XXXV. FEJEZET
Triplex philosophia

Andrássy István azóta, hogy Krasznahorkára hazatért, hírt sem hallatott magáról.

A dandár, amelynek brigadérosa lett volna, masírozhatott, amerre neki tetszett, több napiparancsot őtőle a tisztek nem láttak.

Megírhatták a szathmári békekötést, s meg eldobhatták, azt sem bánta.

Bécsben, Pozsonyban talán nehezteltek is rá, hogy a nagy kegyelmet nem sietett megköszönni, s további szolgálatait felajánlani, talán elő is léptették volna egy rangfokkal, ha jelenti magát, de feléjük sem ment.

Otthon, Gömörben, a legtarkább hírek szállongtak felőle. A vára, mint minden magyar főúré, mindig nyitva állt a vendégek előtt, akárki jött a hajdani jó barátok közül látogatóba Krasznahorkára, azt a szokott szívességgel fogadták a várnagy és a kulcsárok; ételben, italban, kényelmes szobákban nem volt fogyatkozás. Hanem a házigazdához nem jutott be senki.

Lehetett a vendéguraknak vadászattal is mulatozni, a vadászmesternek utasítása volt evégett; meglőhették a medvét, a szarvast, a vadkant; Andrássy abban sem vett részt.

Ihattak a házigazda egészségeért jó nagyokat, nem jött elő az áldomást visszaköszönteni. Egészen félrevonultan élt abban a lakosztályban, ahol egykor a felesége lakott, s ahonnan a magánkápolnába lehet jutni. Akinek bejárata volt hozzá, azok voltak az orvosa, a papja, meg a tiszttartói. Azokat a címerteremben fogadta, ha szüksége volt rájuk. A fiai a tanítójukkal a hálószobájában találkozhattak vele mindennap. Egy benyílóban pedig volt a kancellistája, az vitte ki az izeneteit a cselédeknek a pitvarba.

Levél útján is hasztalan volt vele valami érintkezést kezdeni, mert minden hozzá érkező levelet az íródeákjának adott át, hogy készítsen belőle kivonatot, s neki aztán csak a lajstromot mutassa be - diákul.

Abban az elenchusban aztán fordultak elő ilyenforma kivonatok:

„Domicella N. de N. contra Stephanum baronem Andrássy de Csíkszentkirály et Krasznahorka: In causa cordis ruptae Impetratur-restitutio in integrum.”⁶

Erre az a marginális jegyzet veresplajbászoztatott; hogy „ad acta ponendum”.⁷

Majd meg jött egy ilyen kivonat:

„Dominus collonellus kurucensis, X. de Y. adversus baronem, generalem Stephanum Andrássy. In causa perditae patriae. Proponit neoaquisticam.”⁸

„Comburendum.” - Felelt rá a veres plajbász.

„Elégetendõ.”

Csak az olyan iratokat olvasta el a szövegük szerint, amik valóságos ügyekre vonatkoztak. Olyan is fordult elõ elég.

Hanem a gyöngéd nem egészen ki volt zárva a közelségébõl. A vasrács ajtón még cseléd alakban sem bocsátott be a portán fehérszemélyt hatvan esztendõn alul.

Mivel tölti hát az idejét?

Azt mondják: filozófiai munkán dolgozik. Ez is csak az íródiák révén szivárog ki, akinek a mutatóujja már tyúkszemet kapott a sok másolástól. „Triplex philosophia” lesz címe a könyvnek. Ki fogja nyomtatni a lõcsei tipografiában.

Rettenetes gondolat. Mágnásnak, hõsnek könyvet írni. Hisz ez rosszabb a remeteségnél.

De még annál elszörnyesztõbb míveletek is szivárogtak ki elzárt magányából. Ezeket meg a gazdatisztjei beszélték ki.

Andrássy István rendezi a birtokait. Felviteti magához a tisztartóktul a számadásokat, azokat apróra megvizsgálja, észrevételekkel kíséri, kegyetlen törléseket visz bennük véghez.

Az még csak megjárja, hogy egy nagybirtokú fõúr tudós könyvet írjon, de hogy még kalkuláljon is, s számba vegye, hogy mit vesz be, mit ád ki, ez túlmegy a penitencián is!

Ezeket a híreket pedig mind meg kellett tudni Korponaynénak, ha az ígéretet, mit az urának tett, be akarta váltani.

A legelsõ lépés lesz a legnehezebb: bejutni az elzárkózott remete cellájába, aki onnan sehová sem jár ki, csak éppen a folyosón keresztül abba a kis kertbe, ahol a felesége által ültetett szegfüvek nyílnak. Ott sem láthatja õt senki más, csak a vén kertész. Mindennap le szokott az uraság szakítani két szál szegfût, s azt magával viszi. Az egyik szál szegfüvet ott találja az íródeák a nagy könyvek közé lenyomtatva, hát a másik, hová lesz?

A várbeli plébános minden reggel korán misét mond a kápolnában, azt az úr az elrácsozott erkélyrõl hallgatja, a kápolnába bejöhet akárki, akit az ájtatosság odahoz, de õt ott sem láthatja meg.

Még csak annak a módját is nehéz kitalálni, hogy a szép asszony bejelentesse magát, hogy itt van.

De mégis kitalálta.

Andrássynak volt egy megbízott antikváriusa, aki számára hetedhét országról összegyûjté azokat a pandectákat, amikre annak szüksége volt. Ezeket a mindenféle kötésû könyveket azután felszállíták a fõúrhoz, mellékelve azoknak a követelt árait. Néha maguk a régi könyvek tulajdonosai is felfáradtak a várba. Mert a fõúr alkudozni szeretett. Aztán értette a maga portékáját. Tudta, hogy mi az igazi ritkaság, mi az incunabulum, mi a kópia, mi az apokrif? Nem hagyta rászedetni magát a könyvgyûjtõ szenvedélyénél fogva. Ami igazán becses mû volt, annak nagyon megadta az árát, s más kézre nem eresztette.

Hát egy reggel a felhordott kutyabõrös könyvek között egy cifra táblájú akad a kezébe, marokinba kötve, türkizekkel kirakott kapcsok a két sarkán, amik kulcsra járnak. Szakasztott mása az õ elveszett „pantheonának”.

De nem lehet felnyitni, hogy megtudhatná, ugyanaz-e, mert a kapcsok be vannak zárva.

- Ki hozta ide ezt a könyvet? - kérdi az íródiáktól.

- Az a görög asszony maga, akié a könyv.

- Hol van az az asszony?

- Odakinn van a pitvarban.

- Kérd el tõle a könyvkapocs kulcsát.

- Már kértem, de nem adja. Azt mondja, fél, hogy valami el talál belõle sikkadni, mert drága képek vannak benne.

- Fiatal az a nõ?

- Én bíz a képét elfelejtettem megnézni. (Kitelt tõle!) Hanem azt hiszem, hogy öreg lehet, mert mankóra támaszkodik.

- Vezesd ide hozzám!

„Kip-kop”, hangzott a mankó, „klip-klap” hangzott a papucssarok a hosszú termeken végig, aztán kinyílt az ajtó, s betipegett-topogott rajta az összegörnyedt anyóka, szemöldökig érõ aranycsipkés fõkötõben, szájáig körülbugyolálva patyolatkendõvel, félmankóra támaszkodva.

- Maradj kinn! - mondá Andrássy az íródiáknak.

Mikor aztán egyedül maradtak, a görög ruhás anyóka eldobta a mankót a kezébõl, s délceg, sugár termetével felegyenesedett. Mindjárt ráismerhetett, aki egyszer látta.

Andrássy a homlokához kapott a két kezével, úgy meg volt lepetve.

- Mégiscsak be tudtam jutni kegyelmedhez - suttogá az asszony.

- Mi hozza ide kegyelmedet? - kérdé Andrássy olyan hangon, amiben több volt a rémület - mint az örvendezés.

- Hát - a bûnöm, meg annak a bánata.

- Azóta, hogy egymást utoljára láttuk, nagyon sok változás történt - vágott eléje a szónak Andrássy.

- Valóban sok - mondá az asszony, elértve az útmutatást. - S legjobban megváltoztunk mi magunk. Nekem úgy tetszik, hogy az csak álom volt. S az álmodó és a felébredt két különbözõ ember. - Hát nem jól tettem-e, hogy ezt a könyvet visszaszereztem, és elhoztam kegyelmednek?

- Megvallom igazán, hogy egy rémtõl szabadít meg vele, ami minden órában kísértett. Ami rejtett kincs van a földben elásva, mind egy halomban nem örvendeztetne úgy meg, mint ez a visszakerült könyv. Mit adjak kegyelmednek érte?

Csalogató szó volt. Vigyáznia kellett a szép asszonynak, hogy mit feleljen rá? Egy téveteg szemsugár, egy kóbor mosoly az ajkon oly bûvrontó lehet, hogy a feltalált hajdani kedves egyszerre a jégpólus alá távozik tõle. Nem, azt nem vette elõ. Hosszan elhallgatott, fejét aláhajtva s kezét ajka elé téve, s aztán vontatott, szakadozott szóval kezdé el szándékát elmondani.

- Nagy árt kérek érte, nem is sejti, hogy mit? Azt mondá kegyelmed, egy kísértõ rémtõl szabadítom meg akkor, amidõn e könyvet visszaadom. Hogy mit adjon viszont érte? Egyenlõ értéket. - Az én lelkemnek is van egy kísértõ réme, aki nyugodnom nem hágy, aki földönfutóvá tesz, s ahova menekülhetnék, az Istenhez való utamat elállja. - Ajándékozzon meg engemet ezzel a kísértetemmel.

- Hogyan tehetem azt?

- Volt kegyelmednek egy szent alakja, akit életében én annyiszor megbánték, aki énmiattam többet és rosszabbat szenvedett, mintsem a mártírok. Az a csodaalak, aki még holtában sem tud megválni attól, akit úgy szeretett. Engedjen odamennem, hozzá! Hadd boruljak le a koporsója elé! Hadd gyónjam meg neki keserves bûnömet, s hadd könyörögjem ki nemes bocsánatát. Akkor talán az én lelkem is megszabadul az õ lidércétõl.

Ez az egy érzõ húr maradt a nagy ember szívében. Hogy rátalált ez az asszony!

Át meg át volt hatva.

Valóban tartozott vele annak a halottnak, hogy odavezesse hozzá ezt az asszonyt: „Borulj arcra elõtte, s áztasd a lábait könnyeiddel!”

- Legyen meg - mondá, kezét nyújtva Juliánnának.

Juliánna a hála örömkitörésével csókolá meg e nyújtott kezet. S azzal odaszökött az asztalhoz, melyen a „Pantheon” feküdt, s mielõtt Andrássy kitalálhatta volna, hogy mit akar vele, odafutott a kandallóhoz, s beledobta a drága szép könyvet a zsarátnokhalomba, a láng körül összecsapott rajta.

- A kegyelmed kísértetei már hazatértek - suttogá a lángbaborult könyvre mutatva, mely annyi közös emlékével volt tele visszaidézni nem való óráknak. - Talán vandalizmus is volt, hogy azt tette? Hasonlatos ahhoz, mellyel a latin keresztesek a bizánci istenszobrokat szétrombolták.

Mit adna most az archeológ világ érte, ha az a képgyûjtemény megmaradt volna?

- Jerünk innen, jerünk - unszolá a nõ a férfit, mintha attól tartana, hogy az még megsajnálja a tûzbe dobott kincset, s egy-két lapot még megment belõle. - Hadd égjen addig itt magában. Ez legyen a mi lelkeinknek tisztító tüze. - Lám csak nehány lépés a pokol ajtajától a mennyország ajtajáig! Vezessen odáig!

Valóban csak néhány lépés volt az.

Csak két terem esett közbe. Az egyik a címerterem az Andrássyak arckép-csarnoka késõbb, a másik a hajdani ebédlõ, II. Rákóczi Ferenc emlékezetes díszszekrényével, azután jön az elõpitvar, s abból nyílik a hálószoba, hol Serédy Zsófia tanítá gyermekeit Istent imádni. - Még most is tanítja.

Ott a hajdani nyoszolya helyén állt egy fekete bársonnyal bevont ravatal, s azon egy diófa koporsó, egészen egyszerû (hiszen ostrom idején készült), csak az a rendkívüli rajta, hogy a teteje üvegbõl van.

Ez üvegfedél alatt szunnyadta a túlvilági álmot Andrássy Istvánné.

A hold is nyolcszor megújult azóta. A fák kivirágzottak, a virágból gyümölcs lett, lehullott, és õ még mindig alszik.

Nem tudja, mi a halál?

Enyészet?

Annak nincs fölötte hatalma.

A vonások szelídek, nyugodtak, fönségesen andalító az egész arc tekintete, a szempillák félig nyitva, mintha figyelnének a szemek, az ajkakon a fájdalmas mosolygás, a gyöngysor fog tündököl közöttük. S a jobb kéz félmagasan felemelve, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Hosszú, fekete haja keblére omolva.

Az alsó vánkosa tele van rakva szegfüvekkel. A tegnapiak még frissek, illatosak, a régebbiek hervadtak, aszúk.

Ezek az aszúvirágok beszélnek.

Nagyobb csudák is vannak a világon, mint amiket a teremtõ természet talányul ád fel az emberi észnek.

Hogy változik meg az emberi lélek a múltja hangulatával egészen ellenkezõ valamivé? Egy férfiszív, mely tárva-nyitva volt a világ mámorító örömeinek, hogy zárkózik be, mikor ez örömöket nem tiltja senki többé! Aki annyiszor hûtelen tudott lenni az élõhöz, milyen hûséges tud lenni most a halotthoz! Mindennap elhozza neki a kedvenc virágát!

Ezért zárkózik el az egész világtól. Ezért nem bocsát be magához dõzsölõ cimborákat, dévaj asszonyfélét, hogy meg ne háborítsa senki az õ titokteljes találkozásait az õ elmúlhatatlan egyetlenével.

Most már egyetlen neki!

Nem az égé, nem a földé, egyedül az övé csupán.

Nem várja az angyalokat, csupán õtet.

Juliánna reszketve rogyott térdre e koporsó elõtt.

Nem szólt, nem sírt, csak reszketett.

Szót, sírást, mind be lehet tanulni. Zokogás, jajgatás, önátkozó beszéd mind kitelik egy nagy színésznõtõl, ki valaki számára játszani akar, de ezt a reszketést nem lehet akarva csinálni. Erre csak egy ismerhetlen hatalom kényszerítheti az embert, aki hívatlanul jõ, és láthatatlan jelenlétével kiforgat minden lényünkbõl.

Úgy reszketett, hogy egy szót sem tudott kimondani.

Szemei mint az álomjáróé, meredtek az alvó tüneményre, ott az üvegkoporsóban.

Mikor idejött, talán azt hitte, hogy majd beszélni fog hozzá, hogy gyónni fog elõtte; mikor meglátta, elállt a szava, elfeledett gondolkozni.

Andrássy felemelte a koporsóról az üvegfedelet.

Nem áradt abból más, mint az aszú virágok illata széjjel.

Aztán megállt a koporsó fejénél, összekulcsolt kezekkel, s elnézte hosszasan azt a kiszenvedett alabástrom arcot.

A hidegnek is van fénye, ami szétsugárzik.

Juliánna félve, borzadva csúszott közelebb a halotthoz. Tétovázva, rémledezve emelkedett fel térdérõl, odahajolt annak a félig felemelt kezéhez, s áhítattal megcsókolá. Aztán félve tekinte félre az arcára, nem haragudott-e meg érte? Nem, csakúgy mosolygott, mint az elébb. Másodszor is ajkával érinté az átlátszó kezet, most már hosszasabban, és még egyszer harmadszor - Serédy Zsófia még akkor is mosolygott megölõ gyilkosára.

Andrássy visszaereszté az üvegfedelet csodahalottja fölé. Juliánna könnyült kebellel rebegé:

- Köszönöm, hogy idevezetett. Nem fogok tõle rettegni többé.

- Most már még egy titkommal többet ismer kegyelmed - suttogá a férfi.

- Azt fogom legféltõbben õrizni - súgá vissza a nõ.

- Láthatja, hogy szigorúbb vagyok magamhoz, mintha karthauzi zárda tagja volnék. Az én halottam nem lett hamuvá, de én már azzá lettem. Dicsõségem, hõstetteim por és hamu. Álmaim a nagyságról, messzelátó terveim por és hamu. A zászlók, amiket hordoztam, a zászlók, amiket eldobtam, fonallá szétszedett gubanc. Undorodom a jókedvû emberektõl, s a kacaj felháborít. Bosszant a gondolat, hogy még lehetnek bolondok, akik remélnek valamit. Csak azzal próbálgatom magamon, hogy élek-e még, hogy keresgetem, mi fájna még az életben, ami bekövetkezhetnék rám. Arra se találok. A nagyobbik fiam, akit már azért is nagyon szeretek, mert szakasztott képmása az anyjának, valami olyan bajban szenved, amiben bizonyosan meg kell neki halni. Akkor kapta ezt meg, amikor a testvérem unszolására a kis ágyújával rám célzott, s a hintómat találta a golyójával. Attól a perctõl fogva emészti valami kórság, ami a szívén támadja meg az embert. Nem lehet meggyógyítani, meg fog halni bele. És én minden reggel látom õt folyvást gyengülve, fogyva, rosszabb színben. Már ez sem fáj, hozzá vagyok szokva.

Juliánna nagyot sóhajtott. Mi vigasza legyen az oly szívnek, aminek már nem is fájhat semmi?

(Márpedig szép asszony! lõcsei fehér asszony! téged azért küldtek ide, hogy ezt a szívet még egyszer megfájítsd! Ki kell neked találnod annak a módját, addig búcsút nem vehetsz.)

- Beszéljünk egyébrõl. Hát kegyelmednek hogy folynak a dolgai mostan?

- Köszönöm szíves részvételét. Most otthon lakom az apámnál a kisfiammal.

- Igen? Szívesen fogadta az öreg? Õ nagyon keményszívû ember.

- Eleinte zúgolódott, dorgált, hanem aztán csak kiengesztelõdött irántam.

- Megkapta kegyelmed a fia számára a donációt?

Erre a szóra könnybe lábadtak az asszony szemei.

- Óh, uram, ne említse ezt. Én nem keresem a fájdalmat, mint kegyelmed, mégis rám talál az. S az én szívem nincsen kõbõl. Nem bárói korona, nem földi nagy birtok az, amit én most Istentõl könyörgök; hanem csupán az, hogy tartsa meg a kis magzatomat. Az én fiam is úgy sínylõdik, hogy kétségbeesem, mikor rágondolok, s nem kell nekem olyankor semmi öröme, semmi dicsõsége az Isten világának. Ha a gyermekemet elveszítem, akkor minek élek tovább magam is? Óh, mily nagyon rettegek miatta.

Andrássy megfogta a nõnek a kezét, és önkénytelen megszorítá.

Mégis volt hát valami közös a szíveikre nézve, az egyforma rettegés, mindegyiknek a maga gyermekeért.

És mind a kettõ tudhatta magától, hogy ez az érzés igaz. Hazugság lehet minden a világon, ez az egy való.

- Talán kegyelmezni fog az irgalmas Isten! - sóhajtá a férfi vigasztalóan.

- Talán irgalmazni fog nekem „õ” is - szólt kitörõ fájdalommal a nõ. - A kis szoba ajtaja be volt már zárva, ahol a halott feküdt, visszafordult oda, s térdre rogyva az ajtó elõtt s kezét a rézkilincsre téve kiáltá hozzá az ajtón keresztül: „Óh, ne vidd el az én gyermekemet is; óh, légy kegyelmes!”

A férfinak föl kellett õt emelni a földrõl. Más tárgyra lehetett átvinni a beszédet.

- Kegyelmed vissza fog térni az atyjához innen?

- Még ebben az órában.

- Hiszen ne siessen. Házam el van látva vendégfogadásra.

- Igen köszönöm a marasztást, de ebédre a váraljai plébánosnál várnak, s a világ nyelvétõl õrizkednem illik.

- Mégis maradjon egy kevéssé. Valamit akarok átadni. Kegyelmed is hozott nekem ajándékot, aminek az értékét nem lehet felbecsülni, azt viszonozni kötelességem. Andrássy István soha adós nem volt. A levéltáram régiségei közt van egy sajátkezû levele Zápolya János királynak, melyben a Garamszegi Ghéczyek õsapját harcban szerzett kitûnõ érdemeiért megdicséri. A kegyelmed atyja sokszor kérte tõlem ezt a családja büszkeségét képezõ nevezetes írást, én azonban nem akartam attól soha megválni, mert régi okmánytáramnak ez egyik legféltettebb kincse, Zápolya saját kézírása, királyi pecsétjével, ami nagy ritkaság. Ghéczy Zsigmond uram, tudva, hogy ilyesmi nálam pénzén nem eladó, értékes cserét kínált helyette. Egy Pelsõczi Bebek-féle bronzágyút, amit õ valahol elrejtve tartogat. Én azt sem fogadtam el. Most átadom kegyelmednek ezt a nagyon becses régi iratot, örvendeztesse meg vele az öreget. Ezzel rovom le az árát a visszaadott Pantheonnak.

Juliánnának duplát villámlottak a szemei.

- Köszönöm, óh uram - rebegé meghatottan - de lássa kegyelmed, ha én ezt a nagy kincset érõ levelet hazaviszem az apámnak, azt fogja kérdeni, mi áron kaptad azt te, s még majd rosszat gondol.

Úgy elpirult hozzá. Azután folytatá:

- Azt meg nem mondhatom el neki, hogy ilyen meg ilyen Pantheon nevû könyv volt a világon, ami így meg így került a kezembe, ami megint kegyelmednek volt ezért meg ezért drága. Hát ezt mind el nem beszélhetem az apámnak.

- Hát hogy legyen?

- Írjon kegyelmed egy sor írást mellé, amiben felajánlja apámnak, hogy elfogadja tõle az ajánlott Bebek-féle ágyút cserébe, s küldi helyette a magyar király levelét, amit óhajtott megkapni.

- Jó lesz. Azt megtehetem.

A levéltárhoz, ha az udvarra nem akartak lekerülni, a kápolnán, sekrestyén és azon a virágos kis kerten keresztül lehetett eljutni.

Andrássy elvezette oda magával Korponaynét.

Kicsiny kertecske az, ahol az Andrássyak õsanyjai, szegfüveik pompájában gyönyörködve várták hadjáratokból hazatérõ uraikat, s fésülgették ezüstfésûvel fiacskáik aranyhaját, megtakarítva minden kihulló szálat, hogy fel ne szedje a madár. Alig nagyobb a tér hosszában húsz, széltében tíz lépésnél. Annak is csak a déli oldala virágoknak való, mert a másikon árnyékot tart az a tömör bástyafal, amelyiknek a szegletérõl egy Andrássy Fischer predikátort, az evangélikus esperest aládobatta.

A szegfû volt az akkori kertészdivat uralkodó virága, ez a rokonszenves, télen-nyáron mindig virító, állhatatos virág (talán azért olyan nagy kegyence a magyar asszonyoknak, hogy annak a jelképét minden hímzéseiknél használták). Egész tudomány volt azoknak a neveit mind megtartani a fejben. Regényalakok és mítoszi nevek, fejedelemnõk, diadalok emlékei voltak neki tulajdonul adva. Csak a vén francia kertész tudta elsorolni valamennyit; Apelles, Medor, Daon Royale, Artamene, Victoire de Mastric, Feu de Ligny, Celimene, Grand Turque. Többre ment a számuk kétszáznál, a színváltozatok minden pompájában, szeszélyesen pettyegetettek, irombán felemásak, csipkézettek, sávozottak, sok színben vegyített talitarkák, jászvörösök - a vén kertész elmondta, melyiket hol termesztették, ki volt a keresztapja?

Juliánna úgy járt végig a kis kerten, mind egy álmodó. Arra gondolt, hogy milyen kegyetlen büntetés lett volna az, ha az elsõ bûneset után a lángpallosos angyal csak Évát kergette volna ki a paradicsomkertbõl, Ádámot pedig benn hagyta volna egyedül, hogy minden fûben-fában megtalálja annak az emlékét, akit elveszített. Egyszer megállt Juliánna egy szegfû elõtt, mintha valami megállította volna. Annak a neve volt „Rose blanche”. Tiszta fehér virágú szegfû, mely egészen a rózsához hasonlított.

- Én ezt találom a legszebbnek - mondá a nõ a kertésznek.

- Valóban, megboldogult jó úrasszonyunknak is ez volt a kedvenc virága - viszonzá a kertész.

A szegfüvön csak egy kinyílt virág volt, azt leszakítá a kertész, s kedveskedett vele az urától vezetett látogatónõnek.

Juliánna úgy vette azt reszketõ kezébe, mintha azt nézné utána, nem vérezte-e be a kezét a leszakított virág?

A levéltárból, ahol a Ghéczyek családját érdeklõ írás elõkerült, visszatértek Andrássy írószobájába. Az íróasztalon állt drágakövekkel kirakott remek rámában Serédy Zsófiának menyasszonykori miniatûr képe, Juliánna, mikor nem nézett rá senki, lopva odatûzte a rámához azt a fehér „Rose blanche”-t. - Akinek, amíg élt, a szíve virágait nem sajnálta gyökérrel kitépni, most félt e kedvenc szegfûvirágából egy szálat elvinni magával.

Andrássy István pedig a kandalló tüzébe bámult.

A Pantheon egészen elégett már, a kapcsai leváltak az izzó papírlapok egyenkint nyiladoztak szét egymástól, a fekete korommá égett lapokon még futkároztak végig azok a tûzkígyócskák, amik betûket látszanak írni a halottá vált papírra. - Talán ez a két ember el is tudta olvasni azokat az ismeretlen tûzbetûket? - Nem mondták el egymásnak, mit olvastak.

Nagyon hosszú utat tettek meg mind a ketten azon nap óta, amelyen legutoljára együtt forgatták kezeikben ezt a közös albumot, amikor a szép asszony mûvészi csínnal rajzolta az elõtte ülõ arcképét ezen könyv lapjára. Milyen türelmetlenül várta õ akkor, hogy mikor lesz - vége! Most volt vége.

Azóta körülkerülték a földet, hogy újra összetalálkozzanak.

Azóta Andrássy filozóf lett. Az is csak elméletben, a szívében nem lakott a bölcsészek hideg megfontolása, az élettel leszámolt nyugalom, hanem az ellentéte az eddigi szenvedélyes hajlamoknak a méla búskomorság.

Az olyan éles asszonyi szem, mint Juliánnáé, egy körültekintésre felismerte azt a változást. A hõsbõl anachoréta lett. A könnyelmû, ledér férfi az elhagyott, elfeledett, halálra kínzott feleség emlékeit gyûjti maga körül. Mit keres egy bölcsész szobájában egy kerekes rokka, egy befejezetlen hímzet, a rámára felfeszítve? - A meghalt nõ valószínûleg idemenekült, ezekkel az asszonyi foglalkozásaival az utolsó napokban, mikor a dervisgenerális a várat megtöltötte a mezei hadakkal, ezt a szobát (a könyvtárt!) respektálta a kuruc - s Andrássy István azután mindent azon a helyen hagyatott, ahol a nõ ottfeledte, semmihez azóta hozzá nem engedett nyúlni, Valóságos kultusz tárgya lett elõtte minden, ami e házban az elhunyt feleségre emlékezteti.

Hát még aztán a két gyermek?

Még azokat is meg kellett látni Juliánnának.

A két fiú civódva rontott be apjuk szobájába. Nekik szabad bejárásuk volt hozzá.

.Azon civódtak, hogy a kisebbik nem akarta megengedni a bátyjának, hogy ma kilovagoljon, mert erõs szél fú, megrontja magát, inkább õ is otthon marad a kedveért, s játszik vele türelemjátékot, bástyarakást.

Mikor a szobába berohanó fiúk egy idegen asszonyt megláttak az apjuk szentélyében, nagyot bámultak. Hogy került ez ide, mit akar ez itten? Mind a ketten odahúzódtak az apjuk mellé. Talán eszükbe jutott, amit egykor a dervisgenerális bátya beszélt elõttük és az anyjuk elõtt arról a szép asszonyról, aki olyan irgalom nélkül tépi ki az õ anyjuk szívébõl az élet örömeit, s gondolták: „Nem ez az?”

Mikor ott térdepeltek az apjuk arcképe elõtt, mikor azért imádkoztak, hogy szólaljon meg, védje magát e vád ellen? Nem úgy volt-e? Szótlanul bámultak a nõre.

Andrássy odavonta a térdei közé a nagyobbik fiút, s megcirógatta a fejét. Látszott a fiú arcán a titokteljes kór ijesztõ kifejezése, túlságosan piros ajka, viaszsárga arcszíne, s valami rémlátó tekintet a szemekben, úgy jósolták a számára megírt balvégzetet. S a beteg kinézést még aggasztóbbá tette az az önvádterhes fájdalom, amivel a fiú az apján csüggött, ahogy annak a kezeit, orcáját csókolta. Minden csók egy bûnbánat, egy bocsánatkérés volt, azért az önfeledt pillanatért, amikor az ágyút az apja ellen irányzá.

Juliánna a szemeit törlé.

- Mintha a magamét látnám.

Andrássy elhihette, hogy ezek igazi könnyek. Õszinte érzelemmel nyújtá kezét Juliánnának.

- Maradunk ezentúl igaz jó barátok.

- Azok maradjunk - mondá a nõ. - Talán tehetek is kegyelmednek egy jó szolgálatot. Nekem is van egy beteg fiam, akihez le akarom hozni Lõcsérõl doktor Cornidest, a híres orvost, akit kegyelmed is jól ismer. Az itteni doktorok nem tudják kitalálni a baját.

- Éppen mint az én fiamét.

- Ha rá bírom venni a tudós doktort, hogy megtegye az utat Gömörbe, akkor elküldöm õt kegyelmedhez is Krasznahorkára - ha ugyan még itt fog akkor a tábornok úr lenni a várában.

Andrássy István félreértette ezt a mondást.

- Láthatja kegyelmed - mondá Juliánnának -, mennyire nincs akaratom ezt a helyet elhagyni - valaha.

S tekintetével azokra a megholt hitvesétõl ottfeledett tárgyakra mutatott, míg végre gyermeke halavány arcán nyugodott meg vele.

- A kegyelmed akarata, tudom, hogy meg nem ingatható, azonban vannak a fátumnak oly erõs hatalmai, amik a mi akaratunkat megtörhetik.

- Nem ismerek ilyen erõt - mondá a hõs vezér nyugodtan, s megcsókolgatva a fiai orcáját, elbocsátá õket magától, gyöngéden sugdosva hozzájuk, hogy csak legyenek jó testvérek és szeressék egymást, ma ki ne lovagoljanak, mert erõs szél fú; játsszanak inkább tekével.

Azt nem mondta nekik, hogy mikor kimennek a szobából, üdvözöljék ezt az úrasszonyt idebenn.

Aztán odalépett az íróasztalához, melyen megkezdett nagy filozófiai munkájának ívei voltak elszórva. Juliánna ott ült a karszékben az asztal mellett.

Andrássy hamis nyomon járt.

Azt ugyan föltette errõl az asszonyról, hogy csakugyan az érzés hozta ide, a lelkiismeret nehéz lidércnyomása. Az asszonyszív csupa babona. A képzelõdés ad neki életirányt. Kedélyének szüksége van arra, hogy valami vezekléssel meg legyen nyugtatva. Ez a csodatevõ Boldogságos Szûzhöz nem zarándokolhat, mert protestáns, tehát itt kellett neki keresni azt a közbenjáró szentet, aki saját keble pokolrémei ellen invocáljon.

De ennek mégis kellett valami más okának is lenni az idejövetelre.

Hogy ez a rejtett indok nem a szerelmi epekedés, azt elhitte Andrássy. Aki ott tudta õt felejteni a poprádi vendéglõben, s még egy istenhozzádra sem állt meg a kedvéért, hanem nyargalt egy hiú-csalóka ábránd után -, az a nõ nem érez mélyen.

Hanem azt hitte felõle, hogy ez most a bécsi udvartól van ide küldve (az õ jó barátaitól). Azok bizonyosan keveslik az eddig lett szolgálatait, nem érik be azzal, hogy Andrássy Istvánt a fejedelem ügyétõl eltántorította, még azt is szeretnék, ha rábírná, hogy valósággal az õ szolgálatukba álljon. Ott most nagy szükség van magyar kiváló fõurakra, ha az országot új alapon akarják rendezni. Ez volt a gyanúja. Nem is sejtette, hogy az ellenkezõ oldalról ássák a futóárkot.

- Lássa kegyelmed - szólt Juliánnához, szétszórt irataira mutatva. - Ez az én mindennapi foglalatosságom. Bölcs könyvek, amik a világot megítélni tanítanak. Minden hiúság, nagyravágyás oly idegen rám nézve, mint a kínai szokások. Nincs az a fényes polc, amiért ezt a könyv dohától átjárt zúgot fölcserélném. Azokat a szegfüveket nem adnám a Bourbonok liliomaiért, sem a római pápák aranyrózsáiért. S amilyen nagyon megszokták az udvari marsallok minden reggel megjelenni az uralkodó levée-jén, s megkérdezni: „Hogyan nyugodott felséged?”; olyan megszokott utam nekem, mindennap elmennem ahhoz az üvegkoporsóhoz, s megkérdeni: „Hogy aludtál, lelkem?” - És ha a csaták trombitáit fúnák az ablakom alatt, a falra akasztott kardom meg nem rezzenne tõle. Nincs nagyravágyásom!

Juliánna nagyot sóhajtott, aztán megszorítá Andrássy kezét.

- Ezt mind tudom. Sõt értem. Az én nagyravágyó álmaim is felébresztett álmok. Magam is keresem a búvóhelyet, s örülök, ha megtaláltam, akármilyen szomorú is az. Minden élettelen tárgyban, ami valami emlékhez köt bennünket, megtaláljuk a beszélgetõ társat. Tudom én azt, hogy mikor a fájó szív így belenõtt az emlékeibe, olyan mint a mandragoragyökér, hogy sír bele, ha erõszakkal kitépik. Annál fájdalmasabban esik arra gondolnom, hogy kegyelmednek ezt a helyet bizony itt kell hagyni.

- Nekem?

- Rövid idõn pedig.

- Mesemondás! Ha én nem akarom? Parancsol nekem valaki?

- Azt hiszem, hogy olyan ember, aki parancsoljon, akad az országban; a kérdés csak az, hogy engedelmeskednek-e neki? Nem volna kegyelmednek még tudomása róla, hogy Bécsben Andrássy Pétert nevezték ki gömöri fõispánnak?

- Az nem lehet! Hisz a fõispán én vagyok.

- De miután kegyelmed Rákóczi híve volt, s a kapituláció után nem sietett fel Bécsbe, homagiumát praestálni, - a kancellár kegyelmedet szépen skártba tette.

- Engem! Skártba! - kiálta a fõúr, olyat ütve az öklével a triplex philosophia közé, hogy annak a levelei szerteszét repültek.

Meg is restellte a dolgot, s megint rendbe szedte a megbántott papirost, s nyugalmat erõszakolt magára.

- Hát „fiat piscis!” - Legyen lúd, ha kövér!” Legyen Péter bátyám a fõispán, ha ért hozzá.

- Az pedig ért hozzá, higgye el az uram! Mint jól értesültem, már útban is vagyon egy ezred sziléziai muskétással, hogy beszálljon Krasznahorka várába, s átvegye kegyelmedtõl a vármegye gyûléstermének és az archívumnak a kulcsait, amik a fõispánt illetik meg. S miután a sziléziai muskétások és a kegyelmed palotás hadai egy várban meg nem férhetnek, az egyiknek ki kell innen vonulni. - Kegyelmed maga sem maradhat e helyen, mert a hatalmas fõispán a maga úri vendégeivel, a Karok és Rendek seregével, akik fel fognak gyülekezni, össze nem szorulhat. - Ez már mind el van végezve, s kegyelmed számára ki van jelölve a betléri kastély, ahová a gyermekeivel együtt kitelepedhetik, s viheti magával a bölcsessége könyveit, a kertje szegfüveit, még az üvegkoporsóban alvó halottját is.

- De Szentháromság úgy segéljen! Azt õk nem érik meg! - ordítá fel haraggal a hõs vezér, s olyat rúgott az útjába került kutyabõrös eklektikuson, hogy az a szögletbe repült.

Odavolt már mindenféle filozófia. Valamennyi bölcs mondásból, amit megörökítettek papíruszlevélen, viaszktáblán, pergamenen és obeliszkok oldalain csak ez az egy maradt érvényben: „Ne bántsd a magyart!”, a kard lapjára beedzve.

- Igen sajnálom, ha megzavartam ezzel a hírrel a kegyelmed nyugalmát - szólt mentegetõzve Juliánna és menni készült.

- De sõt nagy hálával tartozom érte - várjon, míg a levelet megírom Ghéczy Zsigmondhoz.

Maga sem tudta tán, hogy mit ír ebben az indulatában.

Juliánna véghez vitte azt, amiért ideküldték.