III. FEJEZET
A kétfejű gyermek - Az irámszarvas és a százszorszép asszony
A nagy harangozásnak mégiscsak az
lett a következése, hogy igen sok nép felgyûlt a templomba. Egyrészt
áhítatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, amit most
vett a szilveszteri sokadalomban.
Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus
olvasó valami insinuatiórinak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla,
hogy igenis az új ruháját, amit éppen egész új évre vásárolt valaki, nagyon
szükséges minden embernek bemutatni, mielõtt a viseléséhez kezdene; mert azért
áll ott a templomajtóban fõbíró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden
bemenõt szemügyre vegyen, vajon a rangját megilletõ öltözetet húzta-e fel a
hátára, mert ha nem azt húzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a
nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetlen s amint
nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, amilyenben a céhbeli mester jár,
éppen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patrícius nem
kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: aki úr, legyen úr!
Ahol van ni! Már fogott is egy
áldozatot Alauda uram. (Ez a bírónak a neve.) Mégpedig egy tanácsbelit. De
Hortis, fegyverrel és vassal kereskedõ patrícius urat. Ez egy öles termetû
atlétai alak, akinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar
kinõni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik
meg, hogy a hasa nagyon is elõredomborodik. Az elsõért nem akarják neki
elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még
fiatal.
Alauda uram ellenben alacsony,
széles termetû férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy
tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A bírói pálcának az
aranygombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a
feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja
sarokba az embert: s mikor az egyik szemöldökét felhúzza, a másikat pedig
lehúzza, az elõérzetet nyújt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?
- De Hortis Siegebert uram!
Kegyelmednek a legfelsõ gombja a dolmányán nincs begombolva.
- Hogy látta meg onnan alulról? -
dörmögi a bajusztalan óriás.
- Bírság: egy pint bor! - szól a
kérlelhetetlen ítélõ bíró, amire a többi szenátor urak helyeslõen integetnek.
A bíró úr háta mögött áll egy
hosszúra felmagzott, diákképû ifjonc: ez a bírónak a fia. (Az anyja ám ennek
olyan magas termetû a családban.) Ez a „bírság” szóra ijedten kezdi
begombolgatni a szétnyílt kabátját.
- Óh, te fiam, csak hagyd úgy, téged
senki sem bírságol meg érte. Csak a szenátorokra szól a törvény. Mert ha egy
gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettõt fognak nyitva hagyni, s ha kettõt
megengedünk, az egészet végig kigombolják, s utoljára panyókának viselik a
mentét. Principiis obsta!
Ezenben egymás után érkezének a
templom nagyszerû boltíves ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga
élete párjával és gyermekeivel, akik a szenátorok során végighaladva,
emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy „prosit Sylvester”-rel. Alauda
uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik, és mi a
világi foglalkozása.
A templom bejáratát pedig nem
foglalták el a koldusok csoportjai, ahogy másutt szokás: Lõcse városában
koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek,
bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát
elveszti, annak a számára ott van a „harangozó ház”, abba elhelyezik, mindennel
ellátják; de rongyos ruhát Lõcse város ruházati szabálya semmi szín alatt meg
nem enged.
A bélpoklosok számára pedig külön
ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, amelyben Istent dicsérik,
„leprosorum ecclesia”; a kelyhet, melybõl az Úr vacsorája borát itták, ma is
tartogatják még.
Ezenben az orgona megszólal odabenn,
s a templom atyja kijön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hívekkel együtt
a „Perelj uram perlõimmel” zsoltárt.
- Ha elkezdte, hát csak folytassa -
mond bíró uram. - Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! Várunk valakire
„Frauendienst, vor Gottesdienst.” Elébb az asszonynak, azután az Úrnak!
- Nagy gavallér, bíró uram! - jegyzi
meg erre Engelhard patrícius. (A híres harangöntõ milliomos a maga idejében.)
- Kegyelmed tudhatja azt legjobban,
Engelhard szenátor uram, mert a nemesi címerében egy koronás asszony vagyon.
- Kérem: az angyal!
- Angyal vagy asszony, az mindegy.
Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a
gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk
pedig képes mind a kettõre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.
- Honnan gondolja kegyelmed?
- Mert nagyon kívánja. S amit egy
asszony kíván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kívánna is. Ez a mienk
olyan asszony: amikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; elsõ nap tisztelegtem
nála, s bárónénak címeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házbul.
A szenátor urak csendesen nevettek.
- Mi az? Mit nevetnek? - tudakozódék
a hosszú termetû úrfi az apja vállán áthajolva.
Alauda uram
hátra csavarta a fejét.
- Te Wencezlauz, kóstold meg csak
nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?
A nagy gyerek megtette, s a hideg
vas természetesen úgy odakapta a bõrét a nyelve hegyének, hogy feljajdult rá.
- No legalább ma nem fogsz többet
beszélni - mondá Alauda uram, s azzal a szenátoroknak beszélt tovább. - Másnap
grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap hercegnõnek
címeztem: de még az orcámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom
királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak.
Akik eddig felgyülekeztek, urak és
asszonyságok, mind gyalog jöttek, ahogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház,
ahol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a
kathedrálétul, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis
szánon jön õkegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai irámszarvas van
fogva, amit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabõr ködmenes eszkimó
hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott szirén képezi, koronával a
fején (a Visnyiavszkyak címerjelvénye), belül szarvasbõrrel van a szán
kibélelve; abban ül a várva várt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak,
másodmagával; a másik egy kis hároméves fiúcska.
Ellenben elég nagy kíséretet hoz
magával. Az irámszarvas elõtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó; a szán mellett
és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét úri lovas vágtat, meg is lehet õket
nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró, fejedelmi
tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék
német kuruc ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos
kapitány, akit Löffelholtz tábornok túszul küldött ide, a neve Blumevitz; a
többivel együtt Belleville, a francia mérnökkari tiszt, az erõdítmények
felügyelõje. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez
Korponay János kuruc kapitány, a férje a százszorszépnek, a híres szép
Garamszegi Géczy Júliának.
Amint a templom elé ér a fényes
társaság, az imsik rákiált az irámszarvasra a maga nyelvén. A széles,
tehénorrú, bivalnyakú marha megérti ezt az ismerõs szót és rögtön megáll.
- Üh! Micsoda szarvasló ez? - kérdi
Wencezlauz.
- Az én idõmben úgy hítták
Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél -
felel neki az apja bosszúsan, s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést.
- Nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!
- Hühühü! - kacagja el magát a diák
odahátul. - Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.
Alauda uram haragosan fordította
felé a fejét.
- Mikor én Wittembergában tanultam
az asztronómiát, már akkor Kopernikus megszületett; - meglehet, hogy azóta már
meghalt... Te stomfáksz! - tevé hozzá halkan.
A szép asszonyt ezalatt lesegíté a
szánkóból a kísérõ tábornok, anélkül, hogy a lovárul leszállt volna.
Beszélhettek akármit, nem értette
azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.
- Kegyelmességed nem jön be a
templomba? - kérdé a hölgy kísérõ lovagjától.
- Más dolgom van, mint azt
hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok - felel rá szabad szájjal a lovag úr.
- Attól fél kegyelmességed tán, hogy
ha a mi templomunkba belép, maga is rögtön a lutheránus hitre tér át?
- Nem félek bíz én semmiféle hittõl,
mert én nem hiszek se élõkben, se halottakban.
- Nem fél, hogy tüzes parazsat
tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?
Andrássy István nevetett.
- Van a bátyáim közt egy barát is,
aki imádkozik mind az ötünk helyett.
- No hiszen, az imádkozik még csak
szépen.
(Ez volt az a „dervisgenerális”,
akitõl a németek és rácok jobban féltek, mint valamennyi kuruc vezértõl.)
- Hát az uramat sem ereszti velem
kegyelmességed a templomba? - kérdé az úrhölgy.
- Annak meg inspekcióra kell menni.
Ezzel aztán a hölgy kegyes
fejhajtással elbocsátá a kíséretet, a templomajtó felé indult; kezén vezette
fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, ami tengeri mókussal
volt bélelve. Az úrnõ feje selyemfátyolba volt burkolva, mely a homloka és az
álla körül csavarodva, az arcának csak egy kis részét engedte láttatni. S ami
leginkább megnézni való lehetett volna az arcon, azok a varázstevõ szemek,
egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.
Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé
a suhanva közeledõ alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.
- Királyném! Hogy van
„dicsõséged” megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?
A megszólításra még szerényebb,
alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnõ, alig hallhatóan suttogva:
- Igen szépen köszönöm az irámomnak
küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.
S azzal tovább suhant be a
templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az
oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész
gyülekezetben minden szem õ felé fordult.
- Hû be szép asszony volt ez! -
fohászkodék fel Wencezlauz úrfi.
- No csak belé ne szeress valahogy,
mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, akinek ha
azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Óperenciákra, hát oda is elmegy, és
megint visszajön.
- De hát minek ennek az irámnak a
lichen islandicum? - tudakozódék a hosszú legény.
Alauda uram mérgesen ütött a botja
végével a márványpadlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai „Fuchs”.
- Bizonyosan fáj neki a tüdeje s
herbatéának issza.
A templom atyja másodszor is jött
már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a
helyeikbe.
- Mindjárt! Azonnal - mondá Alauda
uram. - Csak még a tudós doktor Cornidest várjuk be, amott jön a szekerén.
Dr. Cornides nagy messze földön
elhíresedett orvos volt, Lõcse szülöttje; egészen a doktorok jellemzõ
viseletében járt: háromszegletû kalappal, allonge-parókával, simára borotvált
arccal, bársony wammszban, csatos cipõkben, amik ezenfelül meleg
posztómamuszokba voltak dugva. Aki annyi embert lábra állított, a saját lábait
nem bírta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utcán, s ha abból
kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odábbmenni.
Alauda uram nyájas üdvözlettel
járult az érkezõ elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is
vegyült.
- Nos, doktor úr! Prosit Sylvester!
Hát itt van Szilveszter napja! A kétfejû gyerek orákuluma nem teljesült!
Hehehe!
- Itt van, de „még nem múlt el Martius
Idusa” - felelt rá a tudós asztrológus, s tovább evezett a két mankójával.
- Micsoda dolog az a kétfejû gyerek?
- sürgölé Wencezlauz úrfi rögtönösen.
- No, ezt már csakugyan nem
tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei újesztendõ
napján éppen éjfél után egy órakor, egy lõcsei takácsmesternek a felesége olyan
gyermeket szült, akinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta
fából a képmását a musaeum historicum számára. Ebbõl a csodából a tudós doktor
Cornides a maga abrakadabrái segítségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben
az esztendõben két bírája lesz egyszerre Lõcse városának. Az orákulum azonban
nem teljesedett be, lévén ma Szilveszter napja, és mind e mai napig én magam
vagyok egyedül Lõcse város fõbírája: Josephus de Alauda, nobilis de
Lerchenwald! No, uraim, szenátor urak, most már vonuljunk be, hallom, hogy az
orgonista a himnuszhoz játssza a preludiumot.
|