XXXIX. FEJEZET
Váratlan fordulat
Harmadnapig mulattak az asszonyságok
együtt Blumevitzné házában Lõcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az
együtt utazásuk Pozsonyba.
Elutazás elõtti estén egészen
magukra voltak.
Löffelholtzné többször
kérdezõsködött Juliánnának a férje után, és hogy mi történt közöttük?
Juliánna egész hosszú mesét gondolt
ki errõl a témáról, hogy õk már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még
Lengyelországban van, de már írt a feleségének, hogy haza kíván jönni; a király
hûségére fog állni, magának elfogadja az amnesztiát, s jószágait a fia számára
visszakéri. Juliánna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is
vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.
Mikor aztán legvakmerõbb fantáziával
mesél a valósággal szembeszökõ kitalált dolgokat, felnyílik a szobaajtó, s
belép rajta - az, akit emlegetnek: Korponay János, a férj.
Õ az valóban, nem rémkép, nem
tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben,
kezében a hiúzbõr süvege.
Legelsõ, aki õt fölismeri,
Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte
még.)
- Ah! hozta Isten kegyelmedet.
„Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog.”
Juliánnának az egész testét a
jéghideg rémület állta el. Pedig õneki kellett legjobban örvendezni e betoppanó
alak láttára. Hisz éppen most mesélte a barátnõinek, hogy õt várja, hogy milyen
nagyon óhajtoznak egymás után.
Erõszakot kellett tenni elzsibbadó
idegein, és eléje sietni nagy örvendezõ repeséssel az istenhozta kedves
vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kínálva.
S a kedves férj megölelte,
megcsókolta a kedves asszonyát, ahogy patriarkális szokás volt
hazánkban.
És az ölelõ kezében nem volt tõr
rejtve, amit hátulról a szívéig szúrjon, és ajkaira nem volt olasz
méregfestvény kenve, amivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon
gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, odavezette a
karosszékéhez, oda leültette, és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és
a háziasszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.
- Mi jó szél hozza ide kegyelmedet?
- kérdezé Löffelholtzné.
- Engemet valóban igen jó szél
hozott - felelt rá Korponay nyugodtan. - Az a szél, amely átfújta hozzánk
Lengyelországba a hírét, hogy az új magyar király a hazatérõknek amnesztiát
adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal, s nem kérek belõle, se
ecettel, se mazsola szõlõvel többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában
részesüljek.
- No azt nagyon bölcsen és okosan
cselekedte kegyelmed - helyeslé a mondottakat Löffelholtzné -, ennél
helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy ami tõlem és az uramtól
telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél elõbb
visszahelyeztessék.
- Hiszen éppen egyenesen oda akarok
menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, ami velem
történni fog. Ugye, te is velem jössz, kis feleségecském?
Juliánna a halál félelmei között
rebegé (mosolyogva):
- Ahová kegyelmed magával viszen,
oda megyek.
- Mi pedig most éppen Pozsonyba
akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki ígért donáció ügyét,
kedvezõ lévén rá az idõ, szorgalmazza.
- Nem bánom - szólt Korponay, s még
csak a homloka sem vonult ráncba. - Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én
beleegyezem.
Juliánna alig hallhatóan suttogá:
- Én az urammal fogok menni.
Löffelholtzné elnevette magát.
- Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú
távollét után az ember újból võlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a
maga csendes kuckóját a császár palotájáért. No, hát majd ha a második
mézeshetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.
Ez mind a legszívesebb enyelgés
hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ottmarasztá szállásra
és vacsorára.
Az estebéd végeztével tudatták
Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített
szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, ahonnan egykor Juliánna leste Belleville
lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárõrökkel, az ablakfüggöny mögül,
meg ahonnan Korponay alákiabált a kuruc hajdúknak, hogy nem kell megadni
magukat, hanem ütni kell a labancot. Mind a kettõjükre nézve emlékezetes szoba
volt az.
Juliánna most találhatott volna
valami ürügyet, hogy a férjét elõre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a
helyen, ahol õt a kardjával ketté akarta vágni, megfusson elõle, és szaladjon,
míg a lábai bírják, világtalan világgá; - de nem tette azt. Valami halálmegvetõ
dac kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül
fûzve, fejével az arcához hajolva, kísérve a másik két asszony tréfás
nevetésétõl.
Mikor a lépcsõkön felhaladva az
emeleti szobába felértek, ahol a széles mennyezetes ágy el volt készítve a
számukra, a kandallóban ropogott a tûz, az álló falióra fel volt húzva és járt.
- Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót; akkor
Juliánna széttárta elõtte a karjait, s azt mondá neki;
- Azért jöttél, hogy megölj? Itt
vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.
Korponay megfogta a kezét szelíden,
s a másikkal megcirógatta azt.
- Nem, Juliánnám. Távol van tõlem ez
a szándék. Sõt azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Éppen az az
ütés, melyet tõled kaptam (nézd most is itt a gyûrûdnek a sebhelye, amit rajtam
ejtél), ez gyõzött meg felõle, hogy igazlelkû és becsületes vagy. Akkor
szerettelek meg újra. És mármost rajta leszek, hogy te is szeress engem.
S azzal az ölébe vonta, és gyöngéden
magához szorongatá, többször megcsókolva a szép, lesütött szemeit.
Juliánna szédelgõ fejét odahajtá az
ura keblére, s sokáig úgy érezte, mintha egy más világban volna, magánkívüli
gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.
- Óh, én édes lelkem uram. Olyan
nagy boldogság volna ez, amit te énvelem osztasz, hogy magát a mennyországot
sem kívánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem
azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom
magamban, (ne haragudjál meg érte ha titkos gondolatomat megvallom), hogy te
most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvõ társaid így
határozták. Azok félnek, hogy én bosszúból vagy haszonlesésbõl elárulhatom az õ
egész tervüket, s õk határozták azt el, hogy te válj ki közülök, és térj vissza
amnesztiával, és azután õrizz magad mellett mint hites férjem és uram, hogy
õket el ne árulhassam.
S ez alatt a beszéd alatt úgy
figyelt minden arcmozdulatára a férjének.
Ez az arc csak fanyar bosszúságot
mutatott.
- Ah, kérlek, hagyd el azt! Van
eszében valakinek még összeesküvést szítani. Akinek még ezt a szót kimondják,
hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az elsõ, aki az amnesztiát elfogadja,
hanem találd ki, hogy kicsoda?
- Ebeczky?
- Feljebb!
- Bercsényi?
- Mégis feljebb!
- Nem tudom
kitalálni.
- Maga a
fejedelem, Rákóczi Ferenc.
- Hihetetlen!
Én sem hittem, amíg bizonyosságot
nem vettem felõle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész
parádéval Krakkó felõl, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális
két század dragonyossal, akik díszkíséretül csatlakoznak hozzá, s azokkal
együtt vonul fel a pozsonyi várba, ahol a nádor és a kancellár fogadják.
Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi
fejedelemséget, úgy ahogy Apafi Mihály bírta, német helyõrségekkel a várakban,
s új korszak kezdõdik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Esterházy
Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind fõhivatalokba jutnak, s nagyobb
hívei lesznek Károly királynak, mint amilyen rebellisei voltak Lipótnak és
Józsefnek. - A kuruc nevet lemossuk magunkról szappannal.
S oly õszintén nevetett hozzá, hogy
az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.
S amit el nem hitt a szavainak,
elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, aki a szíve fenekén
haragot hordoz.
Mikor kora hajnallal Juliánna
felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, amit keresztülélt. Amint
az ágy kárpitját félrevonta, a betörõ napsugár a csendesen alvó férj arcát
világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?
A férjnek a feje azon a szarvasbõr
vánkoson nyugodott, amelybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.
Juliánna megcsókolta annak az
ütésnek a helyét, s hagyta õt tovább aludni.
|