IV. FEJEZET
Szent Jakab és Luther Márton -
Német palást - Sáfránykérdés a tanácsban

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remekelés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, amik minden egyes oltárműhöz, katedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük anélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve azt mondaná: „Csiribiri emberek!” Ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, ami történik: „Dobzse, dobzse!” Ha az a márványba faragott kép, aki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyújtaná egyszerre a karját, s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: „Hova lett onnan az a kép, amit én odaállíttattam?” A hatalmas nagy dynasta, Thurzó az a márványszobor, az az eltűnt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, amit a lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patrónusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mindazok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, amidőn nagytiszteletű Zabeyer Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikációt, hogyan verte meg Gideon az amalekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczi Ferenc fejedelem, az amalekiták és filiszteusok pedig a németek és rácok. Verjük mi azokat! A prédikáció után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér őkegyelmességének hadi rendeleteit. Ámen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhítattal, csak a szenátorok padjában hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfúvás; sorba járván a prédikáció alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a szenátorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, amikor Lőcse szabad köztársaság volt, tízek tanácsával és elnökkel. Valamennyi szuverén szenátornak címerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!

A prédikció végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán (Kramerius patrícius készíttette azt) a művészien előadott preludiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melódiái a Rákóczi-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál basszus hangja, s az ismeretes búgásra mind az egész gyülekezet talpra áll, s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: „Eine feste Burg ist unser Gott!”

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arcra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekbõl férfiak, a férfiakból hõsök, a nõkbõl kíntanúk (mártír) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyújtogat. „Erõs várunk nekünk az Isten!” Benne van e dalban minden, ami az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, jellemerõ, egész fel az istenimádásig! Kihívás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengetõ strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókuszpókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, aki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt a tizenkét szenátor az oltár elé járul, ahol a nagytiszteletû úr kiosztja nekik az Úr vacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendõ utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bûneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elöl a gyermekek, azután a nõk, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templomportale alól kilép, így szól Gosznowitzer patríciushoz, ki fél fejjel hátrább lépdegél mögötte:

- Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!

- Hisz a szemem is könnyezik a hidegtõl. (Ezt Wencezlauz úrfi mondja, akinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

- Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?

- Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fûtve.)

- Majd lehûtjük õket.

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházához; elöl bíró uram egyedül, mellette a hosszú legényfia, aki az apja bõrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lõcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé nézõ homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskófestményû jelkép ékesíti; a Bölcsesség, egyik kezében négy összetekeredett kígyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, amibõl a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, aki egy báránykát vezet szalagon; az Erõ, aki egy oszlopot emel a vállán; és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyõvel a kezében; mind nõnemen levõ géniuszok. - Ellenben a feljárás a tanácsterembe az árkádok felõl van, s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre ez van írva:

„Pulchritudo est civitatis Concordia.” (A város szépsége egyetértés.)

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az elõcsarnoka maga egy tágas tornác, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piacra. Itt szokták tartani a díszlakomákat, amiket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kõküszöb a kettõs ajtó egyik oldalán vályúsan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a boros pincébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülõ címerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletû süveg: a rang emblémái.

Mert dacára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lõcsei patrícius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a hegyébe azt az ónémet palástot, amit még Salamon király alatt hoztak be a szász õsök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott õsprivilégiumok jelvényét.

Amint azt fölvették, leülnek a szenátor urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntõ mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a bírónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyíltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezõbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, aki úgy viseli magát, mint egy dózse. A túlsó oldalon ülõ átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patrícius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedõ úr. Mind a ketten a közöttük ülõ fiatal De Hortisnak a fülébe súgdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppozícióba.

Bíró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félrekacsingatás.

- Próbáljuk meg elébb „in anima vili”: azaz, hogy „in carne vili” (hitvány párában, olcsó húsban) - dörmögi oda a fõjegyzõnek, s aztán a táskájából elõvéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyûlést.

- Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlõ tanács urak! Íme itt vagyon õkegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma; melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a fõparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett õkegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

- Tizenkét font hús! - kiálta fel haragosan De Hortis uram, s nagyot ütött az öklével az asztalra.

- Ököllel tanácsasztalra ütés: bírság, egy pint bor! - diktálá csendesen Alauda uram.

- Jól van! Fizetem. De mármost kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús? Hisz ennyit a híres nagyehetõ Klausz sem bírt elfogyasztani, aki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem póláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bõre fáintabb legyen?

- Csak csendesen, De Hortis szenátor uram - csitítá a szónokot a bíró. - Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem „guló”, se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerû kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelõjén, meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.

- De hát minek hord magával tizenkét inast?

- No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdú, egy kályhafûtõ, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász meg egy kengyelfutó. Mindenbõl csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lõcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az õseink hallanák, akiknek idejében a vendég urak százra menõ cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt mondanák rá: „Pfuj! fösvény utódok.”

Erre a többség helyeslõ mormogása volt hallható. Ami azonban nem hûté le De Hortis ellenmondási kedvét.

- Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kísérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, pecért, trombitást, bohócot is, szívesen látnók minden pereputtyostól; - de ilyen idõben, mint a mostani...

Egy általános „ssssssssss” hang szakítá félbe a beszélõt, amitõl az megijedt, s amint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mind a ketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát, s dörmögve ült le a helyére, „Hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap.”

A harangöntõ a markából dörmögé e szavakat:

- Hiszen csak ne communicáltam volna ma! Majd megmutatnám én bíró uramnak.

Bíró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

- A próba kicsiben sikerült - súgá oda a fõjegyzõnek -, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

- Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen újesztendõ napja, amely napon Lõcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelõ fejedelmi hadvezetõket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, akinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden fõtisztjei, az õ feleségeikkel együtt, a patríciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, amit az ösztökélésnek véve egy újabb kísérletre, fel is szólalt.

- De hát mégis - talán érdemes volna megtudni, hogy mennyiben fog kerülni ez a holnapi - barátságos ebéd?

Bíró uram intett a fõjegyzõnek, mire az nagy üggyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, elõkereste a táskájából a kívánt étlapot, s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, amiknek a végén ez a horribilis summa resultált:

„1645 forint 33 krcár.”

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei elõtt okvetlen kitörõ zivatart jelentett volna.

Egyezerhatszáznegyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak bíró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte õ a maga parlamentjét, volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a fõjegyzõ, balról Pobszt, városi kamarás, fõrendû polgárnemes, a lengyel király fõszállítmányosa; ez mind a kettõ az õ embere volt.

- Majd egyenkint kiszopogassuk õket, mint az articsókát! - súgá a jegyzõnek. - Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.

Hanem az articsókának tövise is van!

- De már ennek állok elébe - dörmögé De Hortis uram, s mint a nekitûrkõzõ birokhõs, felgyûrte a két karjáról a német palást bõ ujjait. - Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

- De Hortis szenátor uram - vágott a szavába Alauda uram -, kegyelmed felgyûrte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Bírsága egy pint bor.

- Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projectumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka -, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen idõben! nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen idõben, amikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az õrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket, s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, amennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres õrségnek. Ezt difficultálom.

- Egy szál õsz haj se nõjön kegyelmednek emiatt a fején! - replikázott az ellenzéki szónoknak bíró uram. - Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás uram, annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendõs ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marcipánnal tartjuk ki õket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis szenátor uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal szenátor sehogy sem szerette, ha a hasára célozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrökönyödött és leült.

- Csak én ma ne communicáltam volna! - agyarkodék kalap alól a harangöntõ nemes úr a szomszédjában.

A túlsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a híres kecskefaggyú gyertyák gyártója, amiket hét országra elhordanak.

- No én ugyan nem tartom a gyónócédulát a szájam elé - pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. - Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót bíró uram torkán.

Lássuk hát, hogy kötik meg bíró uram nyakravalóját?

- Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotarius úr - mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. - A szenátor urak aztán törüljenek a tételekbõl tetszésük szerint; hiszen nem szentírás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettõ közül kilencnek ehhez igen nagy is a hajlandósága.

A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans kvantum volt biz az.

- No de ez ellen ne szóljunk, mert a szenátor uraknak egyike az érdemes mészáros céhnek az elöljárója - súgá De Hortisnak a bal oldali szomszédja.

Egy hanggal apadt a zúgolódás.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepozíciónál egészen hasonló tekintet fordult elõ. A sör-praeliminarénál erõsen volt érdekelve a harmadik; az aszúboroknál meg a negyedik, a méhser‑, a marcafánk- és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy szenátor, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt szenátor, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elõvett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével bíró uram térdén, s a szemöldökével egyet inte. Az odasúgott neki, mintha tubákkal kínálná.

- Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó pozícióban olyan furcsa számarányok fordultak elõ, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított szenátorok is elkezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis, s duóban kiabálták:

- Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = húsz forint! Nádméz = harminchárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kalmusgyökér = hét forint!

- Estére pedig illuminatio lészen - harsogtatá, re quasi bene gesta, Alauda uram -, négy mécset minden ablakba.

Az illuminátió szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonnyá lenni, s aztán folyvást lassúbbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: „magyar bors = négy forint; - ez nem is sok!” - úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, amikor a rettenetes vádat kiejté:

- És sáfrány = tizennégy forint!

Õ ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.

- Nos? hát? mi az? - kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

- Hát! ez a sáfrány!

- Igenis, jóféle sáfrány.

- De tizennégy forint árú sáfrány!

- Hát a sáfrány drága.

- Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek nem a szénát. Én is láttam már egyszer sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint árú sáfrány. Ezer kék ördög!

- Az „ezer ördög”-gel való káromkodásért - bírság egy pint bor!

- No hát csak kilencszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint árú sáfránnyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczi fejedelem egész kompánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.

Bíró uram most felállt a székérõl, s tekintélyének egész súlyával vágott közbe.

- De Hortis szenátor uram amiért kegyelmed Rákóczi Ferenc fejedelem urunk õfelségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján; aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett „bírság” pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sûrûen az ellenzéki szónokok. - Így pedig „duplex libelli dos est” (kettõs haszna van a könyvecskének). Elõször a tanácskozási illem fenntartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt („pro publico bono”) a bírságok pintjei közcélra világítanak.

Boldog idõk voltak...

...Ha visszatérnének.