XXXVI.
FEJEZET
A várt jutalom
Amilyen mankón tipegõ anyókául jött
be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a
vén kertész látta õt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család
titkáról. Korponayné eltûnhetett nyomtalanul.
Azontúl aztán folyvást
elváltoztatott alakban jelent meg, hol itt, hol amott; Dunán innen, Dunán túl.
Amennyi viharnak a magját ez az
asszony jártában-keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És
mindezt anélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe
került volna.
Andrássy István csakugyan beváltotta
azt a szavát, amit sértett szíve haragjában kimondott. Megizente a Péter
bátyjának, hogy aki Krasznahorka várába be akar jönni az õ engedelme nélkül,
tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy
Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétásezredet, hanem
elütötte-vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az
Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; amíg a gyászesztendeje tart,
ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe praesidiálisokat
is küldeni, úgysem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz
országgyûlés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.
Hanem a kuruc összeesküvõk ezt az
ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni.
Bercsényi Lengyelországból azt izente a Rákóczi-párti fõuraknak és
hadvezetõknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a gyõrvári hõst;
olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. - Hogy bezáratta Krasznahorka
kapuját a labancok elõtt, ez egyszerre az egész kurucság bálványává emelte
Andrássyt. Elhagyták a „korcsmagenerális” nótáját, s mást kezdtek felõle:
„Andrássy homlokán
Virul a borostyán.”
„Esik esõ
karikára
Az Andrássy kalapjára,
Valahány csepp hullott rája,
Annyi áldás szálljon rája.”
A palócok meg ezt a nótát énekelték:
Andrássy lesz a fiskális;
Pöröl az a királlyal is.
Aztán az összeesküvésnek minden
fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Õ levelezett a mágnásokkal.
A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. - Nem bánta õ,
akármivel hódította is meg Juliánna a hõs vezért; az õ dolguk! Nem is
kérdezõsködött afelõl. Gondolta, bizony nem a „Szentek hegedûjébõl” énekeltek,
mikor magukra voltak.
Künn Európában is keveredett a
világ; új háború készült Franciaországgal; a török szultán Rákócziért küldött.
Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden
bölcsességüket commassálták, hogy mentõl több olyan bolondot tudjanak
kitalálni, amivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások,
elkobzások napirenden voltak, a becsületest üldözték, a bûnöst futni hagyták; a
vallási villongást újra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás
között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé
lettek.
Juliánna éppen egy veszedelmes
körútból tért vissza. Rendre járta a magyar fõurak kastélyait; ott volt a
Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott
valamennyitõl. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak
mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belõlük, s úgy megcsípi, hogy
belehal.
Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt
elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket
átadá neki.
Bonus, bonus! (Ez volt az öreg
szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a
hûségedet. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog
legyen megbocsátva.
S hogy a bûnbocsánatát meg is
pecsételje, elõhívta Juliánnának a kisfiát.
- Most már megengedem neked, hogy az
anyádat megcsókold. Jó asszony, szerethedd.
Azt a világért sem tette volna, hogy
õ maga adjon egy bûnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán soha sem is fog
meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.
Nohát! Már van egy lélek a világon,
akinek szabad õt szeretni. - Talán még majd a többiek is megbocsátanak.
- Mármost még egy utat kell
megtenned - szólt az öreg. - Ezeket a leveleket, amiket az urak hozzám
küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon. - Te azonnal
nekiindulsz, egész parádéval, mintha Lõcsére utaznál a régi barátnédat
meglátogatni. Onnan azonban kiosonhatsz Poprádra, és megszállsz a vén Husz
vendéglõjében.
Juliánnának ideges rángatózás fogta
el az ajkait. Mire emlékezett vissza?
- Az egy jó kis félreesõ hely -
folytatá az öreg -, egészen arra való, hogy egypár szerelmes a világ szeme elõl
elbújva turbékolhasson benne.
Juliánna némán könyörögve kulcsolta
össze a kezeit.
Az öreg nevetett.
- No, hát nem szép apai gyöngédség
ez tõlem, hogy a menyecske leányomnak még arról is gondoskodom, hogy a
szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?
Juliánna eltakarta lángvörösre
gyulladt arcát.
Az öreg kolerikus nevetéssel
döcögteté a szót.
- Hát bizony van is azon mit
pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még
nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanúbizonysága. Hát nem te
ajándékoztad ezt az apjának?
- Az uram lesz ott? - rebegé
Juliánna, s egymás után eltûnt az arcáról az a lángvörösség, de a helyébe
állott halaványságnak édes, mosolygó kifejezése volt. - Az uram lesz ott!
- Igen, õ vár ott rád. Lehet, hogy
még más valaki is. Vagy pedig te fogsz õrá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod
neki élõszóval, amiket tapasztalásból tudsz; meg amiket éntõlem hallottál.
Elébb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod
néki, hogy én kiengesztelõdtem irántad. Aztán tégy vele, amit akarsz. Nem kell
téged arra tanítani. Az anyád is éppen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a
szeretójeért, hanem a szeretõjét is megcsalta énvégettem. Sokszor ott hagyta a
faképnél, mikor legjobban várt reá, s hozzám jött - nekem turbékolt. Olyanok az
asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy így tegyenek velük. - Nem bánom én:
nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bízott leveleket
addig ne add a szerelmes urad kezébe, amíg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az
utolsó.
Juliánna engedte ezt a hideg mérget
a szívére csepegtetni. Szenvedhetett az anyjáért is, meg magáért is. - És el
kellett viselnie, mert igaz volt, amit az öreg mondott:
„Te kunkora bajuszos dali legény,
azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállút!
Éppen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag
az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belõle. Ma nekem, holnap
neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén.”
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - -
Igaz volt az öreg mondása. Juliánna
most a férje után vágyott, azt kívánta visszahódítani.
Összehasonlítást tett a két férfi
között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.
Andrássy Istvánnak az egész jellemén
a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes
fellobbanás megdicsõítõ hatása alatt tudott a hõsköltemények vezéralakjául
kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesüllyedt a szibarita kéjmámor
tunyaságába; - mikor a szabadság nemtõje csókolta meg, akkor félistenné alakult
át, ha a szép maenade ölelte meg, lett belõle szatír. Ennek sem maradt meg. Egy
halott arcától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust,
pánsípot a kezébõl, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsújárójává
szegõdött egy múmiának, filozofál, flagellálja magát, és hajdani kedvesének
erényes prédikációkat tart. - Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is
meddig tart így? - Mikor a lõcsei kis rejtekszobában szöghajának egy fürtje
össze volt fonva a szép asszony egy aranyfürtjével, hej, nem bánta akkor,
akárhány labanc muskétásezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hõsi
nagy hírébõl! És most ni, hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, aszkétai
ridegségét, nem is kellett neki a harci trombitákat fújni az ablaka alatt, elég
volt egy tollsíp, mely büszkesége alvó démonát fölébreszté, hogy odadobja a
kesztyût vakmerõen a császári udvarnak - és mindezt miért? azért, hogy meg ne
mozdítsák a helyébõl azt az üvegfedelû koporsót, s le ne tapossák azokat a
szegfüveket a német pattantyúsok. Most megint egy hõs lett, de kinek a hõse?
Egy túlvilági alaké, egy halotté. - Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.
Mennyivel bámulatra keltõbb az a
másik alak, akit így hínak: „az én uram”. Az egész jellem abból az ércbõl van
öntve, amin nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, aki volt; egy kimondott szavához
sohasem hûtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem
alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, amely
eszményképe. Dacol a halállal, s a sötét jövõvel. Mily állhatatosság! Mily
igaz, tiszta lélek!
Ha még ennek a bocsánatát is ki
lehetne érdemelni!
S aztán megosztani vele a
viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdõkön, sivatag
pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, õrt állni az álmai felett,
s lesni az üldözõk közelgõ dobaját, ott állni mellette, mikor harcol, s kilõtt
fegyvereit újratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt
halni.
Ez volt most a legújabb ábrándja.
Õrajta is éppen úgy a
kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.
Asszonynak megbocsátják
ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Juliánna nem úgy tett, ahogy az apja
mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi
rendszerénél. Volt egy gyékényes parasztszekere, megrakva szercsika almával. Ez
a Muraközben termett, ahol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendõ
árucikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga
volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz
dikhenc, amik csak úgy cammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni
kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, különben félretértek a mezsgye
szélére legelni, hanem a lógós tüzes, fiatal paripa volt, aminek csak egy
ostorlegyintés kellett, s az aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha
arra került a sor. Ilyen módon minden feltûnés nélkül bejárhatta a vakmerõ
asszony az egész országot, csak azok elõtt fedezve fel kilétét, akikhez az
apjától levéllel küldve volt.
Így indult neki a szepesi útnak is.
Teste, lelke hozzá volt edzve az
ilyen út kínfáradalmaihoz (strapáciák). Mint a legjobb, munkához szokott
parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig künn
hált a szekéren. Az útitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén
tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezõsködött.
Mikor hegynek fel haladt a szekere,
leszállt az ülésbõl, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdõn, míg a
szekér az országúton haladt a csengõs lovak nyomán, õ maga félretért a pázsitra,
s négylevelû lóherét keresett, ezt a sejtelemtõl gyötrött asszonyszívek
gyógyító írfüvét. Aki négylevelû lóherét talál útközben, annak a szíve
meggyógyul.
Négylevelû lóherét keresett, s a
halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; „Ha te kockára teszed a
fejedet egyszer, én felteszem tízszer, ugye hogy csak méltó párod vagyok?”
A Magas-Tátra már a háta mögött
maradt: elérte Poprádot, s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglõje
elõtt. Kívül állt meg az utcán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból
kiabált fel a veranda alatt ülõ Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan
vissza. „Hogy adja?” - „Vékája két tallér.” - „Nagyon drága!” - „Csakhogy
kapni! Szlavóniából hozom.” - „Törõdött lesz az már!” - „Kend is törõdött már,
azért mégis ember!” - „Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.” - „Nem is a
kend fogára való az, hanem az úri vendégeknek.” - „Jár is ide vendég ilyen késõ
õsszel.” - „Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot.”
E hangosan folytatott tereferére
kinyílt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarc tekintett ki rajta.
Juliánna rögtön megismerte az urát.
- No, vegyék kegyelmed szép
szercsika almát! - kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egypárt abból a szép
karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsbõl.
- Hozzon fel az asszony hát egy
vékával - hangzott az ablakból.
- Parancsolatjára.
Azzal a vékát megtetézve almával, a
fejére tette, s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.
A vendégszoba ajtaja kitárult
elõtte, s az asszony szerencsés jóestét kívánva, belépett.
Ott várták.
Együtt voltak valamennyien azok,
kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvõknek, hogy
kétszer egymás után soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.
- Beljebb, beljebb, szép menyecske!
- kiabáltak a belépõ asszonyra, s amint bezárult mögötte az ajtó, megindult a
dévánkodás, amilyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, amely közé
(vesztére vagy akaratból) egy kackiás parasztmenyecske odapottyan az égbõl.
Hangzik kacaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, viháncolás vékony
asszonyhangon, a borízû férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon
hallgatózik hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony
élesztgeti. Komédia az csak a kémkedõk elámítására, az asszonyhangokat Pelargus
hallatja, s a férfiak úgy kacagnak, hogy az arcuk meg sem mozdul hozzá. Maga az
érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk
hangon, ami izeneteket az összeesküvõk számára hozott. Korponay János veszi át
a híreket, hátát a kályhának vetve, a borozóasztalnál ül Fabriczius, s egy
palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves
báránybõrsüveggel egy perc alatt letörülheti az egészet.
Amíg a többiek lármáznak, õk
csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. „Vay” -
„Ráday” - „Ocskay Sándor” - „Csajághy”. Mindeniktõl hozott izenetet a „vihar
galambja”.
Dicsõ munkát végzett! Elvetette azt
a magot, amibõl a fegyveres dandárok nõnek ki a földbõl. Derék egy asszony!
Talán nem is igaz, amivel a lõcsei árulásról hírbe hozták.
Most ez a szó hallik az asztal
végérõl, Fabriczius dörmögi a társaknak:
- Andrássy István kizárta a labancot
Krasznahorkából!
- Vivát! - ordít fel erre, magát
elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót
szalasztott ki a száján, de hirtelen feltalálja magát, s hangos csókot cuppant
Pelargus arcára, s azt mondja neki; „Adj egy pofont, de csattanóst!” - Azt meg
is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra,
amit Andrássy István adott a labancnak.
- Ez olyan jó hír, hogy el se lehet
hinni - dörmögé Pongrácz kuruc ezredes.
- Ha mondott szónak nem hisznek
kegyelmetek, olvassák írásban - mondá Juliánna, s elõvonta a fõkötõjébe rejtett
levelet, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Õ volt minden levelek
õrzõje.
A levél kézrõl kézre járt; falták,
úgy olvasták:
„Vitézlõ Garamszeghi Ghéczy
Zsigmond, alezredes úrnak. Kedves jó öreg cimborám, vitéz bajnoktársam!
Itt küldöm Teneked, kedves leányod,
nagyságos Korponay János fõstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg
fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktor rekommendálni jõ fel vala hozzám: a
mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar
királynak és erdélyi fejedelemnek; õrizd meg gondosan. Ellenben szívesen
fogadom Tetõled, ha ama derék sugárágyút, amellyel biztattál, elküldenéd nekem
ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül és jól beburkolva, nehogy a labancok,
akiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.
Maradok, a Te igaz hû bajtársad és
jóakaród: báró Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros
generális, gömöri örökös fõispán, és Krasznahorka várkapitánya.”
Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány
volt. Ahány mondás, annyi csapás.
Azt is lehetett hinni, hogy amit
Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczi Ferencre értetõdik.
Mindenki ismerte Andrássy írását,
akik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leírt nevét.
- Hm! - mondá magában Juliánna - itt
ugyan osztják a csókokat hát nekem jut-e vagy egy?
Pelargus olvasta a levelet utoljára,
õ adta azt vissza Korponaynénak.
Azzal felkapott egy poharat az
asztalról, azt mondá:
- No hát urak,
nem valót mondtam-e? Hogy aki mindezt véghez vitte, a mi asszonyunk oly igaz és
tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicsõ asszony!
A poharak
összecsördültek, s mindenki utána kiált:
„Vivát a dicsõ
asszony!”
De Juliánna nem
ügyelt arra, ami a háta mögött történik, õ csak azt a némaságot leste, ami a
férje ajkait halottá tette. Annak az arca nem mozdult meg.
Fabriczius is
csak a griflijét nyálazta, minélfogva az éppen nem fogott a palatáblán, mikor
írni akart vele.
Juliánna oly
kérõ, oly esdõ tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma
tekintetbõl is meg lehetett volna érteni szíve legtitkosabb gondolatját, de
hogy az arc csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az
asszony a szóhoz folyamodni.
- Én uram! Én
kedves, egyetlenegy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a
vétkem, százszorta nagyobb volt a bûnbánatom. Íme nem tartottam elégnek, hogy
megbûnhõdjem érte; meg is fizettem érte. Ha õrült nagyravágyásom egy rossz
lépést botlatott el velem, azért száz mérföldet barangoltam össze, magam
megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtõl,
gyönge asszonyerõmet megsokszoroztam! Férfiaktól rettegett munkát elvégeztem,
örömrõl lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: ahová
kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre,
elvándoroltam: tüzes sárkánytól õrzött kincs nem nehezebb, mint amit onnan én
elhoztam... Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?
S azzal térdre roskadt, két karját
kitárva s könnyezõ, bûnbánó, megtérõ szemeivel férje arcán élve.
Bizony mindenki meg volt hatva e
jelenettõl.
Korponay János ekkor odafordult
Fabricziushoz.
- A tett jó szolgálatok valóban
megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek
az asszonyságnak - ezer darab aranyat.
Juliánna erre a szóra mint egy
veszett tigris ugrott fel a térdeirõl, s olyat ütött az öklével Korponay
homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a
körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsõn, ki az utcára,
felkapott a szekérbe, rávagdalt a lógósra, s azzal, mint akit veszteni visznek,
vágtatott el az erdõk felé. Mindegy, akármerre!
|