V. FEJEZET
A tizenkét apostol - A feltámadt Lázár

A kurrens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy „Pfiff”-re felfüggesztetett, amely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beírja, addig őt magára hagyják, assecurálván afelől, hogy az ő osztályrésze fennhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utánagondolkozni a történteknek, s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pincébe).

- Feras mihi clavim pincernarum! - parancsol bíró uram az ajtónállónak.

Ezt a díszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wencezlauz úrfi. Így kezdik azt. Azért mégis szenátor lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pincekulcs-előhozató parancsot bíró uram Tacitus klasszikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori bírót ilyen alkalommal: Bíró mondá „Tulas mihi clavim!” Janitor felelé „feram”. Bíró kérdé „Feristi jam clavim?” Janitor felelé „tuli”.

Mert ilyen veszedelmes természetû verbum az a fero, tuli, latum, ferre. Aki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyúljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, aki híressé tette magát holtig a kortársai elõtt azzal, hogy Jupiter genitivusát „Jupitris”-nek mondta.

- Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulassza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

- Hát a janitor mire való?

- Annak kötelessége az „extenebratio”.

- Vagy úgy!

Wencezlauz felnyitá a kis ajtót, s a szenátus lelépegetett a szûk kõlépcsõkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

Ahol egymás sorjában áll a tizenkét apostol - mûvészi vésõvel kifaragva - hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönci hordókban rejtegették azt, ami harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, aki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat; ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettõl bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosul. S ennek a bölcsességét minden nép megérti és szívesen beveszi. Azért apostolok õk, akik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az esszencia! A lélek! Mély pietással és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülõ átalagot; amire a háromszögbõl kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a „divina providentia”; õsöktõl hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebbõl már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lõcse város ez idõ szerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szõlõknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermõ birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kuruc magyarok lettek volna tõle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lõcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor a Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok, s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolcezer forintot fizettek neki váltságdíjul, s mikor késõbb I. Rákóczi György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak, s õk is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ocskay, Vetéssy (Rákóczi franciaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versailles-ig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter cár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pincebolt elõtt van egy tornác, amit felülrõl világít meg az utcakövezettel egyszint levõ mély ablak - homályosan; rusztikus oszlopok közé szorított szûk gádor; melyben az ülõhelyet csak a falból kirúgó kõpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hûség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a „bírság” pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, akinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem aszú, hanem csak máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a szenátus tagjainak, kik bírságol fizetnek belõle, csak egy rénes forint.

A bírságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fennhagyni nem szabad.

A janitor húzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilegium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patrícius urak poharába. Amit húzás közben torkára szalaszt, az az õ benificuma. - Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségbõl való kihúzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a bírságot fizetõ De Hortis uramat. Most már õ sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

- Rovást, urak! rovást! - sürgeti a bíró, s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, ami arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midõn õ is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány stációt tettek a többiek már, s utolérhesse õket.

De ezúttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsõn, s belépett in medias res.

Még csak akkor dalolták az elsõ verset:

            „Vinus, vina, vinum,
             Nomen adjectivum...”

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ónémet hivatalpalástot, azt sorba felaggatták a lépcsõgádor fogasára.

- Bíróság félórára visszavonul tanácskozni: - félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bõ palástban, a négyszegletû süvegben ismét mindenki felölti komoly patríciusi méltóságát.

- Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? - kérdi bíró uram a legutóbb érkezettõl.

- Hogyne zártam volna? - felel az apprehendálva. - Hiszen még én nem extenebráltam tintánál egyebet.

Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.

A megfontolási félóra kissé talán hosszúra is talált nyúlni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek bírságoltatta meg magát annyiszor.

Az érdemes tanács ismét felvonul a szûk lépcsõzeten, s amint a kis ajtón a nagy tornácba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon, s nem ingadozó léptekkel követi bíró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.

Wencezlauz úrfi nem találja a kulcslyukat.

Bíró uram mérgesen kapja ki a kezébõl a kulcspárt, s valamit dörmög azokról az idõkrõl, amikor õ wittembergai diák volt. Az õ szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettõt. Az ajtó feltárul.

Hanem ekkor õrajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élõ eleven alak, a bírói jelmezben, fején a hiúzprémes négyszegletû süveg: elõtte a protocollum. S azon a ráfektetett ökle.

- Nézzétek! Ott van Fabriczius - hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros színét az ijedség szederjes hamva váltja fel arcán.