XXXIII. FEJEZET
A dühös oroszlán az üvegkalitban

Az öreg Ghéczy Zsigmond kastélya nem olyan volt, amilyenek más rendes úri házak szoktak lenni, amiknél a főszempont a lakályosság. Ez egy valóságos labirint volt, örökké csukott ajtókkal, amiknek a zárait tudomány volt kinyitni, se kulcs, se kilincs nem engedelmeskedett ott a rendes erőműtani szabályoknak: azt ki kellett tanulni, hogy mint kell a kilincset félkézzel lenyomni, aztán a zárpléhet másik kézzel felemelni, akkor hirtelen a térddel egyet taszítani az ajtón, hogy felnyíljék. Azután következett egy hosszú folyosó, amelyiknek a közepén van egy ajtó. Azt ki lehet nyitni. Van benne egy sokfiókú állvány, tele tányérokkal és csészékkel. Azt az ember becsukja, s békét hágy neki. A folyosó végén van egy szűk lépcső, azon fölmegy az ember, talál maga előtt egy másik folyosót, annak a közepén van egy ajtó, azon benyit, s egy fülkében találja magát, mely tele van bundákkal. Ott nem marad: tovább keres; a folyosó túlsó végén talál egy másik lépcsőt, azon megint lemehet s ott van, ahol az előbb volt, a bejáratnál. Élő teremtésre pedig nem talál, aki megmagyarázza neki, hogy ha ezt meg amazt a rézkarikát így meg amúgy elfordítja, hát akkor kimozdul a sarkából az egész tányéros állvány, s annak az üregében következik egy igazi lépcső, amelyen aztán felmehet a ház belsejébe, s ha ott még egynéhány csapóajtóval meg tudott alkudni, s az üres, lakatlan szobák, tornácok tévesztőin el nem vesztette magát, valahogy elvégre ráakad arra a donjon forma kerek toronyszobára, ahol az öregúr megtalálható - ha csakugyan otthon van. Ennek a toronyszobának vastag pohárfenék üvegekből készült teteje van, azon keresztül kapja a világosságot, azonkívül három lőrésforma szűk ablaka, egyik szögletében pedig van egy süllyesztő, melynek fogaskerekű gépezetével a szobából egész a pincébe lehet leereszkedni, ahonnan aztán kijárás van a rézbánya tárnáiba s azokon keresztül az erdők mélységeibe.

Zsigmond úrnak ezen a napon különösen szorgos munkája volt. Levelei érkeztek külföldről, Lengyelországból és Törökországból, a menekült kurucok vezéreitől. Azokban fontos utasítások voltak az idebenn bujdosó kuruc vezérekhez. Új felkelést terveztek. Rákóczi nem ismerte el a szathmári békekötést, éppen úgy, mint a bécsi magyar urak sem. Ő is folytatni akarta a harcot. Voltak új szövetségesek, akik ellenállásra biztatták, az orosz cár, I. Péter és a török szultán. XIV. Lajos is ígért, amit ígérhetett. - Több volt mindennél az elkeseredés idebenn, amit a bécsi urak garázdálkodása okozott. A fegyvert lerakott sereg fő-fő emberei meg voltak sértve  büszkeségükben, fenyegetve, elmellőzve. Erről mind értesíté Ghéczy Zsigmond a fejedelmet.

Királya sincs az országnak ez idő szerint, fejetlen az ellenfél.

Az új összeesküvésnek minden szála Ghéczy Zsigmond kezében fut össze.

Ma valami elhatározó lépésnek kell végbemenni.

A kastély kiholtnak látszik, csak az udvar hátulján levő ispánlakban volt valami élet. Ott lakik az öreg Ghéczy Juliánna, Zsigmond úrnak a nénje, egy évvel idősebb, mint ő, évek óta ágyban fekszik már, hanem azért az esze most is helyén van, s onnan a nyoszolya dunnái közül vezeti az egész gazdaságát az öccsének, aki azzal nem törődik. Ennél főznek is Zsigmond úr számára, ha eszébe jut az ebéd ideje, de sokszor elfelejti, s napokig beéri egy darab kenyérrel meg avas szalonnával, mikor nagyon benne van a munkában.

Ma is csak úgy a kezéből kollációzgatott, az éles görbe késsel nyiszálva a szalonnát a kenyérhéjon, miközben a titkos írásjegyekkel szerzett leveleket betűzgeté.

Finom hallását már régóta ütögeti valami közeledő moraj, de még nem bírja kivenni, hogy mi az, kocsizörej-e vagy égdörgés?

Egyszer aztán közelebb jön a dübörgés. Hintó gördült be az udvarra.

Zsigmond úr az ablakhoz rohan, s kikémlel az udvarra. - Nem akar hinni a szemeinek. - Ez a hintó? Ez a leánya hintaja! - Nem az õ leánya, az ördögé! A kocsisára is ráismer. - Ide mert jönni az átkozott! A „lõcsei fehér asszony”! - Haza mert jönni a kígyó, a dühös oroszlán barlangjába, nem fél tõle, hogy ez összetépi?

A hintó megáll a bejárat alatt, s nemsokára hallja Ghéczy Zsigmond a híradó jeleket, hogy jön valaki fel hozzá. Minden ajtó el van látva csengettyûvel, ami megszólal, amint felnyitják.

Ghéczy Zsigmond elsõ fúriájában ökölre fogja azt a görbe kést, s úgy szaladgál alá s fel a szobájában; majd a lõrésen kiabálva ki a kocsisnak: „Fordulj vissza! Ki ne fogj! Takarodjatok innen!” - majd meg a szomszéd szobába a leánya ellen: Be ne tedd a lábad! Kiontom a véred! Te pokolvirága! Te Jézabel! Te Goneril! Te gyilkos Darvulia! Puskát fogok rátok!”

Ekkor aztán jött egy másik dörgés; de ez már nem hintógördülés volt, hanem a felhõk beszéde egymással; a zivatar üdvözlése. S erre a hangra egyszerre eldobta kezébõl az öreg azt a kést, azt a villámvonzó vasat; elkezdett reszketni, délceg alakja összegörnyedt, arca zöldes fakó színre sápadt; az ajkai még ismételték a szitokneveket, de már vékony, félelemtõl reszketõs hangon: „Eh te Jezabel! Hej, te Darvulia, cudar!”, s aközben rakta le magáról, ami ércféle volt: zsebébõl az órát, derekáról az ezüstcsatos övet, saruiról a felkötött sarkantyúkat oldozgatta le, s aztán sietett, mint a hidegleléstõl rázott beteg az ágyba, a maga menedékébe, a gyantaszigeten épült üvegkalitkába, ahol összekuporodva meghúzta magát, s onnan már most elõ nem mer jönni, amíg csak a zivatar utolsó dörgését visszhangozzák a bércek.

Az a rettenthetetlen szívû ember, aki dacolni mert mindennap a királyok pallosaival, aki nekirohant a kartácsos ágyúknak, egyszerre gyávább lett a kísértetmeséktõl reszketõ gyermeknél, amint az égdörgést meghallotta. Már egyszer megkapta az ütését ennek a rettentõ lángpallosnak. Akkor még csak a lapjával ütött rá. De az ütésnek emléke, a vakító lángoszlop rettentõ csapása rabbá tette minden érzékeit. Mikor villámlott, mennydörgött, hasonlatos volt azokhoz, akik már a túlvilágra mentek, az ismeretlen régiókba, s ott állnak az örök ítélõbíró elõtt; csakhogy õ még ezt a büszke alakot hordozza magával e rettenetes törvényszék elé, hogy tanuljon reszketni.

Hanem azért nem imádkozik. Védi magát a tudomány pajzsával. Az üvegen nem tör keresztül a mennykõ.

Ott kuporog már az üvegketrecben, mikor a leánya belép a szobájába, karján a gyermekével.

Amint õt meglátja, csaknem erõt vesz a bõszült indulat az ösztönszerû félelmen. Közel van hozzá, hogy szétrúgja maga körül az egész üvegkalitkát, s nem törõdve égzengéssel, villámlással, rárohanjon erre az asszonyra, s kitépje belõle a lelket! - Azt hiszi, ez most õt bosszantani jön; megtudva, hogy minõ igézet alatt tartják ilyenkor az idegei: felhasználja azt az órát, amikor az apját erõtlenné teszi az Isten haragjától való félelem, s gúnyolódni akar.

Még jobban elkeserítette az, hogy a gyermekét az ölében hozza. Hát nem eléggé meggyûlöltette õ ezzel a fiúval az anyját? Nem mondta el neki, micsoda kígyó, micsoda boszorkány az õ anyja, számtalanszor? Elég volt egy találkozás, egy hízelgõ szó, egy ölelés, s újra megszerette? Megszeretteti ez magát mindenkivel, akinek gyûlölnie kellene õt: még a kisgyermekével is! Mert varázsló boszorkány!

Hanem egy hatalmas csattanás, mely úgy hangzott, mintha a kastélyba csapott volna le a villám, egyszerre kioltá az öreg haragtüzét. Az egész épület rengett, amíg a sziklák visszadörögték a villámcsattanást; s amint a zápor egyszerre elkezdett szakadni, éjjeli sötétet támasztva, ebben a sötétben úgy fénylett, valami rejtelmes, villó derengésben minden érctárgya a szobának; és még az is, ami nem volt ércbõl: annak az asszonynak az alakja.

Olyan volt, mint egy rémlátvány, mint egy kísértet.

Odament, a gyermekével karján, ahhoz az elszigetelt asztalhoz, ahol az a félõ öregember, azzal az öreg Istent ábrázoló tiszteletreméltó fõvel ül, a villámoktól elzárkózva.

S ott letérdepel eléje.

- Miért jöttél ide? - kérdi fogvacogva az öreg. - Te bûnös asszony!

- Az vagyok! - szól Juliánna, nyugodt, szelíd szóval. - Hozzád jöttem, aki bírám vagy. Elmondok elõtted mindent, amit tettem; te ítéld meg, mekkora volt bûnöm, hogy bûnhõdjek érte.

- Hazudsz, hazafutsz, apád mellé kuporodsz, ott is egy nagyot hazudsz! (Ezzel a mondással szokták a hazug gyermekeket gúnyolni.)

- Többet fogok neked elmondani, mint amiket az ellenségeim beszélnek felõlem: tetteket és járásokat, amiket csak Isten és én magam tudok; még a titkos érzéseimet is meggyónom, amiket soha meg nem találna a szívemben senki.

- S lesz bátorságod a gyermeked elõtt beszélni?

- Sõt szükséges, hogy õ azokat hallja. Nem fogja megérteni; nem foghatja még fel, mi volt az mind, amiért meg kellett az anyjának halni! (Mert bizonyára, ha mindent elmondok elõtted, te engem élve nem hagysz; s ha magad nem, másokkal öletsz meg.) De arra az egyre vissza fog emlékezni, amíg csak élte tart, hogy amit vétettem, õmiatta tettem. Én nagy bolondságim, én sûrû vétkeim, engem kárhoztatnak el; de amibõl mindaz ered vala, az én végtelen nagy szerelmem volt az én szegény kis árvámhoz. - Kérlek, hallgasd végig, amiket elmondok.

Juliánna elkezdett vallani. - Nyílt szívvel, õszintén, a legtitkosabb részleteiben elmondta egész életének titkát, amelyrõl olyan híressé lett. Egy-egy égdördülés, egy-egy apaátok osztotta szakaszokra ezt a rémmesét. Odafenn a jégzápor verte az üvegtetõt, idebenn a fogoly öregember ökleivel a homlokát. A nõ folytatta csendesen. A gyermek hallgatva bámult, s azt gondolta magában, milyen szép ez a villámlás, milyen szép az ilyen bûnös asszony.

Az öreg a hosszú fehér hajával törülgette a könnyeket szemébõl: a szégyen és keserûség adóját.

Csak a vallomást tevõ nem sírt.

Mikor aztán végtül végig elmondott mindent az apjának, következett a befejezõ katasztrófa, a csalódás.

A kassai téren látott rémjelenetre való visszaemlékezés úgy elzsibbasztá erejét Juliánnának, hogy nem bírta azt végig elmondani. Ha csak színjátszás volna az, amit most mível, lett volna elég alkalma a sikoltozásokra, a rémlátó elmeredezésre, a hajtépõ átkozódásra, a tragikus kitörésekre: semmit sem tett meg abból. Eltakarta két kezével az arcát, s lecsüggesztett fõvel rebegé: „Ott voltam, mikor Czelder Orbánt lefejezték.”

Ez a nehéz, elfulladó hangon ejtett szó erõsebb hatású volt minden patetikus elõadásnál.

De hisz õneki a gyermeke álmára is kellett gondolni.

Ghéczy Zsigmond meggyõzõdhetett róla, hogy amiket a leánya most elmondott, az mind igaz volt. Sokkal rosszabb dolgokat beszélt el magáról, mint amiket a leggonoszabb rágalmazói hírleltek el felõle. Akkor tehát a megbánása is igaz.

- Hát most miért jöttél ide? - kérdezé a leányától.

- Hogy a gyermekemet meglássam, és meghaljak.

- A gyermekedet láttad már; hát meghalni hogyan akarsz?

- Most, hogy a fiamat látom, szeretnék addig élni, amíg újra friss, egészséges lesz, s aztán megint szeretni fog.

- Látod, hogy mivé tetted?

- Én nagy bûnöm.

- De nem kapod ám õt vissza soha.

- Soha?

- Ha csak az ítéleten keresztül nem mégy.

- Kinek az ítéletén?

- Mindenkién, aki csak bírád. Bírád az ország, az Isten, az apád, a férjed - még a fiad is.

- A fiam ítéletét már megkaptam. Megmondta, hogy nem szeret. Ez még fájt, a többiétõl nem rettegek.

- Hát halld meg a többiekét is. Igazán megbántad, hogy oly átkozott árulást követtél el?

- Az égbe vágytam, s a porba estem, van ennél nagyobb bánat?

- Hallod, hogy dörög odafenn! Engem már lesújtott egyszer az Isten haragja; pedig én nem árultam el a hazámat, csak az Isten nevét káromoltam. Az álnokságért harmadíziglen, az istenkáromlásért ezeríziglen bünteti meg a Zebaoth a gyermekeket. Melyikünknek a bûnéért akarod, hogy az ivadékaid lakoljanak? Van-e lelked egy ilyen zimankó idején kimenni az erdõre, ahol most a villámtól felgyújtott fenyõfák lobognak, s azt az istenharagot, amitõl én reszketve bújok el üvegbarlangomba, a fejedre lehívni?

- Ha elûzesz magadtól, úgy sincs hová mennem, mint ki a villámos ég alá.

- Dehogy ûzlek. Inkább nagyon is szépen kérlek, hogy eredj. Te elmondtad nekem a magad keserûségét. Elhiszem, keserû. Most én elmondom neked az én gyönyörûségemet. Te hidd el nekem, hogy édes. Pedig egy dolog a kettõ. Az enyimet úgy híják, hogy bosszúállás. - Akarsz belõle kóstolni?

- Hogyan?

- Akarod visszafizetve látni azt a nagy tartozást, amivel a kevélyek kapujai alól elkergettek? Megalázni azt a dölyfös hadat, amelyiknek nem volt elég, hogy a magyar férfiaknak a becsületét csak úgy szárazon egye meg, még az asszonyainknak a gyalázata is kellett neki hozzá, hogy abba mártogassa, mint a cvibakot a csokoládéba!

Juliánna felugrott a térdeirõl, s dacosan felemelte a fejét, a szemei ragyogtak.

- Bízz rám akármit! Bármilyen nagy dolgot.

- No hát „édes”? - Azt szeretem. - Belehalhatsz, ha beveszed. - Mert méreg. - Hát hallgass ide. - Nekem ma éppen ebben az órában el kellene mennem egy olyan helyre, ahol az ilyenfajta új poklot készítik, azoknak a számára, akik bele valók.

- Új összeesküvés? - kérdé Juliánna a kis fiúcskát kötényével eltakargatva.

- Ne féltsd te õtet. Tud õ mindent, s nem fecseg ki semmit. - Nem új összeesküvés, csak folytatása a réginek. Itt vannak a közelben. - Énrám várnak. - Az én dolgom átadni nekik az izeneteket a távollevõktõl, akik velünk egy célt akarnak. - És még más dolgom is van. - A cselekvéshez pénz kell, ingyen a halált sem adják. - S azt, hogy hol van elrejtve az a pénz, ami a munka megindítására szükséges, csak én tudom. - Soha senki arra rá nem fog akadni. Ahány esztendõ elmúlik, annyival mélyebben lesz elrejtve. Ma és ebben az órában kellene azt nekik megmondanom. Õk nem jöhetnek ide hozzám; mert a labancok minden utat, ami a házamhoz vezet, megraktak kémekkel, vadászaik, dragonyosaik el vannak helyezve az erdõben, szénégetõk, pásztorkunyhók, tárnabejárások közé; - az én híveim a napvilágon nem mutathatják magukat. - Hanem én odamehetnék hozzájuk a magam búvó útjain. - Õk várnak rám. De én nem tudok megmozdulni. Rettegek a villámlástól. - Meg vagyok átkozva. - Gyáva vagyok. - Árulónak fognak tartani, s aztán széjjel mennek; ember soká nem állhatja ki azon a helyen, ahol õk összegyûltek. - És én mégsem mehetek oda, amíg ez a zivatar tombol a fejem fölött. - Emberi szó nem fejezheti ki azt a félelmet, ami engem kínoz. - Minden villámlás a szívemen nyilall keresztül, s a mennydörgéstõl olyan a szívem, mintha két malomkõ közé szorult volna. - Ha most egy pálcával összezúznád ezt az üvegkalitkát a fejem fölött, bizony rögtön szörnyet halnék a rémület miá’.

Juliánna még a selyemkendõjét is levetette a nyakáról, azt is rátakarta az üvegkalitra. Tudta, hogy a selymet is perhorrescálja az égi tûz.

- Hát oda mernél menni most helyettem azok közé, akik rám várnak?

- Odamegyek.

- Ebben a zivatarban?

- Felveszem a „gyöngyösi privilégiumot”, nem ázom meg.

(Gyöngyösi privilégiumnak hítták valaha azt a köpönyeget, amin semmi zápor keresztül nem hatolt; ma már nincsen.)

- Elvinnéd azokat a leveleket, amiket ha a labanc portyázók megkapnak nálad, egy fokkal magasabbra akasztanak fel, mint a levelek íróit?

- Nagyobbat is végeztem én annál.

- És azután leszállnál egyszál kötélen egy mély odúba, aminél a pokol kürtõje semmivel sem rettenetesebb, hogy ott felkeress eldugott pénzeszsákokat, amiket a sárkányok õriznek?

- Nem hiszek a rémekben.

- Hát nem hiszesz a rémekben. Pedig elhihetnéd, hogy vannak olyanok. Teszem: ha csak egyszerre eléd toppanna az urad, Korponay János?

- Az valóban rémítõbb volna rám nézve minden kísértõ léleknél.

- Aztán meg az öreg Fabriczius, azzal a hosszú kardjával.

- A hóhér a maga pallosával nem volna rám nézve iszonytatóbb.

- No hát ott, ahová küldelek, megtalálod az uradat meg az öreg Fabricziust.

Juliánna összeborzadt. Fásultságát megtörte ez a két név. Nem bátorság volt az, ami õt biztatta, csak megvetése mindennek, ami él. Hanem ezt a kettõt nem tudta megvetni. - Ingadozott.

- Ne félj, anyókám - szólalt meg a kis öreg ott mellette. - Én majd veled megyek, a nyakadba kapaszkodom. Nem bánt senki, ha engem meglátnak.

Ez a szó megolvasztá a jeges szívét, odaborult térdre a kisfiú mellé; elkezdett zokogni: ölelte, csókolta; majd hogy meg nem ette. - Hát mégis csak szereti!

- Nem, pulyácskám, tégedet itt hagylak zálogban a nagyapónál, hogy bizonyos legyen róla: amit rám bízott, elvégzem, megint visszajövök. Te csucsulj el, aludjál addig szépen. Mondja kelmed, apám uram, mit végezzek? - Ha az Isten haragjától nem rettegek, az uram haragjával is majd csak szembeszállok. Õ fogja ereszteni a kötelet, amin a mélységbe szállok, az öreg Fabriczius pedig mellette fog állni a nagy pallossal. - Mondja kegyelmed a többit.

Azzal elkezdte döncölgetni a kisfiát az ölében, s dúdolta neki a legújabb nótát.

            Hová lettél nyalka kuruc,

            Ki kevély voltál, mint a strucc!

Addig dúdolta, addig ringatta, amíg szépen elaltatta.

Az öreg Ghéczy Zsigmond azalatt elmondta reszketõ szóval, merre legyen a járása, mi legyen a mondása? A mennydörgõ mennykõ csak úgy hullott jobbra-balra; a dörgés egy pillanatig sem szûnt; néha az egész házat megrázta, hogy az üvegek a háztetõn csak úgy csörömpöltek bele.