kegyelemnek? Hogy a hatalom megbocsátja a korábbi vétkeket, azoknak egész hosszú sorát - egyetlen késõbbi érdemért? Ámde még ebben sincs kimondva az „ámen”. Megmondhatja kegyelmed Andrássy Istvánnak, hogy a gyõrvári vereséget nagyon soványul takarja a lõcsei kapituláció, hogy ami a királyi kegylevélben nincsen megemlítve, a gömöri fõispánság nem is száll rá vissza, hanem a bátyja, Péter, a mindig hû királypárti fog helyette a székbe ülni, s õ tartja a gyûléseket Krasznahorka vármegye-termében.

Juliánna belevágott a fõúr szavába, s nem hagyta tovább beszélni.

- Ha izenete van excellenciádnak Andrássy István generálishoz, küldje el postával; én sem kegyelmességednek, sem õ kegyelmességének izenethordója nem vagyok. Én ügyemet elõadtam, kértem, amihez alapos igazságom van; több szavam nincsen kegyelmességedhez.

A végszót erõsen megnyomta, hogy értse meg belõle a kancellár, mi mindenre képes ez az asszony. Ez képes az új királyt is felkeresni, mikor az még kívül jár Németországban, s informálni a bécsi és magyarországi állapotokról.

Ha így bocsátja el Korponaynét maga elõl, akkor õ lesz a megvert fél.

- Maradjon még nagyasszonyom - szólt, nyájasságot erõltetve arcára. - Még nekem van egy szavam kegyelmedhez. De mármost kérem, foglaljon helyet itt a pamlagon, míg az irataim közül valamit elõkeresek.

Korponayné letelepedett a pamlagra, s a kis kapucinusmajommal enyelgett, aki odakuporodott melléje, s bújósdit játszott a karját körüldudorló csipkefodrok között, el-eldugva azok közé ocsmánykedves pofácskáját, a kancellár ezalatt az íróasztala kihúzott fiókjában keresgetett valamit. Vártatva rátalált.

Aztán egy karosszéket odahúzva a pamlag elé, ahol a hölgy ült, kibontá a megtalált iratot.

- Itt van, nagyasszonyom, a kegyelmed rubrikája. Meggyõzõdhetik belõle kegyelmed, hogy mindaz, amit cselekedett, nincs a feledékenység szeleibe szórva. Ezeket a jegyzeteket maga Wratislaw írta fel, az õ titkos archívumából lettek a „hungarica”-k között hozzám átszármaztatva, mikor õexcellenciája Prágába áttette lakását. Tehát itt van: „Korponay Jánosné.” Érdemei és jutalmaztatása, egész chronologice datálva. Itt van a „lõcsei kapituláció” - „Andrássy István” stb. stb., nem kívánja, hogy részletesen felolvassam? Veres tintával aláhúzott recommendatio. - Azután ápril 17-én (éppen õfelsége halála napján) Korponay Jánosnénak ezer darab arany.

Juliánna megrettent az 1000 darab arany szóra. Arca elsápadt, mint aki vívás közben sebet kapott, s még nem tudja, hogy halálosat-e?

A kancellár észrevette a hatást, s elég kíméletlen volt a kapott elõnyt felhasználni.

- Itt áll: ezer darab arany. Ezt nem fogja kegyelmed eltagadni. Wratislaw saját kezû írása.

- Az az ezer darab arany... - hebegé Juliánna zavarodottan.

- Nos? Kezéhez jutott-e kegyelmednek vagy sem?

- Igen, de amaz ezer arany...

Nem állhatott elõ vele, hogy az neki mi célra lett adva? Hogy ezt azért nyomták a kezébe, hogy minden áron, minden vesztegetés felhasználásával elõzze meg a kabinet futárát, aki a visszahívó dekrétumot viszi Pálffynak; hogy ez neki sikerült is, de a siker mellett az összeg jóformán el is lett használva. Hisz ha ezt felfedezi a kancellárnak, akkor annak a leghatalmasabb érvet szolgáltatja a kezébe az egész szathmári békekötés felforgatására, s ezzel elveszt óriási nagy dolgokat, helyreállt békességet, magas pártfogóit, s azonkívül saját magát is. Neki nem szabad arról az ezer aranyról beszélni.

- Kevesli talán a nagyasszony a tett szolgálatért azt az összeget? - kérdé a kancellár. - Én mondhatom, hogy az igen szép summa pénz. Kegyelmed ezzel igen jól meg lett fizetve.

Megfizetve!

Buzogánycsapás nem sújthatott volna le kegyetlenebbül, mint ez a szó. Megfizetve! Ahogy egy világleányát, ahogy egy árulót szoktak megfizetni, s aztán nem ismerik többé! A világ forogni kezdett szédülõ agya körül; keze a szemei elõtt járt, ajka egyszerre száraz lett és szederjes, a szívdobogása majd megfojtotta. Az ájulás kezdé környékezni. Az elõtte álló alak s a pompás úri terem helyett, a majthényi síkot látta maga elõtt, a kaszált búzarenddel, s annak a folytatásával, a lerakott fegyverek soraival, és azt a kaszás embert, aki átkozódik, s homályos rémarca Fabricziuséhoz hajaz. De erõt tudott venni magán, összeszorítá a fogait és az ökleit, hogy megrázkódott bele. Nem szabad neki elveszteni az eszméletét! Kényszeríté a szemeit, hogy hagyják ott azt a kaszált tarlót, azt az átkozódó rémet, s lássák meg azt a másikat, azt a mosolygót.

A fõúr most már mosolygott kegyesen. A legyõzöttet megilleti a kegy.

Közelebb húzta székét a szép hölgyhöz.

- Megbocsásson, szép asszonyom, hogy ilyen õszintén nyilatkoztam. Kegyelmednek a múltban levõ érdemei már meg vannak jutalmazva. Ha többre vágyik, szerezzen magának új érdemeket.

S az a sóvár tekintet megmagyarázta, hogy mik legyenek azok az új érdemek.

A papagáj ott a rézkalitban úgy csattogtatta a csókokat, keverve az asszonyi rimánkodás, nyafogás jól utánzott hangjaival.

Juliánnának egyszerre lángveres lett az arca.

Szép festék az az ifjú nõi arcon!

S csak egy mozdulata a szempilláknak kellett volna hozzá, hogy e lángtul égõ arc a bûbáj varázsával legyen elárasztva; csak a szemérmes gyöngeségtõl kellett volna aláhanyatlania azoknak a hosszú selyempilláknak a kék szemekre, amikben ilyenkor éjsugáros kék ég borong - s meg lettek volna szerezve az új érdemek. - Hanem a szempillák nem azt a mozdulatot tették, de felnyíltak kerekre, s ilyenkor ezek a szép szemek zöldek, mint a dúvad szemei; a lángpírban égõ arc, ezzel a szilajon felnyitott szempárral, nem igézõ, hanem fenyegetõ.

A nõ felállt, és fejét büszkén fölemelte.

Haragtul tompított, keserûségtõl reszkettetett hangon rebegé:

- Fogok új érdemeket szerezni!

S azzal, még csak az etikettszerû bókgörnyedést sem végezve, kisietett a kancellár szobájából.

A várakozási terem tele volt instáns néppel. Jámbor öreg matrónák álltak és üldögéltek, írásaikkal kezeikben.

A kilépõ szép asszony tekintetébõl rossz elõjeleket olvashattak le. Ahol így lángol az ég, ott vihar következik. Mankós lábú hadastyánok dörmögték magukban: „Si hoc viridi, quid adhuc in arido?” (Ha a zöld ág is így jár, hát akkor a száraz ágra mi vár?)

Meg is bukik ma minden esedezés, ami õkegyelmessége keze ügyébe kerül.

Juliánna futott a kapott sebével, mint a megnyilazott szarvas. Kereste a magányt, hogy tanácsot üljön magával, vajon kigyógyulhatni-e ebbõl?

Még nem akarta elhinni, hogy beteljesült a fején amaz öregember szava: „Mikor legmagasabbra eljutottál, onnan essél le!” Nem tudta kiszakítani szívébõl azt a nyilat: „Meg lettél fizetve!” Ha igaz volna is, és ha ezernyi-ezer lett volna az összeg; ez a szó „megfizettünk!”, kaviccsá változtatná az aranyat, amilyenné Szent László változtatta a kunok elszórt pénzét.

Elsõ gondolatja az volt, hogy Wratislawot keresi fel; hanem aztán jobban megérlelve letett róla: annak a pártfogása most csak rontaná az ügyét.

Az új király elé is hasztalan vinné a panaszát, az ismét csak a magyar kancelláriához utasítaná vele.

Az eltagadhatatlan ezer arany miatt le kell tennie a lõcsei kapitulációba foglalt igényérõl, s ragaszkodni egyszerûen a Pálffy által a király nevében aláírt adománylevélhez, aminek a jogosultsága a szathmári békekötés pontozatain nyugszik.

Ez pedig olyan alap, mint a gránit.

Tehát Pálffy Jánoshoz kell fordulnia oltalomért a kancellárral szemben.

Azt tudta jól, hogy ezek ellenfelek, mert versenytársak.

Egy közös országos titok: a visszatartóztatott dekrétum komédiája, mindenkor igényt ád az abban fõszerepet vitt tényezõnek magas pártfogójára és szövetségére apellálhatni.

Csak azt kellett még megtudnia magas összeköttetései nyomán, hogy hol találhatja most meg a bánt?

Annak még a szathmári békekötés után jó darab munkája volt Munkács vára ostromával, melyet Rákóczi utolsó hû vezére, Sennyey István védelmezett az utolsó ágyúkkal.

No, de azok is elnémultak már; Pálffy János megkapta Munkácsot, s a várral együtt a nagyteremben halomra rakott százhatvankilenc császári zászlót, amit a kurucok harcaikban elfoglaltak.

Most már Kassán van Pálffy, s ott hozza rendbe a dolgokat.

Hogy micsoda dolgokat hoz rendbe a bán? S miféle eszközökkel? Azt nem mondták meg Korponaynénak; õt sem nagyon érdekelte, hogy ezek felõl kérdezõsködjék. Sietett utazni.

Korponayné Gömörön keresztül utazott Kassára.

Mikor Rozsnyótól Szomolnok felé haladt az országúton, csak egy kürtfúvásnyi távolban maradt el mellette a hatalmas várkastély, Krasznahorka.

Amíg csak láthatta ezt a várat, le nem vette róla a szemeit. Miket érzett, miket gondolt ezalatt? Csak egyet nem, azt, hogy kitérjen az útjából, s felhajtasson egy látogatásra oda.

Pedig tehetné, Andrássynak nincs már felesége, özvegy embert látogatni szabad szép asszonynak, szalmaözvegynek.

S ennél meg is találhatná azt a hatalmas pártfogót, aki könnyebben segíthetne a baján, mint saját maga. Andrássy Istvánnak nem kerülne az nagyobb fáradságába, mint elhagyni a sziklafészket, felmenni Bécsbe, ott az olyan fõurat tárt karral fogadják, amit kimond, ezt kívánom, már meg van adva. Csak tûrnie kellene a kitüntetését, s az magától hullana az ölébe. Ha megmondaná neki valaki, mennyire várják odafenn, szinte neheztelnek érte, hogy oly soká késik magát prezentálni. Akkor aztán az édeskedvesnek csak egy elvetett szava kellene hozzá, hogy a szép asszony követelése erõsebb alapot nyerjen minden békekötéseknél és kapitulációknál. Talán a szíve is beszélt valamit.

De mégsem tehette, hogy felmenjen hozzá. Ez az egy ember volt, aki elõtt szerette titokban tartani igazi ábrázatját, aki elõtt óhajtott annak látszani, aminek a világ tartja: könnyelmû asszonynak. Inkább higgye róla azt, hogy amidõn õt szerette, szívbõl vétkezõ volt, mintsem megtudja azt, hogy minden ledérségeinek indoka egy rögeszmévé izmosodott vágy volt: egyetlen fiából nagyurat csinálni.

Lehetetlen, hogy õ Andrássy Istvánnak elmondja ezeket.

- Emlékezel-e rá, mikor a szófán a te nótádat vertem, a kedvest? mikor a hajamat a hajaddal összefontam, az aranyost? mikor az éjjeli órát siettettem a ráakasztott kulcsokkal? emlékezel-e még arra a forró csókra? Akkor csak arra gondoltam, hogy a vasketrec kulcsait megkaphassam tõled, s kiszabadíthassam azt a leányt, aki Lõcse föld alatti bejáratát el tudja árulni. Fiamra gondoltam és az árulásra; te magad csak egy súly voltál a mérlegben; amely az enyimet magasabbra nyomja. S nézd, hogyan megcsaltak! Nem adják meg a díjt, amiért annyiszor vétkeztem, annyit elárultam! Még tégedet is hozzá!

Nem. Andrássy István elõtt sohasem lesz szabad neki elmondani ezt a panaszát. Inkább higgye õt elkárhozott, szerelmes asszonynak; de ne felejtse el a szerelmét; de ne gyógyuljon ki a szíve fájásából.

És talán - õ maga is igazán szerette ezt az embert?

A krasznahorkai vár bástyaormán egy férfialakot lát állni, aki mozdulatlanul néz a távolba. Talán õ az? - Talán ez is azt a hintót nézi, mely a fehér úton végig felveri a port maga után? Talán, ha a hintóból kihajolna s fehér kendõjével feléje intene, az a mozdulatlan alak is visszaintene rá. Azt sem tette, kiverte a fejébõl a szerelmes emlékezet izzó csalképeit, s futott tovább a rögeszméje után.

Mindig azzal édelgette a kis fiacskáját: „Majd hozok én neked aranyos hintót”; ez az aranyos hintó futott elõtte mindenütt szárnyas hyppogryphoktól röpítve; néha már azt hitte, hogy elérte, megfogta, s megint elragadták elõle a griffparipák.

Mennyire szerette ezt a kis porontyot, s mégis úgy el tudta hagyni, hogy már fél év óta hírt sem hallott felõle. Az az öregapjánál volt Garamszegen; s oda nagy okai voltak Juliánnának, ez idõ szerint, el nem látogatni. (Az öregúr fanatikus híve volt Rákóczinak: maga is vakmerõ seregvezetõ, amíg egy villámcsapás idegkórossá nem tette, azóta még szenvedélyesebb ellensége mindennek, ami a császártól jön.) Magánál sem tarthatta a kedves fiát Juliánna. Ahhoz a nagy hajszához, amiben õ álomképe ígért kincseit kergette, a gyermek nagy teher lenne. Egyre változtatnia kellett a szerepét. Vakmerõ kalandornõ, cselszövõ diplomata, csapodár világhölgy, hõs amazon, cifra divatbáb, paraszt korcsmárosné, tündér, boszorkány, minden lehetett õ, csak anya nem, aki kisfia ágyacskája mellett virraszt, s meséket mond az aludni nemakarónak.

De ha egyszer meglesz az „aranyos hintó”!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap este, Krasznahorka után eljutott Korponayné Kassa alá.

Az akkori Kassát ma hiába keresné az ember. Magán a gyönyörû székesegyházon s a Szt. Mihály templomán kívül, csak nehány középület és fõúri palota az, amely eredetét ezen korig felviszi.

A krónikák Magyarország öt királyi fõvárosa között Kassát nevezik rangra elsõnek (Buda, Pozsony, Székes-Fehérvár, Nagyvárad a másik négy).

A hatalmas várnak, mely évekig tartó ostromokban egész seregek rohamát visszaverte, még csak egy köve sem látható már. S a város maga még hatalmasabb erõsség volt, mint a vár; hármas kõfallal körülkerítve, mik ágyúkkal voltak megrakva. Megtörtént, hogy az ostromló éjjeli meglepéssel elfoglalta a várat, de még azzal Kassát le nem gyõzte; akkor a város harcolt a vár ellen.

A hatalmas falaknak is alig van már nyoma, itt-amott mint kerítés, támaszfal tûnik elõ az új házsorok körül egy-egy idõkormozta bástyadarab: a tornyos kapuk felvonóhídjaikkal eltûntek. Hát még a vízárkok sánckarózataikkal! De még az a patak is, mely kétszáz év elõtt Kassa városát szigetekre osztá, hogy harminc hídon át kellett egyik utcából a másikba járni.

Már messzirõl uralkodó méltósággal emelkedik ki a csupa palotákból alkotott belváros szimmetrikus tömbje, párkányos bástyáinak rámájában megkoronázva a Szent Erzsébet egyház monumentális, remek épületével. És a palotáknak nincsenek tetejeik. Magas rizalitfalak takarják homlokzataikat, s azokon belül lapos födélzetek vannak, ólommal, márványlapokkal fedve. Fölül mind erkélyekkel ellátva, úgy, hogy a háztetõkön sétálni lehet. Az ostromlók tûzgolyói nem árthatnak nekik. A székesegyház harangtornyának teteje dúsan aranyozott réz, jegenyeként magasra emelkedõ, felyül az aranykakassal. (Ma már ez is változtatta alakját.)

A külvárosokat tágas pázsittérek választják el a belváros bástyafalaitól, a glacis-kon szokták tartani a hetivásárokat, amikre a vármegye minden népe felsereglik.

Mikor Juliánna a szõlõhegyek alá ért, az itató kútnál megállíttatá a hintaját, szokás szerint. Az utasok itt pihenõt szoktak tartani - tájékozás végett.

Mert Kassán nagy a rend!

A városnak két kapuja van: keleti és nyugoti. De egyszerre soha sincs nyitva mind a kettõ. Nehogy árulással lophassa meg a várost az ellenség vagy a martalócság”. Mikor az egyik kaput kinyitják, akkor a másikat bezárják. Mindenik kapunak két zárja van, az egyiknek a kulcsa a fõbírónál van letéve, a másikat a katonai parancsnok bírja. Mikor a zárt kaput ki akarják nyitni, száz katona vonul ki fegyverben, s ugyanannyi polgár, buzogányokkal kezében, zeneszó mellett, s ezek õrzik ott a kaput és egymást, éjjel-nappal. Nem lehet itt árulást elkövetni.

S hogy a hetivásárra jövõ nép már a város alatt tájékozhassa magát, valahányszor az egyik kaput felnyitják, a toronyõr a harangtoronynak azon kapu felé forduló erkélyén egy óriási nagy dobon mennydörgõ nagyokat üt, hogy annak a puffanását Göncig is meghallani. Errõl aztán a vásáros nép megtudja, hogy a két vásártér közül melyiken telepedjék le a szekerével?

A belvárosba pedig szekérrel behajtani nem szabad. Oda csak hintónak engedtetik a bejárás. Magát a gyalog népet is csak csoportonkint eresztik be a kapun, s ami ütõ, vágó eszközt hoz magával, azt a kaputornácban lerakatják vele.

Ezen a napon a nyugati kapu felõl hangzottak a jeladó dobütések, mely a székesegyház homlokzatával szemben nyílik. A dobütések után a torony öregharangja kezdte rá a kongást, mély búskomor; zúgó hangjával, mégpedig úgy ahogy tûzvész alkalmával szokott kongni a harang, csak a féloldalát ütve.

Valami veszedelem van odabenn.

Korponayné látta, mikor a vásártéren végighajtatott, hogy a vidékrõl feljött vásáros nép odahagyja a szekereit, s tódul a megnyitott kapu felé, alig tudott a hintajával lépésben haladni a sokaság között.

A felvonóhídnál aztán éppen megtorlott a tömeg, a drabantoknak úgy kellett furkósbotokkal utat nyitni a hintó elõtt, hogy a kapun keresztülmehessen.

Valami veszedelem van itt; pedig füst nem látszik, hogy tûzveszély volna.

- Mit jelent ez a harangfélreverés? - kérdé Juliánna a kapuõrség parancsnokától.

Az régi ismerõs volt, hajdani kuruc hadnagy, most pedig kapitány a császáriaknál; nevén szólítá Korponaynét. Õ is a lõcsei kapituláció alkalmával szegõdött át, hogyne ismerte volna a „lõcsei szép asszonyt”, akié az oroszlánrész ebben a munkában; de inkább igen nagy tisztelõje volt.

- Nincs semmi veszedelem, nagyságos asszonyom! Csak tessék igyekezni a Szentháromság piacra, éppen jókor fog érkezni a nagy parádéra. Ugyan sajnálom, hogy nem lehetek kísérõje. De nekem itt kell rostokolnom ezen az átkozott vártán, hogy el ne lopják a várost, de majd rendelek kegyelmed kocsija mellé két drabantot, hogy szabadítsanak utat a népség között. Hej, hogy én nem láthatom azt a cifra dolgot.

„Nagy parádé! Cifra dolog!” Most már maga Korponayné is kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lehet az, s igen kedves szolgálatnak vette, hogy a két drabant az alabárdjaival megkönnyíté az elõrehaladását az egyre sûrûbbé tömörülõ néptenger között.

Úgy látszott, mintha az egész vidék felcsõdült volna a kassai fõutcára, amit a hajdan emlegetett patak hasított kétfelé, közepén egy kis szigetet képezve. Ezen a helyen áll most a pestis emlékére, királyi bõkezûségbõl emelt szoborcsoportozat, abban az idõben pedig egy láncos koloncokkal körülfogott emelvény foglalta el a helyet, öt széles kõlépcsõ talapzatán egy három oldalon mellvéddel zárt négyszögû márvány.

De sok vér csorgott le hajdanában a négyszögû kövek eresztékei közt: bûnös kalandorok, vétkes szépasszonyok, vitézlõ szabadsághõsök, hitbuzgó vértanúk kiontott vére. Ez volt a vesztõhely.

Ha valaki összeszedné a történet lapjaiból a rémjeleneteket, amik e színpadon lejátszattak, mióta Nagy Lajos király vérhatalommal ruházta fel a várost!

Oldalt e szomorú sziget mellett állt III. Ferdinánd király palotája, melybõl Rákóczi alatt kiûzték a jezsuitákat; az utolsó harc alatt ugyanazt a kassai fõkapitányok használták; nemrég még a kurucok; most már a császáriak. A palotának a kapuja felett izmos oszlopokon nyugvó kõerkélye volt, aminek kõpajzsáról a címert lekalapácsolták valamikor; de a kõoroszlán ott tartá körmei közt a bíborszín zászlót, a kétfejû sassal; amirõl mindenki tudhatta, hogy ott maga lakik Pálffy János, a fõhadvezér.

Ahol a fõutca piaccá szélesül, ott négyszöget képezve zárja be a tért három sor muskétás és katona. A székesegyház felõli téren s a fõhadparancsnokság épülete elõtt pedig két erõs csapat dragonyos lovasság van felállítva.

Az utca két oldalát képezõ épületek ablakai tömve vannak kíváncsi nézõkkel, minden ház teteje tarkállik a néptõl; az egész város itt van, a falusiaké az utca.

Korponayné hintójának lehetetlen tovább hatolni, az Arany Bárány vendéglõ bejáratát elzárta a lovasság; kénytelen ott maradni a népsokaság között.

És még most sem találja ki, hogy mi lesz az a cifra dolog, aminek annyi bámulója csõdült össze?

Talán most hirdetik ki ünnepélyesen a szathmári békekötést? Csak akkor támad elõtte világosság, mikor a körül csoportosuló nép elkezd kiabálni: „Ott jönnek már! Az az! A medvebõrsüveges!”

Még csak a medvebõrsüvegét látni, de majd nemsokára látható lesz a skarlátvörös palástja is, amint az emelvény kõfokain fellépdegél; a vörös dolmánya s a bõrtokba dugott hosszú, nagy pallosa. Ez a hóhér!

Utána hozza két csumangó az alacsony tölgyfaszéket, aminek kurta lábai és támlánya vasszorítókkal vannak ellátva.

Itt kivégzés készül.

Juliánnának erre a látványra zúgni kezdett az agya. Nem volt õ elkényeztetve: gyakran látott csatákban vérontó jeleneteket; a szeme láttára harcoltak néha azok, akiket szeretett; s aztán az akkori idõk megszokott halálneme volt az, hogy a nagy emberek fejét levágják, mint hogyha azt halljuk, hogy egy hajós a vízbe fulladt. - De azért mégis zsibbadás szállta meg eszét és idegeit, mikor megtudta, hogy ez a vesztõhely itten, s hogy nem menekülhet innen: végig kell várni, amíg le lesz játszva a „cifra dolog”.

A hóhér levetette a palástját, s lehúzatta magáról a legényeivel a veres dolmányát. Látszott a tekintetén, milyen büszke arra, hogy õt most annyian nézik és rettegik.

„Ott jönnek az urak!” - kiabált most a népség, a palota erkélye felé mutogatva.

Korponayné odanézett, s az erkélyre kilépegetõ urak között több ismerõst talált, azok között volt Pálffy János maga, aranytól ragyogó díszöltözetben; õ maga az erkély közepén áll, a többiek körüle sorakoznak.

Most trombitarecsegés hangzik: a kapu elõtt álló lovasság kétfelé bontakozik, s a szabadon hagyott térre a kapugádor alól elõjön egy csoport férfi, akinek csak a fövegeit látni; egy közöttük fedetlen fõvel van.

Annak az egynek az arcát nem láthatja Juliánna; mert az elítéltet háttal vezetik a vesztõhely felé.

Most újabb trombitaszóra egy hivatalos zamatú hang olvas fel valamit: az bizonyosan a halálítélet. Nem érteni belõle semmit; csak az hallik, hogy valaki nagyon kiabál.

Az ítélet felolvasása alatt a polgárok leveszik a fövegeiket.

Mikor vége van, egy katona jön az erkélyre Pálffy Jánoshoz. Ez a szokásos kegyelemkérõ, aki a fekete pálcát nyújtja.

A fõparancsnok kettétöri a kegyelem botját, s ledobja az utca kövezetére.

Ekkor felzendül a lovasságtól körülvett tér közepérõl valami mélabús karének, a lutheránus diákok éneklik a gyászdalt a halálra menõnek.

„Nostrast végeznek ki!” - jegyzi meg Juliánna magában.

Az a névtelen iszonyat, mely egész testét reszketésben tartá, úgy készté, úgy kényszeríté, hogy vesse magát hátra hintaja belsejébe, húzza be a bõrfüggönyöket, rántsa a fejére a palástját, hogy ne lásson és halljon többet semmit! - De a kíváncsiság erõsebb volt a rettegésnél. Addig csak takarva tudta tartani a szemeit, amíg a gyászének hangzott; hanem amint annak vége szakadt s a népzúgásból kivehette, hogy a nap hõse ott áll már a halál trónusán, erõt vett rajta az ösztön, s egy pillanatra odatekintett a vesztõhelyre.

Felsikoltott. Az a férfi, aki ott a vesztõhelyen áll, Czelder Orbán.

Olyan szép most az alakja! Nincs asszony, aki most belé ne szeressen ebben a pillanatban! Olyan délceg, méltóságteljes, az arca ragyogni látszik.

A nép zúg, az ablakokból sírás hangzik; e nagy zajban ki hallaná, mit sikoltoz ez az idegen asszonyszemély, aki a tömeg közé szorult hintajából kihajlik, s odakiabál az erkélyen álló fõurakhoz, s a két kezében egy szétterjesztett írást lobogtat feléjük.

„Kegyelmes úr! Te Pálffy bán! Itt van a szathmári békeszerzõdés! Te írtad alá. Amnesztiát adtál mindenkinek! Megesküdtetek rá! Él az Isten, aki meghallotta! Kegyelmes! Igazságos! Emberek! Nagy urak! Erõs Isten! Ne hagyjátok a vérét ontani! Hát nincs Isten? Nem hall ég, föld, senki!?”

Dehogy hallgattak rá! Hiszen ilyen kiabálást más asszonyok is szoktak produkálni, az az õ virtusuk.

Most az elítélt a magas emelvényrõl a néphez kezd szólni. Csak egypár szavát hallani: „szabadság! haza!”, a dobok repedésig recsegnek, elnyomnak férfihangot, asszonysikoltozást, el a szörnyûködés kitörõ zúgását.

Valami villámlik a levegõben.

A napsugár villant meg a hóhér pallosa tükrén.

A másik percben aztán elégedettség morajává alakul át a néptenger zúgása. „Nagyon szépen levágta!”

A halál szolgája üstökénél fogva emeli fel magasra a hírhedett kuruc vezér fejét.

Az az asszonyszemély ott a piros hintóban rongyokra szaggatja a kezében hánytorgatott írást, marokkal szórja azt arra felé, ahol az õ hatalmas pártfogója ott az erkélyen - most éppen hátat fordít.

A szathmári békekötés másolata volt az az írás. A szél, mely tudvalevõleg minden kivégzésnél fel szokott támadni, szerteszét repkedteti az iratrongy libegõ pilléit: - a halál boszorkánypilléit.