XVI. FEJEZET
A Valhalla és a vegyes törvényszék

Andrássy István azt olvasta le a szenátor urak arcáról, hogy ezek most azt mondják magukban: „Hej, ez a kocsmagenerális, mindig csak az evésre gondol!”

- No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kurucosan - gondolta magában vissza.

Amint a külső cinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

- Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért diktálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött föltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kívánság-e, amihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma amit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(- Jaj nekünk! - dörmögé a kis Serédy. - A generális kövekre éhezett. Ma márvánnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni-halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyújtás után nem lehet ítéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja, mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, amint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archeolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi beccsel bírt. A mindenféle színű márványkoloncok domborművei a szentírás kiváló jeleneteit örökíték meg remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, akiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek a szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templomoldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrászvésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kuruc uraságoknak kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner-sírtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család síremlékeül a Gecsemáné-kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a feketehalál idején a kórházat alapítá, s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, amit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé, s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a Megváltó utolsó kínos éjszakáját az Olajfák hegyén; a Heim család sírköve különös művészi tökéllyel Lázár életre költését választá témának; a Ros család az Idvezítő sírba letételét, míg a Scwaib család ellenben mennybemenetelét, amely műben az a legnevezetesebb, hogy a földön maradt, elbámuló népek, mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős, gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényűzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő panteona, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sírköveit!

A kuruc tiszturak azonban egész életükre jóllaktak epitaphiumokkal.

Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a cinterembõl visszatérõ urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lõcsei nyelven beszéltek, amit csak õk értenek meg egymás között.

Alauda uram úgy tett, mint a csínyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más diskurzushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelõzte a szóval.

- A kocsmárosok esedeznek alássan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.

- Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá - mondta Fabriczius egész maláciával, azonban a szája szegletében ott leskelõdött egy kis malícia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerû izenetet saját maga ne vigyen meg a piacon összeröffent kocsmároscéhnek, amiért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piac hevenyészett sátorokkal, lacikonyha, palacsintasütõ bodé, mézeskalácsos szárnyék, seres szín sorakozott egymás mellé. S ahol evõk-ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felvette a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint aki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelíd képet csinált, mint aki ártatlan benne. Fabriczius egy cédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a terembõl, s az õrszobából elõszólítva a dobost, lement a piacra a nép közé, s elkezdett doboltatni.

Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá. A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papírról.

Ez a valami pedig így hangzik:

- Becsületes polgárok!

Tudomására esvén a fõbírónak, hogy a császári generális, Löffelholtz, a múlt éjjel, a zûrzavart felhasználva, a Königsbergen sáncokat hányatott, s azokban egy bombavetõ batteriát és egyéb árkolájt állíttatott fel, ahonnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a fõbíró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyújthassák. Aki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat!

Azzal továbbment a kikiáltó, s a másik utca szegletén kezdé újra a doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egybe megszûnt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a lacikonyhák, sütõgórék mind eltûntek a piacról, olyan csendes, józan állapot állt be az egész városban minden utcán és piacon, mint a délelõtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a födeleket, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettõnél.

A nap éppen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.

- Ejnye bizony már hajnal is van! - kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.

- Hajnal bizony, rubintom! - mondá neki a menyecske; - csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idõ.

- Miért nem költöttél fel hamarább? - zsémbelt a férj.

- Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egypárszor; de még mélyebben aludtál utána.

- Hogyan költöttél?

- Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe súgtam, hogy „galambocskám!”.

- Nyakon kellett volna öntened egy pohár vízzel! Mit mond a generális, hogy mégsem mentem hozzá raportra?

- Biz az galambom már egypárszor küldött ide ordináncot holmi parancsolattal; de én elõször azt izentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon õkegyelme.

- No, no! Azt nem jól tetted.

- Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek, s vidd magaddal Belleville lovagot is.

- Én? Belleville lovagot? Hát „avagy õrizõje vagyok én az én atyámfiának”?

- Bizony õrizõje vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted õt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

- Hát nem álmodtam én ezt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom! Hát akkor még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember tortúrázott a szemem láttára.

- Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.

- De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal meg teveled?

- Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám, mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, amíg te föl nem keltettél: ha meg nem jössz, tán egészen odaát maradok a másvilágon.

- No ez cifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?

Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arcát.

- Hogy kérdezheted ezt tõlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskõdöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen belerugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

- Hát a kis pulyánk hol van? - kérdé egyszer széttekintve.

- Az ott hált Pelargussal.

(Hiszen igaz.)

- Hol van ugyan?

- Ott kinn sétálnak Pelargussal. (Ez is igaz.)

Korponay felcsatolta a farkasbõr kacagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsút véve az asszonyától átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

- Hát hogy vagy? - kérdé tõle.

- Mint a kutya a kútban.

- No ne búsulj! Majd kirántalak én!

- Azon imádkozz, hogy én ne rántsalak be téged!

- A törvényszék elé hínak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tûzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.

Az elõtornácban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelõ segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.

Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.

- Belleville lovag az én foglyom! Becsületszavával van hozzám kötve; ami erõsebb minden láncnál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karperecét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kuruc tisztet a francia lovaggal karöltve menni a városházáig; ahol már sok szájtátó volt a piacon összegyülekezve abból a fajta népbõl, amelyiknek nincs leszedni való házteteje. Amint meglátták Belleville lovagot, elkezdték fennhangon szidalmazni.

- Hallgatsz, csiszlik! - kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát, s megfenyegetve azzal a zúgó csõcseléket. - Vagy kifordítom a bõrödet, s dudát csinálok belõle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá, s engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsõin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ónémet palástjaikban, másikon a kuruc tisztek rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfõn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettõs ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzókamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kuruc vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patrícius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyílóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, amiben egy hóhérlegény fújtatóval szította a tüzet, a veres fény a nagyszakállú hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzószerszámokat is gyönyörködésrevalókká tette.

Ilyen elõkészülettel várták a két lovagot.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, õ fogja kezdeni a szót, minekelõtte kérdeznének valamit tõle, azzal az értesítéssel, amit így is elsõ kötelessége (lett volna már ezelõtt tizenkét órával) a fõvezérnek elõadni. Majd azután ha megtudják, hogy minõ hõstetteket követett õ el, mennyi élelmiszert és lõport hozott be az ostromlott városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva, s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.

- Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s amint egy elkezdte, mint a futótûz terjedt az egyszerre végig a kuruc tisztek során, azokról elragadt a szenátorokra, általános hahota lett belõle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kacagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétbõl elõ.

- Mi a mennydörgõ mennykõt nevetnek azon, amit mondok? - szólt szétbámulva Korponay.

Azon még jobban nevettek.

Csak Fabriczius ráncolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtõztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

- Vitéz fõstrázsamester uram! - szólt oda Korponaynak; - ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy raportját elõadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, ahol az ókapun kiindult a lovascsapatjával.

- Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! - kiáltá bele Fabriczius türelmetlenül.

Ezen meg Korponay jött haragba.

- No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell raportot csinálni! Kegyelmed bíró uram, ért az aktáihoz.

- Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.

- No hát! Sûrû ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztül vergõdve, Dunajechez.

- Jézus Mária! Már meg Dunajecig megyünk!

- No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekísérnem. Odáig könnyû munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbíró vezetõnek; de azután, erdõkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni meg felhúzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; ahol meg nagy erõ áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem szenátorbölcsesség kell, bíró uram!

- Jól van, adja elõ kegyelmed, hogyan történt? - biztatá a tábornok a tüzeskedõt.

Korponay aztán elmondott hegyirõl tövire mindent nagy akkurátussággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépén kidolgozták ketten a dunajeci hõskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, aki versekbe szedje, s kész az új Odisszea.

(- Így majd csak kihúzzuk Isten kegyelmébõl gyertyagyújtásig! - dörmögé félhalkan Fabriczius.)

- Hát hiszen az inkvizíciót gyertyavilágnál is meg lehet tartani - veté oda az elnöktárs válaszul.

- Igen! de a tanúkat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.

- Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kurucaimat soha sem lehet megesküdtetni.

- Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?

- Méltóztassék. Átadom a szót.

- Belleville lovag! Álljon elõ! Nevét kérem.

A lovag odaállt dacosan az asztal végéhez, egyik kezét a csípõjére, a másikat Pobszt szenátor széktámlájára téve.

- Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Près chevalier de Haut Marne, et Montcarlier.

- Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!

- Címem: õfelsége XIV. Lajos, Franciaország királyának testõrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, õ felsége II. Rákóczi Ferenc, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezetõ colonellusa.

- Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással bírni?

- Óh igen! Igazhitû római katolikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartre-i kolostorban.

- Az ugyan apácakolostor; de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idõs kegyelmességed?

- Köszönöm. Egészséges vagyok.

- Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan - születni?

- Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injúriát.

- Tehát úgy körülbelül harmincöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van. Tehát feleljen mármost nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb múlt éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot.

- Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! De inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, akik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; õk a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, aki ott bibickedett a hátam mögött.

- Tessék a bíráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!

- Azt gondoltam, tanúnak jöttek ide.

- E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lõporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

- Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.

- És mit csinált akkor kegyelmed?

- Kifutottam a katasztrófa színhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ott feledtem.

(Ez igaz! - bizonyítá a kis Serédy -, a pénzét én vettem magamhoz.)

- És így megvan? - kérdé Fabriczius.

- Az nem logikai következés - mondá a zászlótartó.

- Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville - vallatott tovább Fabriczius; - ön, aki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogyan lehet az, hogy amidõn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy amíg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égõ torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

- Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tõszomszédjában van a Heinrich-ház, ahol a generálisom lakik. Õneki volt kötelességem legelébb jelentést tenni az eseményrõl.

- Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális úr õnagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lõportorony légbe repült, amíg hivatalosan nem jelentik neki.

- Hogy én minõ hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! - harsogott vissza Belleville lovag. - És efelõl kérdezõsködni nincs joga, különösen egy eretnekekbõl álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon célzást, mely a mi generálisunk õnagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.

(- Ne erõltessük ezt a témát fõbíró uram! - dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fennhangon mondá: - Vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

- Tehát kegyelmed felment a generális úrhoz? Otthon találta-e?

- Dehogy is találtam.

- Tehát kit talált ott a lakásán?

- Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.

- Sokáig idõzött kegyelmed a generális szállásán?

- Ugyan mit idõztem volna?

- Benn volt kegyelmed a generális úr belsõ szobájában is?

- Természetes, hogy benn voltam.

- Széttekintett benne?

- Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.

- Nem hozott el onnan valamit?

- Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki belõlem?

- Éppen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.

- Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!

Fabriczius bíró e szóra hátrafordította a fejét, s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

- Figyelmeztetem a lovagot, hogy énnekem még más kérdezési mód is áll a rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig bosszúsan sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.

- Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! - súgá Korponay Belleville-nek.

- Tehát Belleville lovag úr - folytatá a fõbíró -, miután kegyelmed a matematikai kérdést ilyen jól megoldá; lássunk már most egy aritmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virrasztottam a városház szenátori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piacra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perckor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábomok lakásáig, ott gyorsan végigjárta a szobákat, sehol nem idõzött, akkor minderre öt percet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percnyi idõt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?

- Erre aztán könnyû a felelet! Arra használtam ezt az idõt, hogy egynehány pimasz fickónak, aki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybõr wammszát.

- Azok az útját álló fickók a ketterhäuschen õrei voltak, akik a robbanás után elszaladtak az égõ toronyhoz, onnan visszatérve a ketrecet üresen találták; a friss hóban nyomokat vettek észre, amik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtõzötten.

- Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a ketterhäuschennél.

- És a lábnyomok, amik a ketterhäuschentõl a Thurzó-ház kapujáig vezettek?

- Nem az én lábam nyomai voltak.

- Hogyan jutottak tehát a ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?

- De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketrecéhez ott a piacon? S mi köze van annak a vasketrecnek a groszscherfeldi lõporos toronyhoz?

- Mindenekelõtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a ketterhäuschennek és a lõporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi úton jutott a ketrecbörtön kulcsaihoz?

- Azt pedig nem fogja tõlem megtudni senki - hörgé rekedtségbe mélyedõ hangon Belleville lovag.

- Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.

- Nem fogok rá választ adni! - rikácsolá indulatosan Belleville lovag.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de akiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; - a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Õ már kezdte sejteni, hogy mi úton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. - Ördöngös egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!

A bíró szigorú hangon mondá a lovagnak:

- Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene kínvallatást alkalmazni.

Belleville lovag epésen felkacagott:

- No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?

A törvényszék kuruc tagjai közt halk morgásban volt észlelhetõ a visszatetszés.

Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?

E tüskén ülõ feszengés alatt Korponay odasúgott Bellevillenek:

- Ugyan, bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba kulcsokhoz; hát mi baj lesz belõle?

Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre az õszinte vallomásra.

- Bíró uram! - kiálta fel - tiltsa meg kegyelmed ennek az úrnak, hogy hozzám alattomos suttogásokat intézzen!

A bíró hátrafordult a hóhérhoz:

- Izachár mester, tegye kend kötelességét.

Amire a mester és legényei mozgásba jöttek.

Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény hangütéssel, pattogó szóval mondá:

- Megengedjen kegyelmed, Fabriczius János uram, Lõcse városának érdemes bírája; - de már ahhoz, hogy egy fõtisztet, aki az én táborkaromhoz tartozik, megtortúrázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a lõcsei bíróé.

Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kuruc tisztek tetszésével, azt tanúsítá a kardtokok csörömpölése.

Fabriczius egész nyugalommal felel:

- Megvan nálam ez a hatalom...

S azzal dolmányába nyúlva, elõvont egy összehajtott pergamenlapot, melynek szélérõl fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyújtá a jegyzõnek.

- Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyílt parancsa.

Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülõ bírák, tisztek és tanácsurak, s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.

„Nyílt parancsolat!

Az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek nevében.

Mi, Felsõvadászi Rákóczi Ferenc, Erdélynek nagyfejedelme, e néven második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és parancsoljuk minden Lõcse város falain és határán belül levõ híveinknek, katonáknak és polgároknak, fõtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tûzben kipróbált hívünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlõ Beszterczei Fabriczius János fõbírónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes idõkben, minden felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorúsággal vizsgálatot tegyen, s fölöttük ítéletet tartson. Mire nézve minden a városban létezõ alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett hívünkre, Fabriczius Jánosra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. - Különben nem cselekedvén.

Kelt a száz hárs alatt.

Franciscus II. Rákóczi de Felsõvadász.”

E nyílt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kínzókamara katlanában.

A csendet Fabriczius szava törte meg.

- Nem kívántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigorú parancsolatját. De az alkalom, a fenyegetõ veszély kényszerít most reá. Midõn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, akik még ha Rákóczi Ferenc maga hûtelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, õ még akkor is hû maradna hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosítanak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarius elfogadja. - És íme a rákövetkezõ éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, aki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó-ház elõtt egy leányt, aki éjjel egyedül kóborol, a szigorú tilalom ellenére. Azt a pellengérketrecbe zárják. S a rákövetkezõ éjjel felrobban a lõporos torony! Arra, mintha a földbõl támadna elõ, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség, s ostromot kezd. Mialatt a polgárság és a katonaság e rohamot visszaveri, azalatt felnyitják a ketrecet, s megszöktetik belõle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vaskézzel ragadni meg a legelsõ embert, akit e dologban tetten kapott?

Erre Andrássy tábornok felkelt a helyérõl.

- No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok bírótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a ketterhäuschen kulcsait.

Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepcébõl.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája; ennek a váratlan nagylelkûségnek nem bírta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem amint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyulladt az agyában. Most már õ is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, azt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:  - Szegény jó barátom!

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot, s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:

- És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábízott kulcsokat?

Andrássy félvállról vette a kérdést.

- No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott, szegény kis leányzót, akit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

- És hova lett mármost az a leányzó? - ezt kérdezé a fõbíró a tábornoktól.

Andrássy bosszúsan fordította félre a fejét. Tudta õ azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni, de az a valaki nincs itt, és meg sem nevezhetõ. Most már olyan világos volt elõtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott böjtölést színlelni éjfélig, hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piacra végrehajtani ezt a vakmerõ börtönfeltörést, leányrablást, kockáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy õ öl meg valakit. Ezt majd csak késõbb fogja megtudni.

És mivelhogy annak a „kegyes hazugságnak”, amit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud errõl; amire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve; hogy õ sem tudós ebben az egész találós mesében.

- Választ kérek kegyelmedtõl! - kiáltá kemény hangon Fabriczius.

Andrássy elõkelõ iróniával tért ki a támadás elõl.

- Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót súghatott volna Belleville-nek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketrecbõl.

Hanem Fabriczius merészen keresztültette elõtte a lábát s rárivallt.

- Követelem a választ!

- Követeli kegyelmed, bíró uram! - mormogá halk hangon a fõúr, s félvállról tekinte vissza az útját állóra. Ebben a tekintetben már ott volt az a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Õt a magyar seregek legfényesebb diadalainak hõsét; a Felvidék kiskirályát; a „Csaba” ivadékot! - keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, akinek az õsapja takács volt. S ennek adott függõ pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erõszakolja õt! „Meg ne rúgjam ezt a bírói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust.” A villámszóró szempár ezt mondta bizonnyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.

- Követelem! - kiálta fennhangon. - Nem a bíró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetõjétõl: - férfi férfitól, - nemesember nemesembertõl, - kardot viselõ ember kardot viselõtõl követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegetõ arckifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkéntelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra, s az egész törvényszék színe elõtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány éles hang recsegett fel az ajtóban.

„Servus humillimus! Domini spectabiles! Bonas vesperas precor!”

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy aki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:

Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!

- No hát itt van a Czelder Orbán!

Õ volt az valóban, ahogy mindnyájan ismerjük.

Egy alak csupa lécekbõl összerakva, amik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben akciózik, az ember azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyújtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de amellett õ maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegõ, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes akcentussal ejti, a szórakását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért sohasem beszél másképp, csak magyarul. S miután a hiperbolákat nagyon kedveli, elõadása a legkomolyabb tárgy fölött is szüntelen derültséget támaszt, ami õt azonban meg nem zavarja.

És amellett, amilyen szélmalom alak, éppen olyan tökéletes eszményi jellem, akiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karikatúráig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hõs!

Bánthatják ezt a jóbarátai, mindazok, akiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben, akit egyszer befogadott az õ gyûlöletébe és haragjába, azt õelõtte semmi purgatórium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelõdik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetõben pedig egyesül nála a két szélsõség, amit a harctéren erénynek neveznek: az ostromló tûz s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatú, rossz magyar beszédû német a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kuruc hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedõk közé odalép, s azt mondja nekik: „Ugyan ne megvesszetek!”, hát elnevetik magukat és kibékülnek.,

Amint õ a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon, és csókolta pofon, akit legközelebb talált.

Az pedig éppen chevalier de Belleville volt.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Belleville-nek ez a zúzmarás, jégcsapos bajusszal adott, csontkaröleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.

Ezzel tanúsítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja õt ellenséggel cimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit tudni, aki éppen most érkezik az ellenség fõhadiszállásáról.

Ez az autentikus tanú.

Õutána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán; s mintha csak most ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: „Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék fickó vagy! Hej, hogy szid ott a német odakinn! Az a nagyorrú kutya kuruc! Eredj!”

Azzal megrázta erõsen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.

Azután sorba ment a kuruc tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; ami pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpál Fabriczius bírónak: „Hát hogy vagy öreg ház!”, s szeleburdiságával még a hiúzprémes bírói kalpagot is leveri a fejérõl, ami aztán arra szolgál neki, hogy amint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás veres foltjait, azokat egyenkint megcsókolja: „Óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!”

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg éppenséggel nem is sejti, hogy ez az õ két kedves barátja most éppen közel van ahhoz, hogy kardot rántson, s egymást összekaszabolja.

Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, amit félrehúzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt az ellenség táborából.

- Óh, köszönöm, nem fáradtam el - tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. - Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholtz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elõ nem kutatott három oroszlántallért.

- Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! - kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér, s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három tallérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy elõre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

- Mi azt hittük, ott tartanak fogságban - szól a bíró a tárgy érdeméhez közelítve.

- Ah! Mit gondolsz? A parlamentert!

- Mert a tiszt megszökött.

- De Löffelholtz tábornok parolája nem szökött meg.

- Én már tudok olyan esetet, ahol a császári tábornok a kuruc parlamentert láncra verette.

- De az nem Löffelholtz volt. Az kivétel.

- Hát Blumevitz? A tiszt! Aki megszökik tõlünk, a becsületszavát hátrahagyva.

- Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.

- Miféle körülmények között?

- Hjaj! Nagyon cifra história ez: magától Blumevitztõl hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan felrobbant.

- Micsoda? - kérdé a bíró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.

Az meg hevenyében arra vette, hogy a bíró nem tud errõl még.

- Hát nem tudod?

- Dehogy nem tudom, hogy a lõportorony légbe röpült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

- Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a gránáttöltõ laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyúsokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevõk! No hát! Blumevitznek meg éppen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap - nem tegnapelõtt - (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik, három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet), denique azon a tegnapelõttön, amelyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyûrt cédulát talál az ablakon, amibe kövecset takartak, s úgy dobták oda fel. De még mielõtt megszökött volna, akkor találta. Ebbõl azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak, valamelyik éjjel; amikor a sor éppen õrá fog kerülni, hogy a gránátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegõbe fogja röpíteni. - No, köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, amit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap; vagy mikor, a fanatikus pápista, tiroli fogoly.

A meglepetés mozgása volt észrevehetõ a törvényszéken. Eszerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy õ vetteté fel árulásból a lõporraktárt.

Csak Fabriczius nem tágított.

- De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek a felrobbanás utáni momentumban, s lábtókkal, pontonokkal jöttek éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.

- Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem elébb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésrõl, amivel meg lettem bízva. Ez az elsõ. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelõtt, vagy mikor, igen! Szilveszter napján vala. Tudja, kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kísértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem, s álhajtottam Löffelholtz fõhadiszállására a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarius igen szívesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; õ végre is minden pontra azt mondta, hogy „No majd meglássuk! Nem veszünk rajta össze.” Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton éppen csak keresztül futott, amiben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kívánó kuruc tisztek egy ranggal magasabb fokú tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy „ühüm, ühüm, ühüm”.

(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét „ülnök” a bajusza hegyét!)

- Azután meg azon a másikon, hogy ami donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerõsítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy „no az természetes”.

(Hogy gombolkoztak ki! Szûk lett a dolmány. Tágultak a keblek.)

- Csak egy pontnál akadt fenn. A Lõcse város templomát körülvevõ sírkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lõcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Õ ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevõ erõs kõfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, ahová lázadás idején ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót: Õ kész minden engedményre, ami az élõ embereket kielégíti; de a holtak exorbitans kívánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merõben tragikus dolognak vették; a kurucok ellenben csupádon csupa komikumot látták benne.

Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:

- Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A poculatio eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy „sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui”, azután következett egy kis parázs landsknecht; amelyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajdúságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellõl, s amikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, páncélja karvasai, csak a sisakja hiányzott. „Talpra, urak; talpra!” - kiálta. „Ki-ki szépen a maga csapatjához!” Arra mindenki felugrált, s én egyedül maradtam a tábornokkal. „No kedves barátom - mondá Löffelholtz -, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerû egy stratéga. Õ itt velem alkudozást kezd, kétnapi fegyverszünetkötéssel, küld olyan feltételsorozatot, amirõl azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s amíg mi afölött alkudozunk, azt az idõt felhasználja arra, hogy a Bercsényitõl Lengyelországon keresztül a megszállott Lõcse számára küldött liszt- és lõporszállítmányt becsempéssze a városba.” Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres akciók közé. - „Nem ám, ha fegyverrel nem állják az útját - felelt õ erre -, de én eléjük küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kísérõ huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belõle csókolódzás.” - Már biz ezt magam is úgy hittem.

- Ki árulhatta el e titkot Löffelholtznak? - kérdé sötét tekintettel Fabriczius.

- Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hírül, aki akkor szökött még innen tõlünk.

- S kitõl tudhatta azt meg Blumevitz?

- Hát a titok olyan, mint a kényesõ, keresztül megy a szarvasbõrön is. A piacon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahír, mint a pattogatott kukorica, nem kell érte aranyat váltani, egy cinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztan Blumevitzcel, s nekem elmondott mindent õszintén, amit tudott.

- Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, aki a mi lovasságunkat a convoi elé vezeti?

- Azt bizony elfelejtettem tõle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholtz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja; s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyosezredét a Dunajec felõl visszatérõ huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen: kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az ígérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. - No, képzelhetik kegyelmetek az én tantaluszi kínjaimat (vagy sziszifusi kínok? - tudja a Cerberus, melyik volt a kettõ közül?), denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minõ veszedelem fenyegeti az én híveimet, s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, ami õket alulról, felülrõl, körös-körül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárbul tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, ahogy a torkom kiadta Lõcse felé; „vigyázz, magyar, jön a német!” A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lõcse! Ugye nem hallottátok meg? - Biz ez nevetni való volt itthon is.

- Pedig ixioni kínokat álltam ki azalatt. Prométheusznál is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, ahonnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óraütés után, látok egy nagy tûzoszlopot égnek emelkedni Lõcse felõl. Ahol repül légbe a groszscherfeldi torony! - Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatûz, hallom az ostromzajt: Lõcse falait vívja a német, s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem búbja, amint az ajtónak nekirontottam vele, hogy keresztültörjem!

Ezen aztán õ maga nevetett igen nagyot.

- No, de sebaj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholtz uramnak ex tempore egy olyan leckét, amit tudom, nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérõ tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurcolta a dragonyosokat: lóvá tette õket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékúton a háta mögött átcsúsztatta, s azzal otthagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholtzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s hazavilágított nekik, amíg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.

- Hahaha! Ez derék volt! Jobban nem lehetett! Pompás mulatság volt! Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholtz; - ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú, hogy ha ránézett a vízre, ecet lett belõle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. „No elmehet már kegyelmed haza - szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. - Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezúttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kisujjam! Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el õket! Majd mindjárt: elõléptetés a kuruc tiszteknek; aztán meg mindenféle donációk: hát egy kis reszelt füge?

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendõen.

„Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül - mondá Löffelholtz -, a lõcsei nobiliknek azt a kívánságát, hogy a templom körül kívánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél elõbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!” Hahaha! Nagyon jó! Igen jó! Ilyen tréfás fickó az a Löffelholtz. Hahaha!

Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.

Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.

- Íme tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr elõadásából, hogy a múlt éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

Mind rázúgtak, hogy „igaz! úgy van!”

- És így Belleville lovag ártatlan.

- Még nem! - kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. - Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? Hová lett az én leányom?

S a bírói aranygombos bottal végigcsapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó táncolt bele.

- Jajh! Igazság! - kiáltá fel Czelder Orbán. - A leányod, öreg! Hát persze! No persze! Persze, hogy persze! Ezt teneked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék elõtt, hanem otthon.

- Mit tudsz felõle? - kérdé Fabriczius, reszketõ kézzel ragadva meg Czelder karját.

- Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

- Kitõl van?

- Törd fel, majd meglátod.

- Ki adta ezt a kezedbe?

- Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholtz báróné.

- Az Absolon-ivadék!

- De kapitális asszony! Igen jó konyhát tart.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el az arca, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végigolvasta azt, mint a gutaütött lerogy a székébe, s arcát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.

Hát látta valaki valaha Fabricziust sírni?

Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.

A hóhér félrefordul, a legények elbújnak; ilyen félelmetes látvány még nem volt a szemük elõtt.

Fabriczius sír!

Megszûnik sírni.

Akkor feláll. Leveti a bírói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a bírói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötõt a markolata körül csavarja.

- Megyek innen! - suttogja, merõn bámulva a magasba. - Elmegyek. - Nem vagyok már bíró. - Nem vagyok apa. - Nem vagyok nemesember; - nem kardhordozó ember; halott vagyok. - Nem keresek semmit. - Nem kívánok semmit. - Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.

- Óh a szívem! - ordít fel végre fájdalmasan, s öklének egész súlyával a szívére üt.

S azzal tántorogva megy ki a terembõl; senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsõkön, keresztül a piacon, fedetlen fõvel; homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy mártírdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem õ viszi a kardot, a kard viszi õtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patrícius-csoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.

Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!

Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az elõjelensége?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -