XXXVIII. FEJEZET
Recidíva

Õ pedig futott, mint a szarvasgím a nyakában harapott hiúzzal.

Ez a szó kergette világgá.

„Fizessünk neki ezer aranyat!”

Éppen, ahogy a labancok mondták: „Azért, hogy elárultad nekünk a fejedelmet, ezer aranyat kifizettünk.”

És emezek is tudják már, hogy az ilyen szolgálatnak ilyen a jutalma. Nem becsület, nem szeretet; - pengõ pénz, amit erszénybe lehet seperni.

Kihez fusson a panaszával? Ki érti meg?

Az egyik férfi kikomplimentezi a házából, ájtatos, kegyes, filozófus beszédekkel, a másik kitaszítja gorombán.

„Fizessünk neki ezer aranyat!”

Mi kellene még más?

Csak nem kérdezhetik tõle azt, hogy hát a szíved fáj-e?

Ha fáj, ott a doktor, kérjen rá balzsamot. Patikában adják. Eszébe jutott a doktor. A tudós Cornides Lõcsén. Hiszen tulajdonképpen azért jött ide fel, hogy azzal beszéljen, s rábírja, hogy pakoltassa fel magát, s utazzék le Dobsináig meg Krasznahorkáig, a két beteg gyermeket megkuruzsolni. - Hanem ahhoz pénz kell, sok pénz, mert a doktor nem utazik ingyen. Lám milyen okos dolog lett volna azt az ezer aranyat behurkolni, és - nem adni nyugtatványt róla.

Az a másik ezer ugyan fogytán van már, tán alig cseng belõle egypár a tarsolyban, az egész gazdagsága ez a szekér alma. Ha azt eladja, viheti a tót parasztszekéren a finnyás doktort magával.

Szó sincs róla. Csak olyan kódorgó, vad gondolatok ezek.

Nem gondol õ most a beteg fiával sem.

Ismét lejtõn fel visz az út, sûrû fenyõerdõ között. A nõ leszáll a szekérrõl, hagyja cammogni a lovait, maga a füves útfélen bandukol ostorpattogtatva. De nem keres négylevelû lóherét, hanem letépi bokrétának azokat a haragos kék sisakvirágokat, aminek kelyhében Mars, sisakjában egypár fehér galamb ül, Vénus galambjai. Szép virág, szebb jelvény: de halálos méreg. „Farkasölõ gyökérnek” nevezik a népek. Jól mondta Pelargus, hogy nem szeretne ahhoz a sárgarépához leülni ebédre, amit ennek az asszonynak a keze fog fõzni.

Egyszer csak nagy trombitafúvásssal jön szembe reá egy postaszekér, amit tizenkét dragonyos kísér, annak a jeléül, hogy valami elõkelõ, rangbeli személy utazik a hintóban. Van oka a fullajtárosnak olyan nagyon trombitálni, mert Korponayné lovai már megint legelészni álltak az útfélre, s eközben a szekeret éppen keresztbe állították az úton. A postaszekérnek meg kell állnia, a postás pogányul fújja a trombitát, hogy elõidézze az erdõbõl a hanyag lóhajtót, a hintó belsejébõl két asszonyság feje dugódik elõre, mind a ketten zsémbelnek erõsen, szidják az útjukat elálló parasztot.

Juliánna jól ismeri mind a kettõt. Az egyik Löffelholtz tábornokné, a másik a kis Blumevitzné, a Fabriczius leány: Juliánna kedvenc kicsikéje.

Egyszerre pajkos kedve támad. Odafut a szekeréhez, s televeszi a két markát szercsikával, s odaállva a hintóhágcsóhoz, palóc parasztkiejtéssel odakiált nekik:

- No, hát má nasságos asszonykák, nem vesz keetek egy kis szép aumát?

Azok elszörnyedve csapják össze kezeiket s felsikongatnak.

- Juliánna te! Korponayné!

Õ meg kacag, csak úgy reng bele a két válla.

- Micsoda komédia ez? - kérdé Löffelholtzné; az elsõ ámulásból magához térve.

- Semmi komédia. Igen rendes dolog. Almát árulok.

- Te almát árulsz?

- Hát valami életmód után csak kell látnom, ha már nagyságos asszony nem lehetek.

- De te tréfálsz?

- Hogy tréfálnék? Azt tudjátok, hogy az uram birtokait elkobozták; az apámhoz nem mehetek, mert az agyonüt; valahány úri ismerõsöm, módos atyámfia, az mind eltagadja elõlem magát. Sehol be nem fogadnak, hát csak így az országúton kell éldegélnem.

- Hát Andrássy? - kérdé Löffelholtzné. - Hiszen mikor itt voltál nálam nemrégiben, s visszakérted a képeskönyvét, ami neki oly jó hasznára volt, mert bizony mondom, hogy nagyon segített neki a kegyleveléhez, hát akkor mondtad, hogy odaviszed hozzá. Azóta özvegy is lett. Hát nem fogadott jól?

Most kezdett még csak igazán kacagni Juliánna.

- Hahaha! Andrássy! Az én Lovelace-om! Az remetévé lett, könyvet ír; Triplex philosophia a címe; s minden reggel egy szegfüvet visz a megholt feleségének, s ott imádkozik naponkint három óra hosszat.

De erre már általános volt a kacaj.

Hahaha! Andrássy István imádkozik! Zsolozsmát énekel. A hátát korbácsolja! Böjtöt tart! Keresztet hány magára a szép asszony közeledtére! Hahaha! Ezt el kell mesélni.

Az asszonyok kiszálltak a hintóból, összeölelték, csókolták a véletlenül feltalált barátnét; beleharapdáltak egypár almájába, s aztán késztették, hogy üljön be közéjük a hintójukba, majd az almás szekeret elhajtja az egyik postaszolga, aki kerékkötni van itt.

- De bíz almáimat nem bízom ebfogra - monda Juliánna. - Mert én az után élek.

- Ugyan ne bolondozz - unszolá Krisztina a nyakába csimpeszkedve -, nekem bizony nem árulsz almát faluról falura, mint a hiencek, odajössz hozzám Lõcsére, s ott maradsz, sohasem eresztelek el.

- Hiszen te magad is földönfutó lettél, elvették a bécsiek az apád birtokát a kegyleveled dacára.

.Löffelholtzné közbeszólt:

- De már visszaadták. Csak te jer most velünk. Százféle mondanivalónk lesz, ami rád nézve is igen örvendetes. Éppen tegnap érkezett meg a nyílt parancs, hogy Blumevitzné a Fabriczius-féle birtokokba visszahelyeztessék, annak az örömére megyünk most Lõcsére. Alauda meg Belleville lovag várnak ránk nagy ünnepéllyel. Az úton majd elmondjuk a többit.

- De így csak nem mehetek Lõcsére, ebben a parasztruhában, másféle öltözet pedig nincsen velem.

- Az sem baj. Adok én az én ruháimból egyet. Tudod, hogy rád illenek az én öltözeteim, majd itt Poprádon megállunk a Husz apó vendéglõjében, ott átöltözhetel.

- Poprádon? Husz apónál? Hahaha! - kacagott Juliánna, s aztán szilaj jókedvvel ugrott fel a hintóba. - Ez fölséges lesz!

Volt oka így kacagni: eléggé csiklándozhatta a szívét az a tréfás gondolat, hogy a nemes kuruc vezérek hogy fognak az ablakon kiugrálni, mikor õt visszatérni látják azzal a tizenkét dragonyossal.

Nem kérette magát tovább, beült a barátnéi közé s folyt aztán a vidám terefere; egyszerre mind a hárman beszéltek és mesélték egymásnak, ami velük és körülöttük történt, s azért mind a hárman megértették egymást. Az asszonyoknak megvan erre a különös adományuk.

Juliánnára nézve csakugyan fölöttébb érdekes tudósítások voltak azok, amiket a barátnõitõl megtudott.

III. Károly, az új király, Spanyolországból megérkezett, s azzal egyszerre nagy fordulat állt be a bécsi kormányzatban. Illésházy befolyása helyett Pálffy Jánosé érvényesült. A király megerõsítette a szathmári békeszerzõdést, annak minden következményeit érvényesíteni sietett. Összehívta az országgyûlést Pozsonyba, követválasztás lesz az egész országban, a királyi meghívók már szétküldettek. A zaklatások megszûntek, a letartóztatott fõurakat és nemeseket szabadon bocsátották, sok elkobzott vagyont visszaadtak, sok megígértre új kilátást nyitottak. Így jutott Blumevitzné is hirtelenében az apja birtokába vissza. Az amnesztia újra ki lett hirdetve, a visszatérõknek új idõhaladék engedve. A király azt óhajtja, hogy a nemzet teljesen kibékíttessék, mert az ország rendeivel családjának örökösödési uralkodását akarja elfogadtatni.

Ezek mind nagyon „jó” hírek voltak Korponaynénak.

Már tudniillik nem annak a Korponaynénak, aki lázadást és összeesküvést ojtogatni, beszemezgetni járt szerte-szét az országban, mindenféle vadoncba, gyékényes parasztszekéren, hanem annak a másik Korponaynénak, aki a kész érett aranyalmát leszedni jár, négylovas hintóval.

Blumevitzné már megkapta a magáét, Löffelholtzné is erõsen biztatva van, hogy zöld ágra jut; most csak Pozsonyba kell lemenniök, s a formaságokat elintézni a hivatalos dicasteriumoknál. Íme együtt mehetnének mind a hárman, Korponayné is nyélbe süthetné most a maga dolgát.

- Csak megvan a donációs leveled, a lõcsei kapitulációbul? - kérdé Löffelholtzné.

- Óh, azt mindig magammal hordom - szólt Juliánna a keblére tapintva, s nyomban ijedten kiálta fel: „Szentséges Isten!”

- Mi az? Nincs nálad!

Juliánna ki akart ugrani a hintóból, szerencséjére visszatartották.

- Nincs meg a donációs leveled?

Az megvolt. Hanem errõl a levélrõl más jutott az eszébe Juliánnának, amirõl e percig csudamódon megfeledkezett. - Az összeesküvõk levelei. Valamennyi veszedelmes levél, amiket az apja utasítása szerint csak akkor kellett lészen átszolgáltatni az urának, amikor búcsút vesz tõle. Szép búcsúvétel volt! Azok a levelek mind egy szarvasbõr vánkosba vannak bevarrva, s ez a vánkos ott maradt az almás szekéren.

- Hova akarsz szaladni? - kérdé Löffelholtzné. A fél lába már kinn volt Juliánnának a felhágón.

- Ott hagytam a szekeremen. Futok vissza érte.

- Minek futnál? Elnyargaltatunk érte egy dragonyost, az elhozza. Miben volt?

- Nem! Nem bízhatom idegen kézre. Magamnak kell érte mennem.

(Hiszen ha azok a levelek a császáriak kezébe kerülnek, a legelsõ, akinek a feje gurulásnak indul, magáé a szép asszonyé!)

- Hát akkor inkább visszafordulunk a hintóval.

Szerencsére a véletlen kisegítette Juliánnát e kétségbeejtõ szorongattatásból. - Azaz, hogy nem a véletlen, mert ilyen nincs, hanem a körülmények logikája.

Az almás szekérre delegált postalegény ugyanis, miután az ostornyelét kipróbálta a rudason, meg a nyergesen, hogy azokat gyorsabb haladásra bírja, de minden siker nélkül, vesztében a lógósra talált egy nagyot húzni, mire az telerúgta a szemét, száját sárral, szügyébe vágva a fejét, elkezdett vágtatni a szekérrel, magával ragadva a másik két párát is. Így aztán nagyhamar nemcsak utolérte az almás szekér a hintót, de még el is hagyta, úgy kellett a bõszült Pegazusnak útját állni fegyveres erõvel.

Juliánna sietett is azonnal a szekeréhez. Az alma mind az ördögé lett, hanem a szarvasbõr vánkos megkerült.

- Hála Istennek. Csakhogy ez megvan.

Azt azután nem is hagyta el többet magától, hanem ráült, vagy a hóna alá vette, mikor leszálltak.

Poprádra érve a Husz apó vendéglõje elõtt nem következett be az a tréfás jelenet, hogy a kurucok az ablakon át vegyenek búcsút, azok rég az erdõben jártak már akkor. Itt azután Juliánna átöltözött Löffelholtzné egyik gálaköntösébe; Lõcsére már mint úri asszonyság tartá bevonulását.

A Fabriczius-ház elõtt egész deputáció várta az érkezõket. Alauda bíró úr teljes hivatalos ornátusában fogadta Blumevitznét, bevezetve õt visszanyert palotájába, s saját kezeivel tépte le a szobák ajtajairól a sequestráló pecséteket.

Odajött doktor Cornides is, felajánlva a most érkezett hölgyeknek a konyháját, addig, amíg azok újból berendezkednek.

Még humorizált is a tudós férfiú, mondván:

- Elsõ eset, hogy a doktor konyhájából egészséges emberek számára praescribálnak.

S a vendégség, amit a doktor az egész úri társaságnak adott, becsületére vált az egész orvosi karnak; azt mondták rá, hogy az egészséges embereket még jobban meg tudja gyógyítani, mint a betegeket.

Ott volt Belleville lovag is (még mindig császári helyparancsnok Lõcse városában), s ezúttal szabadon udvarolhatott a szép szalmaözvegynek.

Mikor a sok étel és ital feloldotta a nyelveket, aztán nem is igen tartotta senki titokban az élményeit. El lettek fecsegve a várfeladás éjszakáján történt tarka dolgok. Most már nevetni való tréfák. A ház fiatal asszonya ott a ketterhäuschenben! (Minõ éj volt az!) A megszabadítás furfangos bohózata. Léni asszony, ki az ópiumpilulákat maga itta meg sörben a beteg helyett, s a félholt asszony, akit a doktor hasztalan elektrika-masinázott. - Hát még aztán a jó Belleville lovag, aki kapukulcs helyett a ketterhäuschen kulcsait kapta meg, s majd a nyakát veszté a fél várossal támadt küzdelemben.

Alauda uramnak a gombjai pattogtak le a mellényérõl a nagy kacagástól, mikor ezeket elbeszélték, ki-ki hozzáadva a maga részérõl tapasztaltakat.

Egyszerre csak aztán a nagy féktelen jókedvbõl aláesett a szép asszony a nagy komolyságba.

- Milyen jó kedvem van, tán vesztemet érzem? Még az én jó doktoromat is hogy kifigurázom, pedig hiszen csak azért jöttem most Lõcsére, hogy segítséget keressek nála a szegény kis fiacskám számára.

S egyszerre tele lettek a szemei könnyel.

Doktor Cornides minden állapotban kész volt a tudomány hatalmát éreztetni. Kikérdé Juliánnát a kisfiú betegségének jelenségei felõl. - Komplikált baj! - De az orvosi tudomány meg tud küzdeni vele. (A régi orvosi tudományt értjük, a mostani nem ér semmit.) Egész ív papiros megtelt a recepttel, amit a tudós férfiú e veszedelmes baj ellen összeírt. Olyan arcanumok, amikrõl a mostani orvosoknak sejtelmük sincsen már, a föld öt részébõl, tenger fenekérõl, retorták mélyébõl, cethalak gyomrából elõkerült szerek.

- Ettõl meg kell neki gyógyulnia - mondá a doktor az elbúsult anyának. - Hanem egyre figyelmeztetem. Ezt a receptet az egész országban csak egy helyen tudják elkészíteni, mert sehol másutt porrátört baziliszkszívet nem kaphatni, azt csak igen nagy urak szerezhetik meg. Azért ez csak gróf Pálffy János õkegyelmessége vöröskõvári (Bibersburg) várában elkészíthetõ, az ottani híres officinában.

- No látod - mondá Löffelholtzné -, most már eggyel több okod lesz Pálffy Jánost meglátogatnod.

Juliánna azt mondá erre aggóskodva, hogy nagyon sokba kerülhet egy ilyen hosszú út.

- Apropos! - szólt közbe Alauda uram. - Kegyelmednek, nagyságos asszonyom, még valamit át kell adnom, mit a városnál felejtett. - Az ám! Nem is találja ki, hogy mit? Hát amikor Korponay János kapitány úr (még akkor csak az volt) meg lett bízva azzal a bizonyos expedícióval, a lõpor- és élelembeszállítás végett, a tanács egy kétszáz aranyat nyomó láncot decretált a számára jutalmul. Korponay uram akkor ezt, bizonyos okoknál fogva, nem vehette által. Most meg már aligha vehetné át. A lánc pedig itt van. Azért én legcélszerûbbnek találom, ha azt a feleségének szolgáltatom által.

Soha jobbkor lánc nem érkezhetett! Mintha csak az égbõl esett volna le.

Juliánna ismét jókedvû lett. Azt súgta Alaudának, hogy csak adja vissza azt a láncot az ötvösnek az aranyértékben, s aztán fizesse ki belõle azt a tartozását, amivel egy itteni pipereárusnak csipkefátyoláért adósa maradt, a többinek majd akad helye. - Íme kétszáz arany már megtérült a visszautasított ezerbõl. Pedig ezt is Korponay János kereste!