XLI. FEJEZET
Azok a veszedelmes levelek

Korponayné nekiindult a járásnak.

Kiment a sétányra, végig a Zuckermantelen, meg vissza. Azután keresztül a hajóhídon. A Szent Nepomuk-szobornál megállt, belenézett a vízbe. Csak egy hibbanás kellett volna, és megvan a felelet minden kérdésre. - Átment az Auba, előre-hátra barangolva a tekervény utakon. - Észre sem vette, hogy két ember folyton kíséri minden lépten-nyomon. - Késő este volt, mire a vendéglőbe visszakerült. - Nem jutott eszébe, hogy ebédelt-e már ma, vagy sem? Talán az a háta mögött járogató két ember jobban tudta, hogy nem ebédelt, - ők sem.

Szobájába érve, bezárta az ajtaját, leeresztette az ablak függönyeit és gyertyát gyújtott.

Azután előkereste a bőröndje fenekéről azt a kis szarvasbőr vánkost.

Fogott egy ollót, felfejtette vele a majcot.

A lószőrtöltelék közül elővonta az aranyfonállal összekötött levélcsomagot.

Egyet kivéve (azt, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondhoz), a többiek mind le voltak pecsételve.

Az ollóval felvagdalta a pecséteiket.

A levelek Ráday Pál, Sennyey László, Esterházy Dániel, Ebeczky István, Török András, Winkler, Sréter János kéziratai voltak. Megannyi magyar előkelő főúr, a legtöbb éppen Pozsonyban jelenlevő országgyűlési követ.

Végigolvasta valamennyit.

Ahány levél, annyi vérpadra készülő alak.

Készek mindannyian, mintha összebeszéltek volna; azon végzik, hogy az új felkelésnek nem lehet más a katonai vezére, mint Andrássy István. Ő a legderekabb hadvezető. Egy erős vár birtokában, mely gyülekezőhelyül szolgálhat a felkelő seregnek, ahol fegyvereket, ágyúkat kapnak. Vele mindent, nála nélkül semmit.

Kiegészíti a bizonyítékok sorát az ő saját levele Ghéczy Zsigmondhoz.

Ezt az egész szép bokrétát mind kezében tartja most a szép asszony. Csak oda kell azt nyújtania a táncosának, s lesz belőle egy olyan vérmenyegző, amilyent nem látott még Magyarország.

S aztán mi neki e bokréta valamennyi virágszála?

Tartozik õ megsiratni a Rádayakat, Esterházyakat, Sennyeyeket? Visel-e õ gyászruhát azoknak a halála miatt?

De hát az Andrássyakat!?

Valami fekete árnyék ott a háta mögött ilyeneket suttogott a fülébe.

„Hát éppen õtet? De miért? Mi õ neked?

Egy mulatótárs, aki ivott a poharadból s aztán elhajította.

Mikor nyomorúságodban odamentél hozzá, kelt-e csak egy mosoly az orcáján a látásodra?

Nem engedte-e, hogy a porba alázd magadat elõtte; s térdeiden csúszkálj az õ halottja elõtt, és bocsánatot kérj attól, azért a bûnödért, aminek fele az õ bûne volt.

Aztán hagyott futni a világba.

És az a két úri siheder, aki a szemed közé bámult, s még csak annyira sem méltatott, hogy jöttében, mentében egy betanult ,treshumble serviteurt’ intézzen hozzád, hanem lenézett kevélyen.

Hejh, hogy kidobhatod õket egy kesztyûcsapással az egész várukból! Mehetnek õk idegen ajtókra.

És magát azt a csodatevõ szentet, aki holta után lett fölötted gyõztes, hogy leszállíthatod katafalktrónusáról, eldugva a föld alá, ahol a hazája, s magad járhatsz aztán végig a termeken, amikben õ osztotta egykor kegyeit a hódoló népségnek. Te lehetsz a vidék élõ jóltevõje! Ha meghalsz, tehozzád járnak majd búcsúval a népek!

Hadd vesszen Andrássy István is a többiekkel együtt!

Kettõ áll a kockán: vagy az õ feje, vagy a tied!

Tudod, hogy mi vár rád? Fejedet lesújtják, ha ezeket nem adod váltságul!”

Az az átkozott árny úgy suttogott, úgy csábítá, úgy rémíté, úgy ingerlé, úgy kecsegteté váltig. - A gyertya kanóca megkoppantatlan izzott elõtte, elgombásodva.

Aztán eljött hozzá egy másik szellem: fényes arccal, égi tekintettel; egy szárnycsapása elûzte a rémet.

A nõ fogta az elsõ levelet, Andrássy Istvánét s a gyertya fölé tartá. A papír lángra lobbant, hagyta azt égni a végsõ csücskéig, azt is feldobta a tenyerével a levegõbe, hogy a végsõ rongya is elégjen, a fekete hamv, vándor szikráival mint egy csillagos szemfödél szállt lassan alá a földre.

De a többi levél is mind tele volt Andrássy veszedelmével.

Egyenkint valamennyi mind ott hamvadt el a gyertya lángjánál.

Csak az utolsó volt már meg. A Sréter Jánosé. Ez a fõúr õt egyszer keservesen megsértette, rossz nõnek nevezte, nyilvánosan bevádolta, hát ezt mit sajnálja? Ez az egy legalább fizessen meg a többiért.

- Nem! Nem! Nem árulok el senkit.

Az utolsó levél is elégett az ujjai közt.

Akkor letérdelt a földre, összeseperte a papírhamvakat és mind egy levélborítékba gyûjtötte.

...Künn az ajtó elõtt állt egy férfialak; egy facipõs barát, aki azt az egész jelenetet kileste, a júdáslyukon keresztül.

Mikor a papírhamvakat összegyûjté Juliánna, felnyitotta az ajtót, s ki akart rajta menni, azzal a szándékkal, hogy az egész papírmaradványt a kályhába veti, ami kívülrõl fülik.

Csaknem elsikoltá magát, mikor a kapucinust maga elõtt látta. Hanem az hirtelen a szájára tapasztá a kezét, s visszatolta a szobába, újra bereteszelve az ajtót. Akkor felveté az arcáról a csuklyáját.

- Pelargus! - hörgé Juliánna, félig ijedten, félig örömmel.

- Ne mondd ki a nevem.

- Mi dolgod itt?

- Az, hogy téged megöljelek!

- Hát tedd sietve.

- Mi volt az, amit most elégettél?

- Láttad?

- Itt néztelek az ajtón keresztül.

- Csitt! Az összeesküvõk levelei voltak.

- Megsemmisítetted õket?

Juliánna odaadta a kezébe a hamuval telt borítékot.

- Nincs ellenük semmi bizonyíték többé.

Pelargus elejté a csuhája bõ ujjába rejtett háromélû tõrt, s aztán térdre esve, megcsókolá az asszony ruhájának a szegélyét. „Édes szentem!”

- Ne idõzz itt! - suttogá Juliánna -, mert mindkettõnket elveszítesz. Fuss rögtön az atyámhoz, és mondd meg neki; hogy minden el van árulva, fusson, ameddig a két szeme lát, az uramat is ejtsd útba, mondd: õ ne féljen semmitõl, a kisfiamnak vidd ezt a csókot.

Végre tehát Pelargus is megérte, hogy kapott a bálványozott asszonyától egy csókot.

- Hát teveled mi fog történni? - kérdezé Juliánnától.

- Én nekem futnom kell innen, amerre a világnak nincsen szája. Igyekezek kimenekülni Sziléziába. Siess! Lépteket hallok, itt ne találjanak.

Akárki volt a közeledõ, egy alázatosan kolduló baráttal találkozott, aki diákul köszön minden embernek, s a kezeit a csuhája ujjaiból elõ nem húzza.

Juliánna csak egy nagykendõt kapott a fejére, amivel magát cselédek módjára bebugyolálta, s azzal kisietett a folyosóra, le a lépcsõn, a rácsajtónál várt reá az a másik ember. Az meg a Pálffy János kéme volt, Juliánnának csak egy tekintetet kellett rá vetni, hogy ezt kitalálja.

- Ugyan, édes földim - szólítá meg -, hol van itt egy olyan kocsma, ahol jó cidert (almabor) lehet kapni. Itt nincsen.

- Majd én elvezetem az ifjasszonykát. Legjobb van a „Rothcr Hahn”-nál.

Juliánna hagyta magát odáig kísérni a kémtõl.

A Veres Kakas volt a szállója valamennyi szekeresnek, aki Magyarországtól Sziléziáig a közlekedést fenntartotta. A nagy ivóterem tömve volt fuvarosokkal, akiknek a nemzetiségét már arról ki lehetett találni, hogy mit isznak. A hanákok elõtt seres kancsó áll, a krikehájok elõtt borovicskás kotyogó, a szamárevõk elõtt almaboros fakupa.

Ott bement a kocsmaajtón, s amíg a kém ott leste a visszatértét, azalatt õ a korcsmában összebeszélt egy hanák fuvarossal, jó pénzt adott neki, s a hátulsó ajtón kiosonva a hanák nagy ernyõs szekerén szépen kikocsizott a kapun keresztül.

Szerencsésen kimenekült Pozsonyból, anélkül, hogy a sorompónál feltartóztatták volna.

Titkolózónak nem lehet nevezni a szökését, aki hanák szekéren utazik, mert annak minden lószerszáma úgy tele van rakva rézcsattogókkal, s még azon felyül a tengelyein nagy acél pengõk csörömpölnek, hogy annak a járását félórányira meg lehet hallani, mi arra jó, hogy a szûk hegyi utakon a kitérõnél bevárja egyik szekér a másikat.

Egész Mariathalig jutott már. Útközben megalkudott a fuvarossal, hogy õt egész Sziléziáig elszállítsa.

Mikor Mariathalból, egy etetés után, továbbindultak, még a falu végi keresztet sem hagyták el, amidõn egy Pozsony felõl vágtató lovascsapat utolérte a szekeret.

Korponayné régóta figyelt már a kocsiernyõ nyílásain keresztül valami gyanús villogásra a hátuk mögött, a kardok csillámlása volt az a csillagok fényében. Nemsokára a sisaktaréjokat is kivehette az úti porfellegbõl. Üldözik!

- Megállj - kiálta a hanákra a csapatvezetõ.

Juliánna ismerte azt a hangot. Teste-lelke megdermedt tõle.

Sok olyan arc volt a világon, aminek megjelenése fölért a kísértetlátással, de azok között egy sem, amelyiktõl annyi oka lett volna megijedni, mint ettõl.

Az Andernach lovag.

A kapitány felemelte a szekér ponyvaernyõjének leffentyûjét, s meglátva a szekér mélyén kuporgó asszonyságot, hangosan felkacagott.

- Kisztihand, Madame! Van szerencsém újra találkozhatni kegyelmeddel. Ezúttal úgy hiszem, hogy nincsen itten a „du verfluchter Pintye Gregor meg a megbabonázott kantár!”

Hasztalan lett volna minden alakoskodás.

- Fordulj vissza - mondá Juliánna a fuvarosnak.

Ettõl a perctõl fogva rab volt.