XIII. FEJEZET
A megszabadított leány
A megjutalmazott udvarló
A város veszedelmes titka

A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.

Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.

Azután levette a falról a négycsövű mordályát, s az övébe dugta.

Ez az asszony kész volna ma embert ölni.

A szironyos subicáját a vállára veté, s nekiindult a sötétségnek. Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kísértetnek, aki õt meg akarná most ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez asszony nem tréfál!

Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsõtornác rácsát, aztán a kapu kisajtaját. Kitekintett a piacra.

A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az õrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wencezlauz nem álltak mellette. Szerencséjük!

Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülõ puska villanása szakítá meg: ettõl még jobban vakká lesz az ember.

Odaért a ketterhäuschen elé: látta, hogy senki sincs a közelben; hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát, s berohant a ketrecbe.

Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az összezsugorodott alakot, s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.

Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránnyal a Thurzó-házhoz.

Talán amíg észreveszik, hogy üres a ketrec, befújja a lábnyomait a szél hóval.

Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.

A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga elõtt. A kandalló tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.

Még nem tudta, hogy élõ alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?

Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.

Ott lefekteté a medvebõrre, s letépett róla minden ruhát.

A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem adott.

Odavitte õt a saját ágyába és lefekteté. Erõs szõrszövetet hozott elõ, arra borszeszt öntött, s elkezdte a megdermedt tagokat végigdörzsölni.

Erre az élettelen alak lassankint felmelegült.

Hogy még jobban menjen, a szívére lehellte forró lélegzetét.

Egyszer aztán felnyíltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres semmibe.

Szép kék szemek voltak. Egészen hû tolmácsai annak a léleknek, ami egy ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegõ ajkai olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopós gyermekéi. Hozzá len- és selyembogárszál közt válogató haja.

Amint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az elõtte térdeplõ hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.

Ekkor aztán Juliánna õrjöngõ kacajjal kapta õt nyalábra, összecsókolva a leány arcát, szemét, száját.

- Mondtam, ugye, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis kiszabadítalak a körmeik közül.

A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.

Juliánna minden arcmozdulatát értette már e leánynak.

- Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.

S elõhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe öntötte, kanállal hûtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.

Jólesett neki. Kényelmesen végignyúlt az ágyon.

- Bántottak, angyalom? Kínoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?

A leány mindenre azt felelte: „Nem, nem”.

- Láttam! Óh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam; embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.

A leány rémületében összehúzta magát.

- No te ne félj tõlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te kis anyácskád? Te hamupipõke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok mindjárt enned! Meglásd, milyen jókat! Török császár asztaláról mind letakarítom a csemegéket.

Eltûnt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóbán szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja, hol vette? Talán a tábornok otthagyott lakomaasztalát rabolta meg érte.

- Válogass benne; ízleld meg; láss hozzá! Aztán tedd a fejecskédet, ezt az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a vénasszony, hogy húzza itt a bõrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de nem úgy ám, ahogy téged, meleg csókjaimmal.

S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a a lábujja hegyéig, s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyereibe tapsolt.

- Hahaha!

Milyen jó tréfa ez!

És még nincsen vége. Még hátra van valami.

Odalenn az utcán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A jutalmát várja. Bizony megérdemli.

Juliánnának eszébe jut a hû lovagja, akit iderendelt erre az órára.

Egy olyan órára, amikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a halál elõl fut, amikor rémülettõl reszketnek az asszonyok, amikor dühtõl ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak, hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe elõtt szívének melegsége felõl. Ki volt erre képes? Az, aki megtette.

- Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt magadban. Senki nem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.

S odaadta a leánynak a közös albumot, amit a tábornoktól elhozott.

Az bizonyosan csak az elsõ lapokat fogja végignézni, ahol az eszményített, híven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani „nagyon szép volt”.

Juliánna betakargatta õt a paplannal.

- Aludjál, bárányom! Kis tuba gerlicém. Ha kell, majd felköltlek.

Bizony már elkezdtek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A lovag türelmetlen. Az idõ hideg, s a szív lángol.

Amíg Juliánna a nagy falitükör elõtt elment és belepillantott, megállt egy pillanatra.

A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy tündöklött a setétben, a fekete prém körül.

A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára.

S azt mondá magában:

- Lám, a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a lovag: de ezért a vállért megtette.

Sietve futott fel a lépcsõkön a legfelsõ szobába. Onnan nyílik az erkély.

Felnyitá az egyik ablakot.

- „Pszt” - szisszentett, jelt adva.

A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy jelen van.

- Kegyelmed az, chevalier de Belleville?

- No, régen én vagyok. Szavam tartám.

- Én is - monda a hölgy, s aláhajítá neki az erkélyrõl a karikával összekötött kulcspárt.

- Enfin! - dörmögé a lovag.

Juliánna pedig hamisan vihogva húzta magát vissza az erkélyablak mellé.

Történetesen a házkapu és a lépcsõrács kulcsai helyett a ketterhäuschen kulcsait találta ledobni a lovagnak.

Belleville lovag sietett a kulcsokkal az ajtóhoz.

Az egyik elõször nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy valamiképp mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne; utoljára alig bírta belõle kihúzni a lovag. - Ez nem volt az igazi. - A másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképpen nem nyitotta fel.

A lovag kezdett csendesen káromkodni.

Az az ördöngös asszony odafenn meg úgy nevetett magában, a függöny mögül kidugva félig a fejét.

Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná kiabálni, többszörösen. Az üres piac visszahangot is ád rá.

A hang még távolból jött, a kathedrále felõl; de egyre közeledett, s a lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledõ emberek a neve mellé még epithetonokat is ragasztanak, amik közül a leghízelgõbb az, hogy „átkozott kujon!”

A közeledõ csoport a schaarwache volt, amelyre a ketterhäuschen õrizése volt bízva. Ezek a nagy katasztrófa után maguk is a veszélyben forgó bástya felé rohantak, igen bölcsen ítélve, hogy ott több hasznot tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egy szál leányt õrzik, aki úgyis kettõs lakat mögött van, s íme hatalmasan segítének is benne, hogy a zûrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham meghiúsítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett ûzve, s erre aztán az õrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wencezlauz vezetése mellett.

A lármahangokból az volt kivehetõ, hogy a közvélemény egyenesen Belleville lovagot gyanúsítja a lõporos torony felrobbantásával. Hogy meg volt vesztegetve az ellenségtõl: máskülönben nem is lehetséges, hogy a császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya elõtt, mikor a fõhadiszállásuk egy órányi távolban van, s a januári éjszakákat mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.

Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész éjjel a felrobbanás percéig együtt kártyázott a kuruc tisztekkel. Arról, hogy tempírozott kanócok is vannak a világon, amik órára kiszámítva gyulladnak el, a filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem hordatta volna el nagy részét a lõpornak a groszscherfeldi toronyból a többi kaszamátaboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa lõpornál, meg egypár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak a hóbortos kívánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd megfelel õ magáért.

Amíg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behúzni magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak a künnjáró ember.

Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a ketterhäuschentõl a friss hóban lépések nyomai vezetnek éppen ahhoz a kapuhoz, ahol õ rejtõzik.

- Hû! Ezer véka sárkánykígyótojás! - üvölte fel Wencezlauz, mikor meglátta az üres kalitkát. - Kirepült a madarunk!

Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt sehol.

- Nézzétek meg jobban, hátha felmászott a pléhtetõ alá?

- Biz az se égen, se padláson nincsen.

- Kinyitották az ajtót, elszöktették.

- Úgy van, úgy van. Itt a lábnyomok! Világos.

- Adjátok ide azt a lámpást.

Wencezlauz kezébe kapta a karikán függõ drótos lámpást, s a nyomcsapásra világított vele.

- Egyenesen odavezetnek! Rajta! Utánam! Megkapjuk, ha az ördög vitte is el!

Az pedig ott hallgatta az erkélyablakból. Hol megijedt, hol nevetett.

Valami lesz ebbõl.

De ez még mind az õ szövevényébe illõ fonál. Csak szõjétek! Bogozzátok!

- Utánam! Elõre! - ordított Wencezlauz, s kivont kardjával veszedelmesen hadonázva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.

Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késõ, de nem is volt szokása õrjáratok elõl megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte õ már azoknak az alabárdjukat otthon Párizsban is. Gavallér nem szokott szaladni.

Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpönyegét a bal karjára csavarva, s egyenes víkardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt alól.

- No hát mi kell, te nagy majom? - kiálta a janitorra, vívó toppba csapva magát.

- Ah! Itt van! Õ az! Valósággal a Belleville lovag!

- No hát mit örülsz neki, hogy megkaptad a Belleville lovagot?

- Megfogtuk! Rajtakaptuk! Õ tette! Õ lopta el! Most is a kezében vannak a ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér jelvénye. Le kell õt fegyverezni!

- S azt te fogod megtenni? Te égmeszelõ! Hát fogd jól azt a kardot!

De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wencezlauz kardja hetet kalimpázott a levegõben, s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a hóban.

- Hát ti többiek, hogy adjátok az ócskavasat! - gúnyolódék Belleville lovag, s mint a villám úgy cikázott körös-körül a pallosa, itt egy sisakot ütve le a fejrõl, ott egy alabárdot ki a kézbõl. Még kímélte az elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybõrt pufogatta hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak fogdmegek voltak.

Hanem a verekedés, szitkozódás zajára meg Wencezlauz segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingózó fegyveres polgárok, akiknek goromba „schlägerek” (kurta kardok nagy ökölkosárral) voltak a markukban, s megszorították a lovagot.

- Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonalrágó hukkepakk! Mind megeszlek!

S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak messzirõl mertek hozzávagdalni.

A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Õérette vívnak. Õtet mulattatják.

Tán egyébre is várt.

A nagy hajcihõ közepette egyszerre egy erõteljes parancsoló hang szólalt meg.

- Minõ verekedés ez? A piac közepén? Mi az, polgárok!

Egyszerre helyet adott neki minden lélek. Fabriczius volt, a bíró.

A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város védelmét, az oltást, hidegvérrel. Wencezlauz lármakiabálása idehozta.

- Ott van! Megkerítettük! Az áruló! - kiabált Wencezlauz, de csak messzirõl mutogatva a lámpással a lovag felé.

- Belleville lovag! - szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s elõlépett a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.

Belleville lovag olyan tempót tett, mint aki kész elfogadni a bíróval is a viadalt.

- Nem lovag! Én a bíró vagyok - szólt Fabriczius; leeresztve a kard hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. - Mi kocódása van önnek a polgárõrökkel?

- Tudja az ördög! - felelt a lovag dacosan.

Wencezlauz odakiáltott:

- Hiszen ott vannak kezében a ketterhäuschen kulcsai.

- No hát a ketterhäuschen kulcsai! - rikácsolt mérgesen Belleville lovag s odadobta nekik a lábaikhoz. - Itt van, szedjétek fel.

- Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? - kérdé Fabriczius elbámulva.

Az a leskelõdõ hölgy odafenn, lélegzetét visszafojtva várta, hogy mit fog felelni a lovag. Annak bizonyára elég oka van rá, hogy õt elárulja, mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.

Hanem Belleville, bár könnyelmû volt és kalandhõs, de minden ízében nemes ember és lovag, s dacosan utasítá vissza a faggatást.

- Az az én gondom, senki másé.

- De az enyim is, lovag úr, én ura és bírája vagyok e városnak.

- Nekem nem az, kegyelmed! - vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy pokolra küldök egynehányat, aki utamat állja. Mi bajok velem?

De most már egyszerre tízen is ordították:

- Megszöktette a ketterhäuschenbõl a leányt!

Fabriczius haragosan fordult hátra.

- Megszöktette a leányt!

- Igen! Igen! - kiabált Wencezlauz. - Õ robbantotta fel a lõporos tornyot azért, hogy a zûrzavarban felnyithassa a ketrecet, amíg mi valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton, s védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.

- Hová tette kegyelmed a leányt? - kiáltá haraggal a bíró.

- Vigyázzon kegyelmed, a kardomba ne szaladjon! Hirtelen kezem van.

- Hová rejtette a leányt?

- Azt nem mondom meg.

Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna, de így szebb volt.

- Én követelem a törvény nevében, hogy adja elõ.

- Én pedig ízekre hagyom magam vágni, s mégsem adom elõ.

A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (Akit õ egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó leheletéig!)

- Itt kell a leánynak lenni ebben a házban! - kiálta Fabriczius.

- De ennek a kapuját én õrzöm.

Fabriczius hátrafordult az õrökhöz.

- Kerüljetek a Bástya utcára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell kutatni az egész házat.

Most azután itt volt az idõ Juliánnának a megrémülésre. Ijedten futott el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, ahol a leányt hagyta. Az szépen elaludt a kezében tartott könyvvel, éppen annál a lapnál, ahol a fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.

- Krisztinka! - kiáltá Korponayné. - Ébredj! Kelj az ágyból! Érted jönnek!

A leány ijedten szökött fel altából, s az ágytakaróba burkolta magát.

- Megint vissza akarnak vinni oda!

- Nem, nem, oda nem! Inkább a háztetõrõl ugrom le!

- Dehogy ugrasz. Öltözzél gyorsan!

Krisztina a ruháit kereste.

- Hagyd a szoknyát! Más kell neked. Itt a Pelargus ruhái. Éppen rád illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!

S nagy gyorsasággal belerázta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára a sarkantyús sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját, s elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget, s azzal a tükör felé fordítá a leányt.

- Nézd, milyen helyes legényke lettél!

- Mégis fel fognak ismerni - rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata elárulá leány voltát.

- Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl - monda Juliánna, a Pelargus köpönyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.

- Merre szökjem? Hová szökjem? - kérdé a leány hüledezve.

- Ne légy ostoba! Jól tudod - kiálta Juliánna, haragosan dobbantva.

A leány elhallgatott nagyon.

- No, ne tett az ujjadat a szád elé, elárulod vele, hogy szûz leány vagy.

- Mit csináljak?

- Menekülj, amerre tudsz!

- Hogyan?

- Te tudod az útját, módját. Innen ebbõl a házból vezet ki a városból a föld alatti út, amin keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy messzirõl bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.

- De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készítették ezt a föld alatti folyosót; soha senki a család tagjain kívül errõl nem tudott semmit. Ez a városunknak a titka.

- Szodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek õk tõled valami kíméletet? Nem odazártak-e a ketrecbe? Télen, csikorgó hidegben, nem odajöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek, megdobáltak, röhögtek rajtad.

- De az atyám!

- Éppen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a bíróságát, amint hazaérkezett. Õ is a titkos alagúton át jött a városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged elfogtak a cudarok, azért, hogy tõlem izenetet vittél, amit másra nem bízhattam, akkor az apád volt az éppen, aki az ítéletet kimondta rád, hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, amíg vallasz, miért jártál kinn, s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a fejedet, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a fejedre, s így seprûzzön ki a városbul.

A leány éppen nem volt legényke: sírt.

- No, ne nyafogj most! milliom a lelke; hiszen kard van az oldaladon, tedd a kezed a markolatjára; nem érzed, hogyan melegít? - Ha õk nem átallnak egy kisleányra hajtóvadászatot tartani, te ne átallj elõlük elmenekülni.

A leány mégis tétovázott.

- Hallod! Már benn vannak az udvaron! A hátulsó kapun jöttek be. Nem hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják, s annak a szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosóajtót sem zárhatom be elõttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el, s engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem tanúskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!

A leány mégis gondolkozott.

Akkor a füléhez hajolt a hölgy, s valami nevet súgott neki: attól a leány szemei egyszerre felnyíltak.

- Õt újra meglátod. Õ fog ottan várni...

A leány most már gyöngén mosolygott, s könnyedén bólintott a fejével.

- Tehát elmenekülök.

- Azon az úton.

- Azon. - De te ne jöjj utánam, kis anyácskám. Ne less rám, merre megyek el!

- Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. - Csak te magad szabadulj meg. Itt a tolvajlámpás meg ez a kétcsövû pisztoly. Te olyan derék, bátor leány vagy ott, ahol veszedelem van! Szedd össze magadat! Na még ezt a tarsolyt a válladra elemozsinával. Aztán ezt a képeskönyvet is tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már, kinek? Errõl megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még! Kössük batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó lenne, hogy itt találnának belõle valamit nálam.

Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást, s konyhába vezetõ ajtón át elmenekült.

És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, hogy nem lesett utána; nem volt kíváncsi nyitjára akadni annak a titoknak, amit csak egy család tud, s amely titok az alapja Lõcse város védképességének.

Ahelyett hirtelen levetkõzött, s lefeküdt az ágyába.

Rendben volt már minden. Jöhettek az inkvizítorok.

Azoknak ugyan elébb egy felakadásuk volt a doktornál.

A hátulsó és az elsõ házat összekötõ folyosóhoz csak az õ lakosztályán keresztül lehetett eljutni; s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, amíg megértette, hogy mi járatban vannak azok, akik az ajtaján dörömböznek.

Elõször nem volt, aki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni asszony, kölcsön volt adva a szomszéd páciensnek. Õ maga pedig erõs transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor azt mondta, hogy „mindjárt!”

Ez a „mindjárt” annyit tett, hogy elébb felhúzott magára három rendbeli alsó-felsõ gúnyát. Tél az idõ, s fûtetlen a szoba. Aztán nagy tudománnyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelencébõl átvette a múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta, míg prüszköl tõle, amitõl az agy megtisztul, s csak azután sietett az ajtót felnyitni.

Fabriczius türelmetlenül tört be hozzá.

- No, Fabriczius, hol ég? - kérdezé a doktor.

- Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik, ha csak most ébred föl.

- Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belõle az éjjeli italba, s úgy alszik tõle az öregember is, mint a gyermek. Recommendálhatom kegyelmednek.

- Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.

- Tán valakinek betört a feje?

- Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt házmotozást tartunk.

- Házmotozást! Nálam?

- Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, akihez nem tudunk más úton bejutni, mint az összekötõ folyosón keresztül.

- S mit keresnek kegyelmetek a kapitánynénál, ilyen éjjeli órában?

- A delikvenst a ketterhäuschenbõl, akit az éjjel megszöktettek.

A doktor még egy szippanatot vett a tubákos pikszisbõl.

- Assecuralhatom kegyelmedet, fõbíró uram, hogy Korponayné úrasszony tegnap este furor daemoniacus extaticusba esett; általam kúráltatott, s azóta mély soporban alszik.

- Ej, uram, az ember csalódhatik.

- Az ember igen, de a doktor nem - pattant fel a sértett tudós.

- Ha nem hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.

Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elöl nekiindult az urakat vezetni a folyosón keresztül, a tornácokon végig Korponayné hálószobájába.

Illik? Nem illik? Benyitottak.

Fabriczius maga hozta az égõ gyertyát a doktor után.

A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a szendert.

A nagy karszékben aludt az ápolónõ, a nyoszolyán pedig az úrasszony. Még az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen játszottak, mint az álmodóé.

- Nos! Hát mit mondtam? - szólt triumfáló tekintettel a doktor. - Íme, úgy alszik, ahogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák felfelé fordulva, a lélegzetvétel mély és horkoló, ez a sopor necroadelphos.

- Ez lehet csalódás. Lehet csalás! - szólt kemény hangon Fabriczius.

- Mi-hit? - förmedt fel a tudományok férfia. - Error, vagy dolus? Mikor íme itt a világos indicium. Az üvegcsébõl hiányzik három labdacs. Három pilulae de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja kegyelmed derogálni!?

- Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait; de nagy kérdés, hogy bevette-e õket valaki?

- Hát azt megmondja az ápolónõ, aki beadta neki. Itt van! Szóljon!

A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz, s elkezdte õt költögetni. A szelídebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála foganattal lenni.

- Nagyon mélyen alszik, ha hozzáfog.

Utoljára egy korsó hideg vizet töltött a nyakába.

Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint aki keresztül akar úszni a vízen, s arra a kérdésre, amit a doktor a fülébe ordított: „Hát, Léni asszony, bevette-e a páciens?” elébb meredt szemmel nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: „Nincs itthon a doktor”.

Most még jobban a fülébe kiáltott.

- Bevette-e az asszonyság a három pilulát?

Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az arcvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt felelte: „Három peták egy forint!” Ez most azt álmodja, hogy a konyhapénzrõl számoltatják.

A doktor bosszúsan szorítá össze a fogatlan ajkait, s aztán széttekintve maga körül, amint meglátta Wencezlauzt, azt mondá neki:

- Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonnyal a szobámba, és hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.

- Hah, csavarni is tudom! - állítá az úrfi.

- No, Léni, itt a gyertya! Menjen kend elõre! - parancsolá a doktor, kezébe nyomva a gazdasszonynak az égõ gyertyát, amivel az úgy nekiment a Wencezlauz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy kellett õt a két karjánál megfogni, és maga elõtt tolni, hogy valami almáriomba be ne sétáljon.

Fabriczius azt mondá a doktornak:

- No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, amikor jár, azt elhiszem, hanem hogy a páciense aludnék, mikor fekszik, abban kételkedem.

- Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk õt felkölthetni, mint éppen csak az electrica machinával.

- No, én addig, amíg a doktor úr ezzel veszõdik, átkutatom a szobákat.

Azzal Fabriczius a polgárõröket maga mellé véve, rendre járta a szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, amiket csak õ ismert. Sehol még csak nyomát sem találta a gyanúnak.

Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsõgádor vasrács ajtaja belülrõl volt bezárva, a zárban hagyott kulccsal.

Itt vagy valamennyinek, aki a házban lakik, össze kellett cimborálni a lány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.

- Nyissák fel belülrõl az utcaajtót. El kell nyomni Belleville lovagot.

Ezt parancsolá Fabriczius.