XV. FEJEZET
Te Deum laudamus et caetera

Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harci feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, aki a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki õtõle várja a parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert ahol más józan fõvel is bakot lõ, ott õ kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sáncokat helyrehozatni, a meggyulladt épületeket eloltatni, a gyanúsakat összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kísértetni: ez mind az õ feladata volt.

A városi polgárcéhek, amint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak elõ, mindenféle ütõ, vágó, lövõ eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a fõhadiszállásukon.

- No, csak lassan azokkal a schieszprügelekkel! - csitítá õket Andrássy; - ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekercét; aki ács, kõmûves, álljon neki a szétdûlt tornyot helyreállítani; aki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni, amire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyíklesõt meg taglót ne hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tõle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!

Mondták neki, hogy nem is tûzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus lesz; arra hívogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy illik.

- Úgy? hát még, „Téged Isten dicsérünk” is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegõbe repült? Jól van no. Elmegyek. Úgysem láttam még belülrõl ezt a híres lõcsei kathedralét. Csak valamivel késõbbre tegyék a templomparádét a szokottnál: mert itt még van egy kis dolog. Ezt a szétdûlt fortificatiót újra meg kell erõsíteni. Hol van az a Belleville lovag? Õ ért ehhez!

Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy, a városból érkezõ tiszt tudatá vele, hogy a franciát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanúsítják, hogy õ maga robbantotta fel a lõporos tornyot.

- Hát akasszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem Belleville-re szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.

Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön elõhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán, és õ maga õrködik felette.

- No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! - szólt nevetve Andrássy. - És így várhat egy kissé a fortificatio.

Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi fõbírónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendõ mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlõ számban, mint a városi tanácsosoké, ítélõ bírákat kinevezni, amely törvényszék aztán majd ítélni fog Belleville felett.

- No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.

Eközben valami nyilallt keresztül a tábornok emlékezetén, ami a nagy zenebona között egészen kiment a fejébõl.

Az a veszedelmes Panteon ottmaradt kitárva a szobájában.

Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végiglapozhatja, akkor sajátszerû fogalmat fog hazavinni a kuruc vezér jóindulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt.

Elõvette az oldalzsebébõl a kis összecsukható tükrét, amit a nyalka kuruc nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.

- Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.

A felügyelést most már rábízhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára, maga lovára vetette magát, s hazaügetett a szállására.

A borbélya ott várta már az elõszobában, a borotváló eszközökkel.

- De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is - mondá a tábornok. - Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök, s egypár fürtöt elégetett belõle. Most az egészet kurtára kell nyírni miatta.

(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétõl.)

És emiatt áldozatul esett az egész szép dúsgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kuruc hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára nyírt hajjal.

Alig, hogy a borbélyát lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belsõ szobájába.

Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebõrön; egy rózsaszín szalag a kereveten; hanem a keresett arcképes könyv, az nem volt sehol.

- Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?

De, talán mégis elvitte, s akkor éppen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Õnála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.

A tábornok azonban mégsem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerülhet.

A titkos átjárón keresztül egy perc alatt találkozhatik Juliánnával, s kérdõre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.

Csakhogy annak most itthon van az ura.

Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.

A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papírra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, aki felhívatik, hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.

Elég fegyelmetlenség, sõt büntetésre méltó mulasztás már tõle, hogy nem ide sietett az elöljárójához legelébb is jelentést tenni a rábízott expedíció kimenete felõl, hanem hazament a feleségéhez.

Ezért meg is érdemel egy napi árestomot.

A levelet lepecsételte a gyûrûjével, s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordinánc által.

Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virrasztás, mindennemû strapácia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossz néven venni tõle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; õ nem tette azt a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem olyan szépen elfonta azt a meglevõ haja közé, hogy észre nem lehetett venni.

Õ vette át az urát keresõ ordinánctól a levelet.

Cseléd még nem volt a háznál.

Megismerte a tábornok írását a címzeten, s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét elolvassák.

Aztán mikor végigolvasta a parancsot, fogta az írótollat, s ráírta a következõ indorsátát:

„Egy Korponay János nevû kapitány a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevû fõstrázsamester; aki is pedig legfelsõbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra van ítélve, s annálfogva tábornok uram õkegyelméhez nem mehet.

Datum ut supra.”

Aláírva:

„Regina Tua!”

Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncnak, s aztán visszaült az állótükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.

Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a cipõi a fel s alá járkáló Belleville lovagnak a tükör háta mögött a rejtek ajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtócsapkodás hangzott.

A szép tündér háromszor is újraigazította a kontyát.

Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategorikus válasszal, az elsõ fúriában nagyon dúlt-fúlt, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.

- Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a fõstrázsamesteri elõléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de õ maga rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony, úgy látszik, hogy nem akar kontózni.

Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a piacon, üstfenekûvel és kétfenekûvel, s utoljára nagy ágyúzás lett a vége.

- De hát mi az Isten csodája van odakinn! - kiáltott ki Andrássy az elõszobájába, ahol segédtisztjei voltak. (A ködtõl nem lehetett látni.)

A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lõrinc, ki igen bizalmas viszonyban állt a tábornokhoz, szegrõl-végrõl sógorok is voltak.

- Nincs se török, se német a hátunkon, kegyelmes uram, csak a polgárõrség masírozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyúiból victoriát lõnek a talpasok.

- Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel a lõporostornyunk.

- Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.

- Majornak tiszteld, öcsém, mától fogva.

- Hát akkor a felesége is avandzsírozni fog, ugye, kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt; eztán már istenasszony lesz.

- Bomolj meg! Ha a deputáció jön, vezesd be hozzám.

- Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.

A templomi ünnepélyen való megjelenésre elõkelõ patríciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok õrá.

Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, amire Andrássy is hasonló idiómában felelt, s együtt megindulának a fõtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a kuruc vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, aminek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni õsapja. Lõcsén niederschuh-nak hítták.)

Két oldalt a piacon végig, puskáját kézben tartó polgárõrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kíséretével együtt megérkezett.

A szenátorok padja már tele volt patríciusokkal; csak a két deputátus hiányzott belõle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.

- Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! - inte kegyteljesen a tábornok. - Alauda uram aztán bizalmas súgással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végigzengeni a protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az elsõ sor pad az õ számára van fenntartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az elsõ padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a kacsingatásra.

Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött õ ide, hogy énekeljen.

- Szép templom! - mondá körültekintve. - Ez az a híres Mátyás király oltára? Gyönyörû egy munka!

S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. Aközben el kellett haladnia a lelkész padja elõtt. Zabeyer uram már ott ült egész ornátusában. „Jó reggelt, reverendissime”, köszönté õt a tábornok, kezét nyújtva neki. „Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendõ asszony?” s megrázta a kezét a papnak katonásan.

Aztán fellépkedett az oltár zsámolyfokain.

A nagyszerû oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külsõ táblái voltak szemlélhetõk, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik, s a sanctuarium elõtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománcfestésû faragott alakokkal; a mû figyelemre érdemes alkotás.

Andrássy mûértõ szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak mûvészi létrehozói felõl.

- Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passió-képek vannak. Szeretném õket látni.

Egy ilyen kívánság - parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak, s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekmûveket tartalmaz, amiket érdemes megnézni; aközben erõs vita támad Andrássy és Alauda között fennhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami múzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.

- És ez valósággal Mátyás király ajándéka? - kérdé Andrássy.

- Igen; õ adományozta ezt Beatrix hercegnõvel való házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett címerével. (Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a fõoltár 1315-ben készült, s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)

Most éppen a pap ült a királyemlékû székben.

Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kísérõivel együtt, s ott a papnak a feje fölül olvassa le a gót betûket, amik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezébõl a bibliát, amelynek a tábláján felismerte a brandenburgi címert, s lett abból aztán nagy archeológiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lõcsei eklézsiának; a pap alig tudta a sok kézbõl visszaimádkozni a bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s neki fel kellett menni a katedrába prédikálni.

Ámde ez a katedra is mûvészileg nevezetes díszmû. A dúsgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalul ül alatta a kétszarvú, törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a katedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsõde a másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok szobraival, középen a Megváltó a világalmával kezében, legfelyül Keresztelõ Szent János a zászlóval. - Ezt Andrássy mind apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendõ úr textusa Sanakerib királyról szólt; de abból õ maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a katedra alatt olyan fennhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csípõficamodásig birkózó, hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképpen?

Hála legyen a Mindenhatónak - sóhajtának fel a kegyes szívek, mikor végre odább vitte õket az... bizony majd megmondtuk, hogy ki.

Továbbmentek a tiszt urak a templomfalba beépített nevezetes mûemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendõ úr végre hozzájuthatott, hogy az istentelen asszíriai császár ellen az egek haragját leidézze.

Már hozta a Jeruzsálem-ostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, amidõn egyszerre a prédikáció közepén megszólalt az orgona, egész hívatlanul, s akkor is nem valami mennybeli himnusszal, hanem egy egész profán dalnak a melódiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a kórusban, s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?

Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar fõurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyílván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeyek fanyûvõ vademberét, a Csákyak szaracénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a karthausiak egyszarvúját és a T. H. S. betûit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelõ farkasát, a Reichenburgok özönvíz elõtti mammutjait, a Máriássyak hármas halmon álló páncélos lovagját, a Lánghok öntépõ pelikánját, akik mind e templom falai közt várják az ítéletre hívó angyal trombitáját. Egész panteon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.

Ezalatt bõséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebaottal az asszírusok bõrére. Éppen a szerzõdésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a katedra elé.

De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormû, sarkáig érõ zsinóros talárba öltözött, hosszú szakállú férfi alakot ábrázoló; mely szobormûben az a legkülönösebb, hogy a férfi alak palástjának redõi közül két kis gyermekfigura kapaszkodik elõ, az egyik meztelen; a szobormû körirata kezdõdik e szavakkal: „Miserrimus peccator” (legnyomorultabb vétkezõ).

- Ez Thurzó püspöknek az alakja - magyarázza Alauda uram a kuruc uraságoknak; - ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, aki a palástjába búvik, jelenti ama gyermekeket, akiknek a nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi õ magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan szolgája az úrnak).

- Él még ez a jó pápa? - kérdé Andrássy István.

- Nem él biz az - felel Alauda uram, felfogva a kérdés fullánkját. - Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.

- Mindazonáltal, kegyelmes uram - szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiú -, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.

Amire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a száznyolcezer asszíriainak a halálordítását is elnyomja, akiket a Malach-Hamoves angyal, Ezekiás kívánatára, Jeruzsálem falai alatt egy éjszaka lesakterozott.

Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikációnak.

Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kurucokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét, s más egyéb relikviákat.

Így a tisztelendõ úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:

„Der Herr segne euch, und behüte euch!”

- Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni - mondá egy fiatal patrícius egy öreg szenátornak, a templomból kijövet. - Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archeolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikációját.

- Higgye el kegyelmed - mondá rá az öreg -, hogy ez kicsinált praktika volt tõle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az õ nagy praktikáját!

A templomajtóban üdvözlé a kilépõ kuruc fõtiszteket Fabriczius.

- Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.

- Hát még mi lesz?

- A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött ítéletet hozni.

- Hát ma már ne is ebédeljen az ember? - pattogott a tábornok.

- Ítéletet éhgyomorral szokás hozni - felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.