XLII. FEJEZET
Az imádságoskönyv

Ami ezután következett, arról már egy terjedelmes perirat aktái beszélnek.

A Korponay Ghéczy Juliánna felségárulási pere egyike a legnevezetesebb lélektani tanulmányoknak.

Hogy egy gyarló, veszendõ asszony hogy tudott dacolni az ország minden hatalmasaival, hogy tudott kifogni minden törvénytudóin és ítélõbíráin.

Kigondolt egy mesét, egy regényt, amit egész következetességgel végigvitt, úgy, hogy nem lehetett semmi ellenmondáson rajtakapni. Pedig egy szó sem volt belõle igaz.

Megfordította a tényállást. Nem az általa megnevezett urak küldték azokat a leveleket Rákóczihoz, hanem Rákóczi küldte e leveleket azokhoz az urakhoz. De õ e leveleket soha sem adta át nekik, és így azok egészen ártatlanok.

Az egész összeesküvés vezérletét, szervezését mind Pelargusra fogja. Annak nem árthat vele: annak sem apja, sem anyja, sem felesége, sem gyermeke, sem háza, sem telke, az elviselheti az egész vád terhét. Ahol csak zendülés volt az országban, néha egyszerre több helyen is, az mind Pelargus mûve volt.

Bámulatra méltó az egész védelme.

Okát adja igen szépen, hogy miért tartogatta õ ezeket a leveleket -, miután regényes jelenetekkel kiderítette, hogy miként jutott ezekhez egész ártatlanul. És azután, hogy miért égette el. S mikor azt kérdezték tõle, hogy mi volt hát azokban a levelekben, akkor azzal vágta ki magát, hogy diákul voltak írva, meg hogy titkos írásjegyekkel voltak szerkesztve.

Nem volt emberi bölcsesség, amely ki bírja forgatni állításaiból.

Egypár levele maradt fenn, miket börtönébõl írt férjének, azok tele vannak gyöngédséggel és nyugodt lemondással.

Mikor aztán az ítélõmesterek kifáradtak a vallatásában, semmit sem bírtak belõle kivenni: kemény parancs érkezett le Bécsbõl, hogy a makacs asszonyt kínvallatás alá kell venni.

A judex curiae s az ítélõmesterek remonstráltak e parancsolat ellen, hivatkozva a törvényre, mely nemesembert tortúra alá vettetni nem enged.

Ekkor a bécsi kormány elvette a pert a királyi táblától s delegatum judicium kezébe adta. Korponaynét Pozsonyból Gyõrbe vitték.

Meg volt hagyva, hogy ha az elsõfokú tortúra nem használ, a másodfokút is kell alkalmazni.

Korponaynénak tudtára lett adva, hogy kínvallatás alá fogják vetni.

Elõtte való nap odaküldték hozzá a hóhérmestert, hogy mutogassa meg neki a kínzóeszközöket, s magyarázza meg azoknak a hatását.

Az egyik volt a hüvelykszorító, a másik a hármas fakorona.

Juliánna hallgatta csendesen, hogy mi fog történni a szép fehér kezeivel, a szép sima homlokával. Talán örökre is meg fog látszani annak a nyoma. Örökre? Csak addig a palloscsapásig.

Hadd jöjjön minden egymás után!

Ezen az éjszakán nem bírta álomra lehunyni a szemét. A lélek gyötrelme még kínzóbb, mint a testi fájdalom. Vajon tud-e majd erõs maradni?

Alig várta, hogy vigyék hát már a bírái elé.

Mikor a hüvelykszorítókat rásrófolták a kezeire (azokra a sokat csókolgatott szép kezekre), szemtõl szembe gúnyolta bíráit, hogy csak ennyit tudnak, ez a mesterségük? A kérdéseikre nem felelt többé semmit.

Ekkor aztán a második fokú kínzást alkalmazták nála; amit krónikáink „a hármas fával megkoronáztatás” címe alatt emlegetnek. Ez három összekötött fahasábból állt, amit a vallatott fejére tettek, s aztán lassankint mindig összébb húzták zsineggel a három fa végeit, hogy az a közbeszorított koponyát folyvást jobban nyomta.

Pokolbeli kín volt.

S az egész kínzás alatt folyvást kacagott a nõ.

Akármit kérdeztek tõle, nevetés volt a válasz.

Csak azt szerették volna belõle kivenni, volt-e azokban a levelekben Andrássy Istvánnak a neve felhozva.

Kacagott rajta.

A hóhér még egyet csavart a háromfás koronán.

Ekkor aztán ájultan rogyott össze.

Mikor életre locsolták, s ismét eszméletéhez tért, azt mondá a bíráinak, hogy csak hozzák elõ hamar a többi kínzószerszámokat is, amik a harmadfokú tortúrához valók. Óhajtana rajta keresztülesni.

Elszörnyedtek a példátlan megátalkodottságon. Ehhez hasonló megtörhetlen lélek még férfitestben is ritkán lakott valaha.

Visszavitték az asszonyt a börtönébe.

S aztán ítéletet tartottak fölötte.

A meghozott ítélet maga egy kis opus.

Semmi vétséget nem lehetett rábizonyítani. Bûne az volt, hogy hazudott, költött mesét mondott, nem akarta az igazat másokra kivallani.

Ezért halálra ítélték.

Amely napon az ítéletet kihirdették elõtte, diák nyelven, amirõl õ azt állította, hogy nem érti, figyeltek az arcára, vajon nem változik-e el, mikor e szót meghallja „capitis plexio” („fejvesztés”)? - Ekkor sem árulta el magát, pedig tudott jól diákul. Megmaradt az arcán a szokott alázatossággal vegyült gúny.

Azt kérdezték tõle, akar-e a trón elé kegyelemért folyamodni.

Azt felelte: „Nem”.

Akkor aztán nem vitték többé vissza a börtönébe, hanem a siralomházba.

A városházának egy kis földszinti szobája volt az, melynek ablakából a piacra lehetett látni.

Az ácsok rögtön hozzáfogtak a vérpad felállításához, Juliánnának lehetett azt nézni.

Hogy róják az egyik gerendát a másikba, hogy helyezik el a középen azt az alacsony tölgyfa széket; a környékét behintik vastagon homokkal. Az a homok az õ vérét fogja felinni.

Egy kóbor kutya odamegy szaglászni. Az egyik ácslegény oldalba rúgja, durván kacagva: „Coki kutya! Nem tudsz holnapig várni?”

Aztán megszólal a városháza tornyában egy repedt harang. Az utcán zsivaj támad; gyerekhad, csõcselék fut, ocsmány kiabálással egy lovag után, aki kocogva vágtat végig az utcán: a görhes, szeplõs gebe egy összegöngyölt lóbõrt hurcol maga után, ami kötéllel a farkához van kötve. Egy csomó hajfürt húzódik utána a sárban, ami a burokbul kimaradt. Valami kivégzett embert hurcolnak a vesztõhelyrõl a temetõbe; akinek a büntetéséhez még az is hozzátartozik, hogy végigseperjék vele az utcát.

Juliánnának egész teste összeborzad. Holnap talán õt is így fogják hurcolni.

Most egy magas látogató érkezett hozzá: maga Pálffy János.

Jóindulatot mutatott iránta: csupa nyájasság volt.

- Látod, szegény asszony, hogy hová jutottál? Érdemeket gyûjtél, s azoknak az eltitkolásával magadat elvesztéd. Én íme elhoztam az ítéletednek mását magyarra fordítva, hogy megérthessed, mire vagy ítélve.

- Jól tudom: halálra. Itt látom, készítik a katafalkomat.

- Gyalázatos halálra, aminek a szégyenfoltját örök idõkön át semmi le nem mossa az ivadékaidról. Ahelyett, hogy grófi, bárói koronát szereztél volna a fiadnak: hoztál a fejére országos gyalázatot, megvetés állapotját. Magad egy szavaddal tehetted volna õt naggyá és boldoggá, fényes úri família törzsökévé; de te inkább tartoztál hûséggel a bûnösöknek, a békeháborítóknak, az ország megrontóinak, a rablóknak, gyújtogatóknak, mint a te koronás fejedelmednek, a te szegény nyomorgatott hazádnak s a te árva családodnak. Ember ítéletét már megkapád, Isten ítéletét még ezután várd magadra, hogy ilyen rossz-szívû anya voltál. Akárhol legyen a helyed a másvilágon, gyermekednek átka fel fog ott keresni, s nem hágy nyugodni még alvó porodban sem.

Juliánna meg volt rendülve e szemrehányásra.

- Mit tehetnék mást?

- Még most is tehetnél. Még most is megfordíthatnád magad és fiad sorsát, a király kegyelme oly magasra fogna felemelni, amilyen mélyre letaszít haragja.

Juliánna arca, egész alakja elárulta a lelkében kelt tusát.

- Magad is olyan fiatal vagy még, szeretõ urad van. El tudod õt hagyni?

Igaz! Az élet nagyon szép.

- Nem lesz az én uramnak bántódása miattam? - kérdezé a fõúrtól.

- Azt nem mondhatom meg. De bizonyos, hogy makacsságod díját az egész családod fogja megfizetni. Te elvégzed hamar: egy pallosütéssel ki van elégítve a sorsod. De mi lesz a gyermekedbõl? Pedig milyen nagyon szeretted.

- Ne szerettem volna bár, most nem volnék itten.

- Szeresd egészen, s kiszabadulsz innen.

- Nincs már hitem emberek szavában. Ha megtartották volna azok, akik hatalmasok, minden ígéreteiket, nem történt volna az meg, ami megtörtént. Hiszen írásba volt adva, király pecsétjével megerõsítve, mégis elvetették; azt mondták, semmi az! Keress magadnak új érdemeket! Hát minek küldtek el, hogy keressem? Ezt találtam.

- Nem igaz! Megtaláltad, amit kerestél. Az egész titokban szõtt-font összeesküvést. Kezedben volt minden bizonyítványaival. De te azokat elégetted! Milliókat érõ kincseket adtál a lángok martalékául. És még most is úgy vagy, mint Sybilla volt a könyveivel. A megmaradtért is kérheted azt az árt, amit az elégetettekért követeltél volna. Most már csak az összeesküvõk neveit kell felfedezned, s célt érsz. Ha ezt a titkot magaddal viszed a másvilágra, lappangó tüzet hagysz itt a hazádnak; ami ha fellobban, nagyobb pokol lesz a te lelkednek, mint maga a gyehenna.

Juliánna meg volt rendülve ez utolsó szavakra.

Hiszen a hazaszeretetnek is két pólusa van.

- Küldjön kegyelmességed hozzám hitembeli lelkészt. Lelki istápolásra van szükségem e nagy szorongattatásomban.

E szó megtérésre mutatott.

A fõúr azzal az ígérettel távozott el, hogy teljesíteni fogja az asszony óhajtását.

Hogy mennyire terjed a fõúr jóakarata, azt nemsokára tapasztalhatá az elítélt.

Alig telt bele egy óra, hogy õt elhagyá, ismét felnyílt a siralomház ajtaja; de a porkoláb helyett a fürmender jött be hozzá; háromszor is hátrakaparva a lábával tiszteletteljesen, s tudatá vele, hogy más kényelmesebb szobába fog átvezettetni.

Az a szoba az emeleten volt.

Annak az ablakából is le lehetett látni a piacra; de az ijesztõ látvány mégsem tolakodott olyan közvetlenül a szem elé.

A cserébe kapott szoba egész ódon pompával volt bútorozva; ahogy az magas vendégek számára készülhetett ekként, aminõk Gyõr városát gyakran látogatták.

Volt benne kényelmes mennyezetes ágy, selyempárnákkal, üveges szekrény, aminek karikáin keresztül meg lehetett látni, hogy függõpecsétes pergamenek vannak benne. A falra volt akasztva egy nagy velencei tükör, köszörült üvegrámában.

Az elítélt nõ nem állhatta meg, hogy bele ne tekintsen abba a tükörbe. Majdnem azt kérdezte, ki ez a szép asszony? Az a veres vonal a homlokán, amit a kínzó korona hagyott hátra, még nem is áll rosszul. Olyan, mintha egy homloknásfa volna. Hát ez a szétbomlott haj? Bizony régen nem volt megfésülve, nap-nap óta csak a tíz körmével tépte, lelki-testi kínlódásaiban. Az asztalkán a tükör alatt pedig volt egy elefántcsont fésû; - mintha a számára lett volna odakészítve. - Asszony volt, mikor tükröt látott, nem állhatta meg, hogy le ne bontsa zilált haját, s meg ne fésülködjék.

Milyen szép selyemzuhatag!

De kár lesz ezt a hóhér ollójának adni!

Mikor elkészült a haja befonásával, szétnézett a szobában.

Ez nem börtön, ez nem siralomház.

A szögletben nagy állóóra ketyeg. Genfi remekmû, ami az órákon kívül a holdjárást, napfelköltét, még az évszakokat is mutatja. Olyan emberek számára való óra, akiknek hosszú idejük van még élni. És neki már csak egy napfelköltét fogja ez az óra mutatni? Az õ földi világa már csak óranegyedekre van felosztva.

Kereste, hogy mivel ölje el ezt a kis idõt még. Hisz a halál elõtti órák rettenetes hosszúk!

Az üveg szárnyajtós szekrényben benne feledték a kulcsot.

Talán szándékosan hagyták benne.

Felnyitotta, belenézett.

Mindenféle pergamenek voltak annak fiókjában egymás mellé rakva úgy, hogy a zsinóros pecsétek tokjai alácsüngtek.

Egyet-kettõt elõvett belõlük.

Nevezetes okiratok voltak azok.

Donációs levelek, hû magyar fõurak számára.

Új, fehér volt még mindenik pergamen, az iniciálékon ragyogott az arany, az aláírásról még le sem hullott a porzó. Csak a dátum hiányzott valamennyirõl.

Azokat az urakat mind jól ismerte Juliánna, akiknek a nevei aranybetûkkel voltak a pergamenre írva, neki csak az ujját kellett volna végighúzni némelyik név alatt, hogy az aranyozás vérpirossá váljon.

Ezek élni fognak, hírük magasra nõ, családfáik szerteágaznak a jövõ századokban.

És õ ezeket a családfákat úgy téphetné most ki fél kezével, mint ahogy az érett kendert kinyövik a földbül!

Szépen összehajtogatta, visszarakta valamennyit.

Mikor aztán a legeslegutolsó pergament is szétnyitotta, majd kiejté azt a kezébõl: a két térde megroskadt alatta.

Nem akart hinni a két szemének; azt vélte, kápráznak; az ablakhoz futott az írással.

Reszketett a kezében a pergamen, az az arannyal írott név úgy táncolt a sok egymásba folyó betûsor közepében.

„Korponay Gábor!”

Ez az õ fiának az adománylevele!

Ez nem érzékcsalódás, ím ide van írva.

Hiszen nincs több Korponay Gábor a Garamszeghiek közt, egyedül az õ fia; õneki van ajándékozva, amirõl anyja álmodott, a szép sztropkói uradalom, nemcsak az, egy üres sor van utána hagyva, ami még betöltetlen: - és a mágnási rang!

Talán csak tréfa ez?

Nem lehet. Ott van aláírva a király neve és a kancellárjáé, csak a kelet napja hiányzik róla, mint a többirõl mind: de a hely már fel van írva: „Pozsonyban”.

Az országgyûlés berekesztésével lesznek ezek kihirdetve. Azt hitte, hogy álmodik.

Talán az a veres vonal ott a homlokán nem is a kínpad emléke, hanem igazi gyémántos feroniére?

Ekkor elkezdte elejétõl végig olvasni azt a talált okiratot.

Ez aztán felébreszté.

A királyi adománylevelekben fel szokták sorolni azokat az érdemeket, amiket a megjutalmazott a trón szolgálatában szerzett, örök emlékezetnek okáért.

A kis tízesztendõs Korponay Gáborkának halhatatlan emlékû érdemeként az volt feljegyezve, hogy volt neki egy anyja, aki az országot fenyegetõ nagy kiterjedésû összeesküvést felfedezte, s annak részeseit a büntetõ igazság kezébe szolgáltatá.

Tehát azért hozták õt ebbe a szobába, hogy ezt a levelet megtalálja!

Csak lerogyott egy karszékbe az asztal mellé, mereven bámulva abba a kiterített írásba.

És ezalatt újra megjelent az a sötét árny Juliánna elõtt, aki azt suttogja, hogy milyen édes az élet - még mások halálának az árán is!

Végigvonultak a lelke elõtt a múlt élményei és álmadozásai. Miket remélt, miket szenvedett? Mennyi küzdése volt egy csábító cél felé; miket áldozott fel érte? - És most, mikor oly közel áll a célhoz, hogy azt már a kezével elérheti, a fejére felteheti, inkább hagyja levágatni ezt a kezet, ezt a fejet! - Hát nem bolondság ez?

Ha az eddigi koholt mese helyett elmondaná az igaz történetet, milyen nagy érdemet szerezne magának, egész ivadékának a hatalmasok elõtt.

Künn az ácsok szekercéje csattog, akik a vérpadot építik.

Pedig milyen szép derült az ég.

És neki már holnap meg kell halni.

Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.

Mit tegyen? mit mondjon?

Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.

Mikor a vén apja elbocsátá õt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:

„Ha pedig teneked valaha az az átkozott gondolat támadna a lelkedben, hogy ügyünket, amit rád bízék, eláruld; amely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!”

Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!

Még nem tudott kiszabadulni az örvénybõl, mely lelkét magával sodorta.

Vissza-visszatette azt a pecsétes írást az üvegszekrénybe; meg-meg elõvette, újra elolvasta.

Végig-végigjárta a hangos szobát, nagyokat ijedve maga magátul, ha a tükörbe tekintett.

Este lett az idõ, midõn újra zörögtek az ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.

A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még, maga az esperes, a gyõri pap nem jöhetett holmi akadályok miatt. Õ maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, amit ráköltöttek az ellenségei, egy hirtelen került ifjú teológus supplelálta addig.

Jámbor, alázatos fiú volt, arca halavány, teste sovány a sok tanulástul; az egyik válla is magasabban áll, mint a másik, a sok írás miatt.

Juliánna összerezzent, mikor a hozzálépõ káplán arcába tekintett.

Pelargus volt az.

Pelargus, aki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s aki azalatt Luther Márton bõ kantusában, azt az asszonyt jõ vigasztalni a börtönébe, aki az egész összeesküvés terhét az õ fejére halmozta.

Reszketett minden tagja az asszonynak.

- Isten malasztja szállja meg lelkedet! - szólt kenetteljes hangon az ifjú.

Juliánnát nem bírták a lábai, leroskadt térdére.

Ítélõ bírája vagy õrangyala érkezett-e most meg?

Pelargusnak egy fekete táblás imakönyv volt a kezében. Ezt elébb a jelenlevõ fõúr elvette tõle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott cédula vagy a margóra írt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanúra méltót, s visszaadta neki az imádságos könyvét.

Az ifjú aztán felnyitotta azt egy helyen, s odanyújtá a könyvet így kinyitva a térdeplõ asszonynak.

Amint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott arra az arcával, s elkezdett hangosan zokogni.

A könyv e fejezetnél volt felnyitva:

„Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért.”

Megholt a gyermek!

Ez volt az utolsó fonál, ami a világhoz kötötte, most ez is elszakadt.

Pelargus azért jött, élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.

És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad; még azt sem mondhatja; „Szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám; de nagyon siettél! énnekem de nagy fájdalmat okoztál!” - Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.

Ott lehet már a függõpecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyermeknév az aranytul! Ha a szemei nem ragyognak többé!

- Fordulj Isten színéhez, leányom - rebegé Pelargus. - Az õ irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.

Juliánna letörlé könnyeit, s aztán csendesen, magában végigolvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgõ imát.

Akkor összecsukta a könyvet, s visszaadta a káplánnak. Pelargus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.

A fõúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elítélt közötti szóváltást ellenõrizze és följegyezze.

Nem sok feljegyeznivalója volt.

- Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?

- Teheti.

- Kérem tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szívemben nem lakozott soha senki õrajta kívül; s amit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte engem az én lelkem.

- El fogom neki mondani,

- Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed...

Itt a szavába vágott a fõúr.

- Azzal ugyan a káplán úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrányillatot megérezve, Lengyelországba.

Juliánna megkönnyebbült szívvel sóhajta fel. Tehát az atyja megszabadult.

Az állelkész kézszorítása mondott neki valamit.

- (Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.)

- Hát a kis fiának nem izen kegyelmed semmit? - kérdezé a fõúr.

- Annak azt izenem... - rebegé az asszony - ...hogy nemsokára együtt leszünk, megdicsõülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.

Ezután a káplán részesíté a nõt az utolsó úrvacsorájában, amit magával hozott.

Akkor felállt a nõ térdérõl, s odafordult a fõúrhoz.

- Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.

A fõúr elszörnyedve kiálta fel:

- Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, ahová indultál!

Juliánna a káplánhoz szólt még.

- Holnap hajnalban kísérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.

Ezzel bezárult rá az ajtó.

Magára maradt.

Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiú elköltözött, mi van még ezen a világon szeretnivaló?

Áhította már a halált.

Elõvette az imakönyvet; de nem tudott belõle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme rá nézve, csak ennek az egynek.

Úgy találta ott a hajnal ébren, imádkozva.

Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszög sorfalat képezve, a külsõ tért ellepte a népség.

A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.

Kitekintett az ablakon. Látta maga elõtt a piacot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé.

Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet.

Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa!

Mik azok a hóhérlegények a zöld ruhákban? Az Úr angyalai, akik az utat egyengetik.

Mi az a fekete kocsi odalent, azzal a daróc takaróval? Az Éliás tûzszekere.

Elvesztette már a halál minden félelmetességét. Nem kívánatos a nap feljövetele többé.

Ütheti az óra az utolsó negyedet!

Készen várták.

Tompa dobpörgés mellett jött elõ a hivatalos gyászkíséret, közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép sûrû, sárga haja magasra volt feltûzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják el, õ maga feltûzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.

Olyan fennkölt tekintettel járult elõre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelargus vállára támaszkodva, s az imakönyvet kebléhez szorítva.

A vérpad lépcsõi elé érve, még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzõje az ítéletet felolvassa elõtte, az egész nép hallatára.

Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélõmestere (Gyõr megye alispánja) s utolsó kísérletet intéze hozzá:

- Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!

Juliánna elrántá a kezét.

- Ne vesztegessük az idõt. - Sietek. - A fiacskám vár!

S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsõin, s nyájasan üdvözölte a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfa székbe, az imakönyvét pedig odaadta a kísérõ káplánnak.

A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakárul azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik mûvészetének akadályul szolgálnának. Pelargus azokat mind összeszedegette s elrakta az imakönyvbe.

Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, „Fiacskám! jövök már!” - suttogá az asszony; valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És egy egész rémséges összeesküvésnek a titkát mind magával vitte.

Száz fõúr, tízezer nemes és egy egész ország szabadult meg az üldöztetéstõl.