XX. FEJEZET
A fehér zászló meg a piros zászló

Amint a déli harangszó megszólalt, kinn a piacon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.

- Mi az? - kérdé Fabriczius, aki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy „sül meg” az ő puskapora a tűzben.

- Mi az? - kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

- Ejh! a labancoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzúgás minden toronyból, apraja-nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.

- Halottra harangoznak? - hebegé Fabriczius. - Valami nagy halott van?

- Hát nem tudod, öreg trotty? Te haltál meg! El is énekeltetted magadat. Terád harangoznak. Teneked dalolják:

            Nem kell annak többé kása

            Kinek Maulwurf sírt ása! - Hahaha!

- Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!

- Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja „Boooldog Isten, hooonnan élünk?”, a kálvinista azt mondja: „Nincsen kenyér minálunk”, a lutheránus rácsendíti: „Innen élnek, szegények! innen élnek, szegények!” Hahaha! Veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, táncolhatnám!

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, otthagyta: maga felfutott a második emeleti terembe, amibõl amaz ismeretes erkély nyílik a piacra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külsõ világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud táncolni, a széthasgatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porcelán tálak között csak úgy rúgta a kufercest! Maga dalolt magának hozzá:

            Ki az urát nem szereti;

            Annak van most becsületi!

            Nem menyecske, ki nem szajha,

            Ki az urát meg nem csalja.

                                   Ihajla!

Maga magának táncolt onnan a tükörbõl. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével, összetöri a tükröt, s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja - a párját ehhez a bolondok táncához.

            Ki az urát nem szereti,

            Sárgarépát fõzzön neki;

            Jól megpaprikázza neki,

            Hogy koporsó kelljen neki.

                                   Juhajla!

Szép nóta e’ nagyon!

- No fiam, kitáncoltad már magadat? - szólalt meg háta mögött a visszatért Fabriczius.

- Nem én! Dehogy mára! Erre az egy napra.

- Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer „langaus”-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piacon, hogy a vezérek aláírták a kapitulációt: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donációkat az uraknak; avandzsolást a kuruc tiszteknek! Belõled is obesterlajtinánt lesz. Táncolj, fiam, egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.

Ettõl a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vízzel végigöntik.

A kapituláció örömére húzzák olyan nagyon a harangot - ismétlé Fabriczius, s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elõ: elõbb a hõség, azután a didergés. Még a fogai is vacogtak, s amit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketõs volt is, amilyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

- Vasat neki, hogyha fáj! Ne sírj öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleírták az árulással a kutyabõrt? Megugattatom én azt a kutyabõrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta! Testáltak? Hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá:

- Késõ, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.

- No hát tûzzük ki melléje a veres zászlót!

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavetõ, amit Juliánna a fehér éji öltöny felett viselt; azt felkapta, feltûzte a nyoszolya kárpitrúdjára zászló gyanánt, s aztán futott vele föl az erkélyterembe. Fabricziust is magával hurcolta kezénél fogva. - Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenõje: a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alákiáltott onnan az erkélyrõl:

- No, hát gyepre, labanc! Gyepre, kuruc! Ha van Istened! Ma lesz, ami még nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulációról. De Hortis, húsz patrícius kíséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lõcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelmiszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erõvel a piacon álló labancokra. Számra is többek õk, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdúi egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté õket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a túlsó oldalon felállított kuruc lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, amit Blumevitz elõre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdúi a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot, s hagyták a vezérüket elõre rohanni, egyes-egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egypárnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték, s akkor azután a volt kuruc hajdúkkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.

De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:

„Mindennek vége, Czelder fogva. Hajdúk átpártoltak.”

Mindennek vége!

Ez volt aztán a gyászkiáltás!

Végighangzott valamennyi bástyán, valamennyi utcán.

- No hát azért sincs mindennek vége! - kiálta halálos vakmerõséggel Korponay. - Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, aki ember! Nem Lõcse város a világ!

S azzal megfúvatta a tárogatókat, s a Bástya utcából elõtört a kuruc lovasságával.

A fõkapun és a ferencesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labanc muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonóhidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savojai dragonyos állta, az útjukat. Úgy keresztültörtek rajta, mintha vajból lett volna.

Aztán el a hegyek közé.

Senkinek sem jutott eszébe õket üldözõbe venni.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lõcse, a hatalmas, a gazdag, a hûségben törhetetlen Lõcse, végre valahára megnyitá kapuját a császár elõtt.