XXIV. FEJEZET
Azok a kis ágyúk

Amint a tavaszi napok hosszabbodtak, úgy fogyott percenként Zsófiának az életereje.

Óhajtotta azt, amitől rettegett: férje hazatértét.

Mi fog történni akkor? Minő lesz a találkozás a bátya és az öcs között? De hát még a férj és feleség között!

Azt is megtudta már a nő (a cselédek mindent kibeszélnek), hogy Miklós megírta a bátyjának a választ a levélre, s abban szemére hányta neje iránti hűtlen, csapodár életét, s tudatta vele, hogy ő erről Zsófiát értesíté, maga Korponay János levele által. Azért csak maradjon ott a lőcsei szép asszonynál, mert idehaza semmi jó sem vár rá.

Ezalatt a vár megtelt fegyelmetlen mezei hadakkal. A zabolátlan fegyveres kurucnép lármája mindennap behatolt Zsófia szobájába. Termek, tornácok tele voltak már mindenünnen összecsõdült hajdúsággal. Egész éjjel hallhatá a danáikat, mosdatlan szájú szátyárkodásaikat.

A szobáját nem hagyta el többé. Nem volt már annyi ereje, hogy az ágyból fölkeljen. Az egész étele csak kóstolgatás volt. Csak a lelki erõ tartotta még életben; orvost messze földrõl nem lehetett kapni, olyan orvost pedig, aki az õ baján segítsen, sehol a világon. Az akkori idõk rende szerint minden háziasszony maga volt a háznép gyógyítója, a patika az õ konyhájához tartozott. Vastag kötet könyvek voltak a háziasszonyok rendelkezésére, hogyan, mivel gyógyítsák a csodálatos nevezetû bajokat. Fõ-fõ tudomány volt a betegségek signaturáit a gyógyfüvek signaturáival összeegyeztetni. Ami növénynek kõmagja van, az jó a kõbetegség ellen; a birsalma leve, minthogy a gyümölcse bolyhos, meggyógyítja a kopaszságot; a süketséget meggyógyítják a csigák, mert a csigahéj a fülre tartva zúg; a dió hasonlít az emberi koponyához, azért az abból készült quinta essentia meggyógyítja a fejfájást; a nyilallások ellen segít a bogáncs, mivelhogy tövises a levele; a veres cékla, mivel veres, elállítja a vérzéseket; az antimonium, mivelhogy az aranyat megtisztítja, tehát a beleket is megtisztítja. Az irámszarvas, mivelhogy a hátulsó lába patájával szokta a fülét megvakarni, mégis állva tud maradni, annálfogva, ha valaki az irámkörömmel a fülét dörzsöli, a nehéz nyavalyától megszabadul. A rókának a tüdeje meggyógyítja a tüdõbajokat, s a szarvasmarhák szívébõl készült eszencia igazi gyógyszere a szívfájdalomnak. Ez volt az akkori orvosi tudomány.

Nem csoda, ha Zsófia nem folyamodott a szarvas szívébõl készült eszenciához. Az õ halálos baját nem gyógyították meg sem az aqua vitaek, sem az aurum potabilek, sem az oleum philosophicumok, sem a spiritus ardentis saturni, sem a balsamum coeleste, sem a balneum Mariae, minden theriacok, julepek és vincetoxiconok, amikkel tele volt az õsi almárium. Nem az õ baja ellen voltak azok feltalálva. De talán még ma sem tudják az orvosok, mi ennek a bajnak az orvossága.

Ha tudták volna, sem segített volna semmi rajta. Nem akart meggyógyulni.

Egy este, mikor a gyermekeit imádkoztatta Zsófia, az ágya mellett térdepeltetve, nem kerülte ki az éles figyelmét, hogy a Ferkó fiú, mikor az ima végén ezt kell mondani:

„Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát édesapámnak, anyámnak”, az „apám” szót elhagyja a fogai közt elmorzsolt mondásból.

- Te nem imádkoztál az apádért! - szólt hozzá félig kérdezõ hangon.

- Nem! - felel a fiú dacosan.

- Miért nem?

- Megtiltotta Miklós bátyám.

- Megtiltotta, hogy az apádért imádkozzál? Miért?

- Azért, mert hazaáruló lett.

Zsófia arcra fordult az ágyában, és sírt keservesen.

Ez volt a kegyelemdöfés a szívének.

A kisebbik fiú rátámadt a bátyjára.

- Miért ríkattad meg az anyámat?

- Ejh! Te gyerek vagy! Nem értesz ahhoz.

S ment dacosan lefeküdni.

A kisebbik ott maradt az anyja mellett, és kérlelte:

- Ne sírj, anyám! Hát hisz az Isten „egy” gyereknek az imádságát is meghallja: majd én inkább a bátyám helyett is elmondom.

Az a másik fiú pedig térdre emelkedett az ágyában, összekulcsolta a kezeit, s hõségtõl lihegõ szóval rebegé:

„Tartsd meg Isten a mi hazánkat, az édest; pusztítsd el minden ellenségeit, most és örök idõkre! Amen.”

- Óh, te rettenetes hazaszeretet! - zokogá a kínzott asszony.

Másnap csak egyedül jött be az esteli órában a kisebbik fiú az anyja szobájába. A Ferkó inkább akar a nagybácsinál hálni. A Józsi aztán magában nem is akart a maga nyoszolyájába feküdni, hanem odakérezkedett az anyja mellé.

Zsófia nagyon odavolt már a testi-lelki gyötrelemtõl, meg sem szólalt, az imádságot sem mondta el a kisfia elõtt, az maga dönögte azt el, kétszer is elmondva az apáért, anyáért szóló imát, egyszer a bátyja helyett. Zsófia szótlanul feküdt, mint egy halott, s nem viszonozta a gyermek hízelkedõ gyügyögéseit.

Egyszer aztán a nyakába borult a kisfiú s keserves zokogással kiáltá:

- Anyácskám! Ne halj meg!

Zsófia hirtelen fölnyitá a szemeit e szóra, s rábámult nagy, sötét szemeivel a gyermekre. A halálos beteg szemei messze látnak.

Megérté egy szóból, hogy azok odakünn sokszor mondogatják már egymás közt: „De jó járna, ha meghalna!”

Ha nem érné meg az ura hazajövetelét.

Magához ölelte a gyermekét s megcsókolgatá szelíden.

- Ha ti jók lesztek, akkor nem megyek el - suttogá a fülébe.

- Én nem eresztelek el! Beléd kapaszkodom. Nem hagylak elmenni.

Most aztán Zsófia kezdte el a gyermeket becézni.

Hogy elmulassza róla a sírást, a reszketést, az kérdezte tõle:

- Hát mit játszottatok, mit tanultatok ma egész nap?

- Célba lövöldöztünk a kis ágyúnkkal. Aki célba talált, narancsot kapott Miklós bácsitól.

- No és te hány narancsot kaptál?

- Egyet sem. Mind a Ferkó kapta.

- Hát te olyan ügyetlenke lettél?

- Készakarva nem céloztam jól.

- De hát miért?

- Hogy lássák, milyen rosszul lövök.

- Kik?

- Hát akik ott néztek bennünket, a hadnagyok meg Miklós bátya.

- S te azt akartad, hogy azok azt lássák, milyen rosszul lõsz te? Hát miért akartad te azt?

A gyermek odahúzta magához az anyja fejét, hogy a fülébe sugdoshasson.

- Én hallottam, hogy mit beszéltek a hadnagyok! Úgy mondták, hogy mi is halljuk. Tudod már, hogy apánk megjött?

A nõ szíve nagyot dobbant.

- Kitõl tudnám? Madár sem hozhat nekem hírt atyátok felõl.

- Hát én megmondom. Itt van már Szomolnokon, csak a hegy választ el tõle.

- Hát elkerülte a stracenói kelepcét?

- El ám! Hej, hogy szitkozódtak a hadnagyok!

- Engem szidtak érte? Megmondhatod. Nem haragszom érte.

- Óh, dehogy téged szidtak. A kassai kapitányt szidták. Arról beszéltek, hogy a szomolnoki úton nem kerülhetett volna apám Krasznahorka alá, ha a kassai út fel nem szabadult volna. Bizonyosan a kassai kapitány is hazaáruló már. Feladta a várost a császárnak. Haragudtak, rossz kedvük volt.

Itt aztán elhallgatott a fiú; nem akart tovább beszélni.

Zsófia azzal az éleslátással, ami az életvilágosság utolsó lobogványával jár együtt, kezdé magában a gyermek zila beszédének összefüggését keresni. - Rátalált. - Azt vélte, hogy kitalálta a rejtélyt. - Rémséges ötlet volt! Nem akart helyet adni e szörnyeszmének a szívében. Nem akarta, hogy róla álmodjék.

- De hát azért, hogy a hadnagy urak haragudtak, miért kellett teneked rosszul lõnöd a célba, kisfiacskám?

A gyermek, aki már eldugta a fejét a takaró alá, ismét elõbújt, s az anyja kezét a szívéhez szorítá.

- Apám levelet írt Miklós bácsinak Szomolnokról. Miklós bácsi fölolvasta azt a hadnagyok elõtt úgy, hogy mi is hallottuk. Apánk írja, hogy õ itt van egész hadsereggel Szomolnokon. Van faltörõ ágyúja is elég. De õ nem fog úgy jönni Krasznahorkára, mint ellenség; hanem mint a családjának apja. Egyedül, egymagában, egy hintón ülve fog a kapun behajtatni; s majd meglátja, és a szemébe néz, kinek lesz bátorsága õt akár golyóval, akár rossz szóval fogadni?

- S mit mondott erre Miklós? - kérdezé heves szívdobogások közt Zsófia.

A gyermek nagy lélegzetet vett.

- Hát ekkor azt mondá Miklós bácsi: „No, hát csak hadd jöjjön a hazaáruló! Egyedül, egymagában. Én sem állítok vele hadsereget szembe. Hanem odaállítom a várkapu elé a saját két fiát ezzel a két kis ágyúval, s a saját gyermekeivel lövöldöztetem meg.”

- Jézus Mária, irgalmazz! - sikolta fel a nõ kétségbeesetten, s oly erõszakosan szorítá kebléhez a kisfiát, hogy szinte megfojtotta az ölelésével.

A dervisgenerális képes beváltani a fenyegetõzését.

Hát a gyermekek?

Hisz a gyermekkedélyt legkönnyebb a fanatizmus lángjával felgyújtani. A természethazudtoló indulatok ragálya a gyermekszíveket lepi meg legkönnyebben.

Ez a kisebbik még visszaborzad tõle, de a nagyobbiknak a vérét áthatotta ez a szent miazma: halálos rajongás a hazáért, mely megtagadja az apát, az anyát, a testvért, s felgyújtja az õsi házat.

A kisebbik még csak azt teszi, hogy rosszul lõ, de a nagyobbik már jól fog a célba lõni. Azt mondják neki, az a célpont, a hazaáruló szíve. Oda fog célozni. Ha mindjárt az apja is az!

Zsófia reszketett a láztól.

- Látod, megbetegítettelek azzal, amit mondtam! - rebegé a gyermek.

- Nem. Nem. Jól tetted azt. Nem fogok én reszketni. Mindjárt vége lesz annak. Csak te ölelj meg, majd attól elmúlik.

S az anya és a gyermek szíve addig dobogott egymáson, míg elcsendesítették egymást.

- Hát ha azt akarod, hogy meg ne haljak, itt maradjak: légy te nekem jó kisfiam - suttogá Zsófia.

- Az leszek, anyácskám. Bizony az leszek.

- Szállj le csendesen, hozd ide az írószereimet az ágyhoz.

A gyermek kereste az írószereket. Toll, tinta lett volna, de papír nem volt sehol. Azt elvitette Miklós egyszer, mikor Zsófia aludt, a cselédjével, hogy levelet ne írhasson.

- Hozd ide az imádságos könyvemet - suttogá Zsófia.

Abból még kitelt egy levélnek való papiros.

A táblán belõl volt egy üres lap. Nem is egészen üres. Az egyik oldalára e sorok voltak írva: „Az én szeretett mátkámnak, Serédy Zsófiának, ajánlom szívembõl ezt az imádságos könyvet. Andrássy István. Anno 1697.” (Csak 14 esztendeje! - De nagy idõ!)

Ennek a lapnak a túlsó oldalára lehet még írni egy levelet, s aztán kiszakítani az imakönyvbõl, s szélnek ereszteni!

De hogyan szélnek ereszteni? Ki viszi azt innen oda, ahova szól?

Nagyon reszketett már a keze a levélírónak, s a szemei kápráztak, úgy táncolt elõttük minden betû. Pedig apró betûket kellett írni, hogy ráférjen a papírra minden elmondanivaló. Õ maga, elhomályosult szemeivel el sem tudta olvasni, amit leírt: a kisfiúnak kellett azt elszótagolni elõtte. Aztán még mindig jutott valami eszébe.

Az Isten irgalmára kérte Andrássy Istvánt, hagyjon fel azzal a szándékával, hogy Krasznahorkára jöjjön most. Ne engedje megtörténni a világon a legrettenetesebbet. Várjon a jobb idõkre. Majd elmúlik a harag.

Végre kihullott a kezébõl a toll, nem látott a szemeivel többé. Halálos ájulás kerülgette az agyát.

Arra tért magához, mikor a kisfia a királynévízzel locsolgatta az arcát. Emlékezett rá a gyermek, hogy azt így tették máskor is.

- Hol van a levél? - kérdé a gyermektõl.

- Eldugtam már - a süvegem bélésébe - súgá a kis Józsi fiú.

- Hát te tudod, hogy mit akarok vele?

- Elküldeni apának.

- Megígéred nekem, hogy azt megteszed?

A gyermek csak a szempilláival intett.

- Tudsz valami hûséges embert, akire rá lehet azt bízni.

- Azt a cigányt, aki apámnak a levelét hozta Lõcsérül. Az szokott velem játszani mindig.

- Húzd ki a fiókomat, ott találsz egy szarvasbõr erszényt, amiben arany áll. Végy ki belõle tíz aranyat. Azt add majd a levélvivõnek. Vigyázz, hogy meg ne találják nálad!

- Óh, tudom én azt, hogy rejtem el: vannak nekem tolvajpolturáim.

- Mik azok, kisfiam?

- Hát te még nem tudod? Akkor, látod, én többet tudok, mint te. Vannak ilyen vastag polturák, amiket kétfelé lehet srófolni, belül üresek, hogy egy arany elfér bennük. Arról ismerni meg õket, hogy az írás, meg a fej a két oldalon egymás ellenébe van fordítva. Ezeket nekem egy vak koldus hordta össze, akinek mindig egy dénárt adtam érte cserébe. Õ az ujja hegyével ráismert a tolvaj-polturára. Azt mondta, az ilyeneket azért készítették, hogy a kolduló barátok elrejtsék benne az aranyaikat, a tolvaj ne lásson náluk mást, mint rézpénzt. Most ezekbe jó lesz nekem az aranyakat elrejteni.

Zsófia hálát emelt az Istenhez, hogy fiának nemcsak jó szívet adott, hanem éveit meghaladó észt is.

Azután tudott nyugodtan aludni.

Korán reggel felkölté a kisfiát, s kiküldte, hogy keresse fel azt a cigányt, akitõl a levelet el fogja küldeni.

Az izgalom új erõt adott az idegeinek. Fel tudott kelni, felöltöztette magát a frajjával, s odavezetteté az ablakzsámolyhoz, ahonnan ki lehetett látni a szomolnoki hegyek felé vezetõ útra.

Könnyebbnek érezte magát. Délfelé még azt is kérdezte a frajjától, nincsen-e még ebéd ideje?

Kiszámítá, hogy a déli harangszó után, amikor az õröket felváltják a kapuban, s a fahordó szekereket üresen kieresztik, akkor mehet ki azokkal együtt az õ levélvivõje is.

Azért várta olyan nehezen a déli harangszót.

Az elkongott már, de a szokott szekérzörgés még nem következett be.

Ahelyett gyors léptek dobaját hallotta közeledni a lépcsõn fölfelé, melynek gádorát csak egy fal választá el a szobájától, s egyúttal Miklós száraz, rekedt hangú kiáltozását.

Az ajtaját hevesen felszakították, s betoppant rajta a dervisgenerális egyik kezében a kis Józsit hurcolva karjánál fogva, a másikban Zsófia levelét tartva.

A gyermek rémült tekintettel nézett fel az erõszakos ember arcába.

- Tetten kaptalak most! - hörgé indulatosan Miklós.

Zsófiának az indulat annyi erõt adott, hogy föl tudott emelkedni helyérõl, s parancsoló mozdulattal nyújtá ki karját.

- Bocsásd el a gyermekemet! - kiálta, s még piros is lett az arca egy pillanatra. A szeretet lángja volt az rajta.

Miklós odalódítá anyjához a fiút, s aztán a kinyújtott tenyerébe fektetett levélre csapott az öklével.

- Micsoda ez? - rikácsolá.

- Mindenekelõtt tanuld magadat tisztességes ember módjára viselni egy asszony szobájában!

- Úgy? Elfeledtem, hogy szépen be kell kocogtatni elébb, s szerencsés jó reggelt kívánni. Majd máskor úgy teszek. Most nagyon sietõs dolgom volt. Röptében kaptam nyakon az árulást. Ha az édes apámfia tette volna ezt, fõbe lövetném érte!

- Tedd azt az én fiammal is! Legalább együtt jön velem! Inkább kövess el te rajta testvérgyilkosságot, mint hogy az én gyermekemet lázítsd fel apagyilkosságra, istentelen!

Zsófia úgy állt ott az ablakban, mint egy szellem, mint egy földöntúli tünemény. Egy dúvadnak is meg kellett juhászodni tekintetétõl.

Miklós éppen úgy, magában morogva fordítá félre a fejét, mint azok a vadállatok, amik nem bírják kiállani a szelídítõ szemsugárzatát.

- Miért keltél föl az ágyadból? - zsémbelt, alábbhangolva a haragos támadást. - Mit erõlteted magadat? Mit állsz az ablakba, mikor olyan nehéz beteg vagy? Tán jelt akarsz adni annak az embernek, mikor közeledik: hogy fusson innen!

- Hogy ide siessen!

- Nem hiszed, hogy én beváltom azt, amivel megfenyegettem?

- Hogy te beváltod, hiszem, de hogy én meg fogom akadályozni, azt fogadom. Hiába zársz el. Ott fogok lenni. Ha élek, élve, ha halok, halva. Ott a fiam mellett, amikor ez égrekiáltó szörnyûséget el készül követni, s megragadom a kezét. Meglátod!

Mint egy látomány, mint egy éjféli kísértõ lélek közelített e szavaknál az a légben lebegni látszó alak Miklós felé, nagy ragyogó szemeibõl bûvöletet árasztva, ajkairól úgy hangzott a beszéd, mint egy túlvilági szózat.

- Esztelen asszony! - dörmögé Miklós, a fejét lesütve, s nem várta, míg hozzá közel ér, s az a kinyújtott kéz megérinti; megfordult és elhagyta a szobát.

Zsófia kimerülten rogyott az ágyára. A cseléd levetkõzteté, betakargatta.

- Ne félj, anyácskám - suttogá a gyermek, mikor a cseléd kifordult -, majd elviszem én azt a levelet magam az apámnak. Éjjel kötelet fonok lepedõkbõl, s leereszkedem az ablakból; elfutok Szomolnokig.

- Óh! a farkasok összetépnének!

- Nem félek én úgy a farkasoktól, mint Miklós bátyámtól.

- Hát aztán kim maradna nekem, ha te itthagynál? Sohasem látnál engem többet.

Erre a szóra a gyermek megbánta, amit elõbb mondott.

- Nem hagylak el anyám! De te se hagyj itt engem!

- Nem fiacskám. Bizony nem hagylak itt.

Ezzel aztán meg voltak nyugtatva mind a ketten; összeölelkeztek, együtt sírtak.

A nõ pedig érezte már, hogy jön közelebb az ég! Hangzik valami, amit nem a füldob, hanem a szív hall meg. Látszik valami, amit eddig nem létezett érzékek ismernek meg. Jön az a tudás, amit nem tanultunk...

Közeledik az a dicsõséges világ, aminek leírásához hiányzik minden szó, amit át nem ölel emberi gondolat.

És õ megígérte, megfogadta, hogy még azért a szentséges szent boldog túlvilágért sem hagyja itt ezt a ködök és árnyak világát, ezt az éjszakától körüljárt földet, ezt a felhõkbe takart földet, ezt a vérrel megáztatott földet, amelynek kerekségén a jajkiáltás egy percig el nem hallgat soha! Megígérte, hogy itt marad, megvédeni azokat, akiket oly nagyon szeret.

A gyóntatópapjáért küldött, s fölvette a halotti szentségeket.

Megkísérlé azután a cselédje által magához hívatni a nagyobbik fiát. Hasztalan volt. Miklós nem bocsátá a cselédet a gyermekhez. Annak most dolga van.

A frajj pedig mondá neki, hogy a bárónõ haldoklik.

- Ejh! Nem adják azt olyan könnyen! - torkolá le Miklós. - Hisz az elébb még kivert a szobájából!

Azután a gyóntatóját kérte fel Zsófia, hogy beszéljen a lelkére Miklósnak, bocsássa hozzá a Ferenc fiát. Bizony halála óráján való kívánsága ez.

A prépost fel is kereste Miklóst, s elmondá neki, hogy egy haldokló kívánságát közli most vele.

- Fungum! - ordíta rá a dervisgenerális. - Non facias mihi sculptile: verba sacerdotis sunt pura mendacia. Fui quandocumque ipse unus ex illis.

Ezzel aztán nem lehetett tovább folytatni a beszédet.

Az anyjánál maradt kisebbik fiú a sok sírástól elálmosodott, korán le kívánt feküdni.

Az anyja megcsókolgatta az orcáját, mikor lefektette.

- De aztán itt ne hagyj azalatt, amíg alszom - köté ki a gyermek.

- Aludjál csak. Én virrasztok.

Azzal a gyermek álomnak ereszté a fejét.

Pedig bizony itt hagyta õt az anyja azalatt, amíg aludt.

Reggel korán a lélekharang megcsendült a toronyban.

A dervisgenerális ébren volt, nem tudott aludni, jól hallotta.

- Ejh, hátha a harang is hazudik! Hisz annak a kötele is egyházfi kezében van!

Mégis bizonyosat akart tudni. Kiment az udvarra. Az úri lakosztály lépcsõajtajánál szemben találkozott a préposttal.

- Quid novi? - kérdé tõle.

- Consummatum est - felelt a prépost, s ment fel a templomlépcsõkön, rendeleteket adni.

Miklós a Zsófia szobaajtajában találta a jajveszéklõ cselédet.

- Meghalt az áldott jó asszonyunk!

Az ajtó félig nyitva maradt. Miklós a küszöbön megállva lesett be a szobába.

A szürkület fénye sápadt világot derengetett az ablak zöld üvegkarikáin keresztül.

A kiszenvedett mártír ott feküdt csendesen az ágyán. Mellette a kisfia. Mind a ketten aludtak.

Vajon melyiknek az álma volt mélyebb?

A fiúcska még arra sem ébredt föl, mikor a nõcselédek kiemelték az ágyból és átvitték a saját nyoszolyájába. Ott folytatta az alvást.

Hátha az a másik alvó többet tudott errõl a világról?

- Jól járt, szegény ángyom - dörmögé Miklós, messzirõl nézve a márványfehér arcra, melynek a halál felséges nyugalma királyi tekintetet adott.

Megölte õt az eltitkolt bánat. Mert eltagadta a szíve fájását, belehalt.

Nem hinné az ember, hogy ilyen semmitõl is meg lehet halni!

Miklós elhagyta a halott szobáját. Mélyen el volt keseredve miatta.

Milyen asszony volt! Csupa szeretetbõl alkotva! Mint a tûz a meleget, úgy árasztotta maga körül a boldogságot. S ezt a tüzet oltotta ki az, aki legjobban melegedett nála. Engesztelhetetlen haraggal gondolt a bátyjára. Neki, a hajdani szerzetesnek, az asszonyok felõl csak a gyóntatószékbõl volt tudomása, ahol azok az esendõ dolgaikat vallják meg, a titok szent zára alatt.

Hideg flegmával ítélt az egész nemrõl.

Ez az egy emelkedett ki az egész fajzatból, mint egy szent: ez egyesíté magában az asszonyok minden drága jóságait. És ezt az eszményképét a nõnek, fel tudta cserélni az, akit minden földi és égi láncok hozzá kötöttek, azzal a másik asszonnyal, aki nemének minden kárhozatos csábját éreztetni született - férfiak romlására. Ezt itt hagyta hervadni magában, hogy amazzal örömeit megossza. Tán ebben az órában is azt költögeti mámoros álmából, gyöngéd csókjaival, mikor ezt itten már fel nem költi senki. S ez a mártírnõ el tudta titkolni a fájdalmat, ami halála volt; még az utolsó világánál is földi eszméletének a hûtelen férj megszabadításában pazarlá el végsõ erejét.

Ide ne hozza most rossz végzete István bátyját! Mert bizony be fog rajta teljesülni a testvér fenyegetése!

Miklós felment a szobájába, mely a fõkapu fölött volt. Ugyanaz a szoba, amelyben Gyöngyösi rágta a pennáját, mikor Charicleát írta. Az összefutó csúcsívek magas boltozatot képeznek, melynek keleti oldalán két széles, nagy ablak nyílik, csak egy karcsú oszlop által egymástól elválasztva. Ez ablakból nagy messzeségig ellátni. A tölgyerdõs hegyek közül a falvak fehér házikói, karcsú toronytetõi kandikálnak elõ.

A szoba két fülkéjében két egyszerû hárságy volt, medvebõrökkel leterítve; az egyiken aludt Ferenc, a nagyobbik fiú.

Az éjjel sokáig fenn tivornyáztak a kuruc hadnagy urak a dervisgenerálissal együtt. A fogadott böjt ideje letelt, elkezdõdött megint a borivás, s a fiú is ott velük végighallgatta az épületes beszédeiket, még bort is ivott. Most aztán aluszik erõsen.

Miklós nyugtalanul járta keresztbe-hosszába a szobáját. Annak a padlata úgy van alkotva, hogy az alatta levõ boltozat meghajlik, mikor az ember végigmegy rajta. Szív kell hozzá, megszokni ez ingadozó talajon való járást, pedig hát ez csak az építész mesterkedése, nem más.

Minden tudomány arra való, hogy ámítsanak vele.

Egyszerre dobpörgés riasztá fel hallgatag tusakodásából. Eszébe jutott, hogy mára rendelte a várõrség fölötti szemle megtartását.

Ezen nem változtat a közbejött gyászeset.

A gyermek mélyen aludt. Miklós rátakarta a cifra pokrócot, amit az lerugdalt magáról, s aztán felkötötte a kardját, feltette a hegyes végû rézsisakot a fejére, s lesietett a csapatjaihoz.

Azok már fel voltak állítva a hadnagyaik által a várudvaron. Csupa lövészek. Lovasságra itt nem volt szükség. Külön a kálvinista, külön a pápista barkók, palócok, s mindkettõtõl elkülönítve a mohamedán hitû tatárok és arnótok.

Mikor a dervisgenerális megjelent a csapatok elõtt, azok egyszerre mindkét kézre kapott puskáikkal tisztelegtek elõtte. Ekkor megkondult a vár öregharangja. Ezúttal az volt a szava, hogy „mortuos plango”.

S erre a harangszóra egyszerre azt látja Miklós, hogy csapatjai mind mozgásba jönnek, amit õ nem vezényelt, a pápista csapatok térdre ereszkednek, a kálvinisták lábhoz bocsátják a fegyvert, s a kezeiket összekulcsolják a mellükön, a mohamedhivõk pedig arcra borulnak „Allah akbár!” mormogással.

A hosszú folyóson, mely az úri lakosztályból a templomba vezet, most viszik végig a koporsót, a felöltöztetett halottal.

Ez ám hatalmasabb parancsoló, mint a generális!

Miklós karjait összefonva a mellén nézi kemény tekintetû arccal, amint elviszik elõtte a halottat. Fekete selyemruhába van öltöztetve; ajkai, szemei lezárva, két keze, összetéve a keblén, s egymáshoz foglalva a körüle csavart olvasóval.

Mindenki imádkozik - amíg a harangkongás tart.

Csak õ nem: a szerzetes.

Ott áll valamennyi között, egyenesen, felemelt fõvel, még a sisakját sem veszi le.

Most van igazán istentagadó kedvében. - Hát ez a mennyei igazság? Hát van mit keresni odafenn a levegõég párázatai közt?

„Patientia = barát tánc”, mormogja mikor a pap elmegy elõtte.

A koporsót kísérik a siránkozó cselédek; a kis Jóska fiút vezeti az egyik kézen fogva.

- Hol a Ferkó bátyám? - kérdezi a gyermek, széttekintve a sokaság között. - Mért nem híják ide a bátyámat?

A gyászmenet a koporsóval együtt átvonul a folyóson a templomba; a harangszó elhallgat.

A katonák ismét összeszedik magukat, s kezükbe kapják a fegyvert.

Miklós bosszankodik rájuk. Mind egyforma bigott ez valamennyi. Csak abban különböznek, hogy az egyik zölden eszi meg a szénát, a másik szárazon.

Kedve volna kikergetni valamennyit a várbul.

Most meg a várnagy jön oda hozzá, s megszólítja.

- Kegyelmes uram!

- Hát neked mi bajod?

- A templom tornyára fel kellene húzni a zászlót.

- Hát vak vagy? Ott lobog; nem látod?

A szél lobogtatta a toronyablakban a kitûzött veres zászlót; a szabadságharcosok zászlóját.

- Másikat gondoltam. A feketét kellene felhúzni.

- Fekete zászlót ostromolt várban csak a lazarétum fölé szoktak kitûzni, hogy ha embersége van az ellennek, oda ne lövöldözzön. A toronyban ez a zászló marad. Hallottad?

Miklós nem akarta, hogy a bátyja megtudja a felesége halálát. Még a fekete zászló se sejtesse azt vele.

Bosszantotta, hogy így olvadoznak ezek a kemény emberek; azért, mert egy asszony meghalt.

Amint a toronyablakból lobogó zászlóhoz feltekintett, a toronyõr alakját látta az ablakban megjelenni, aki hosszú tülkét elõretolva, nagyot tutult rajta.

- Mit jelentesz? - kiálta fel rá.

- Négylovas hintó közelít a szomolnoki úton.

- Ez õ lesz! - dörmögé magában Miklós, s maga is felsietett a toronyba.

Az õr jól látott. Úri fogat volt, négy paripával, ami vágtatva közelített a völgy felõl.

A felvert por miatt a kocsiban ülõ alakokat még nem lehetett kivenni: hanem a hintó narancssárga színe messze virított: errõl ráismerni.

Õ jön! Egyedül, ahogy megizente.

Miklós otthagyta a csapatjait, lábhoz eresztett fegyverrel, s felsietett a szobájába.

Ferenc még akkor is aludt.

Felrángatta a fiút álmából, nagynehezen lelket vert belé.

Annak még nem ment ki az éjjeli mámor a fejébõl; panaszkodott, hogy olyan nehéz a feje, mint egy hombár.

- Patkót kell ütni a macska lábára - mondá Miklós.

- Hogyan?

- Hát mikor az embert kínozza a tegnapi bortól a macska: hegyibe kell önteni egy korty reggeli pálinkát, attól elmúlik.

A fiú elhitte, s magába hagyta diktálni a kupica lengyel alamáziát.

Attól aztán egyszerre kigyulladt az arca, a két szeme égett és keresztbe állt.

- No, ugorj bele a saruidba hamar; aztán gyere, legény, mutasd meg, hogy mit tud egy igazi Andrássy, akinek még nem vált az ereiben az õsi vér káposztalévé.

A gyermek felöltözött, s aztán követte nagybátyját az udvarra.

- Hova megyünk? - kérdé ottan, széttekintve.

- Most megyünk az examenre. Majd meglássuk, hogy felel a legény a kérdésre?

- Micsoda kérdésre?

- Bizony nem is arra ám, hogy „hányat tojik a pityer?”

- Dejsz arra tudom a feleletet! Hol többet, hol kevesebbet.

- Habes eminentiam! Hát most majd azt mutasd meg az examinatoroknak, hogy a kis ágyúddal hogy tudsz igazi célba lõni? Nem látsz-e kettõt ilyenkor?

- Bizony nem látok én!

- No azt majd mindjárt megpattintsuk. Húzasd ki a kerekes ágyúdat.

- Aztán hová?

- Csak oda a várkapuba.

A kis ágyút odavontatták a kapu elõtti emelkedett lonkára, ahová egyenesen vezetett fel az út az erdõbõl.

Egy széles bükkerdõ terült el a várhegy lábánál, azon kellett keresztüljönni bármely égsark felõl érkezõnek.

- Hát a Jóska gyerek nem jön versenyt lõni? - kérdé a Ferkó Miklóstól.

- Nem lõ az többet. Mert az elmegy kispapnak Nagyszombatba, püspök lesz belõle. Te vagy csak az igazi Andrássy ivadék. Katonának való. Amilyen a nagyapád volt, aki a császári vezért, Salm uramat úgy elverte Krasznahorka alól, hogy még a parókája is lemaradt a fejérõl.

Ezzel megnevetteté a gyermeket.

- Te fogod majd, édes öcsém, letisztítani az Andrássy névrõl azt a makulát, ami rajta esett! - biztatá õt tovább Miklós. - Ha ma jól lõsz a célba, rögtön kinevezlek kapitánynak a fejedelem hadseregében.

- Kapitánynak? Teringettét! Én is két sastollat kapok a süvegem mellé?

- Nagy lesz a híred az egész hazában!

A hadnagyok is odagyûltek mind a kapu elé, azok is mind tüzelték a fiút tehetségük szerint.

- Csak az anyám nézné az ablakból, mikor célba lövök. Hadd mondjam meg neki!

- Csak te maradj itt most. Mindjárt jön a sorod.

A visszhangzó erdõ elõre jelenté a közeledõ kocsi zörgését.

Nemsokára kibukkant az a fák sûrûjébõl, s amint az erdõ szélében felkanyarodott a meredek domboldalra, már jól lehetett ráismerni a benne ülõre.

Õ volt az: Andrássy István tábornok. Egyedül magában.

Alig volt háromszáz lépés a távolság a hintó és a várkapu elõtti lonka között. Õ is felismerheté azokat, akik ottan állnak. Az öccsét a fehér barátcsuhában, s az elsõszülöttét. Szép meggyszín kamuka dolmány volt rajta, aranygombokkal, szedrázsia világoskék nadrág és sárga sarkantyús csizma. Bizony szép fiú volt! Olyan régen nem látta az apja. Hogy megnõtt azóta!

Amint a lonkán állók megpillanták Andrássy Istvánt, az elkeseredett düh ordításával kiáltának fel egyszerre: „Ott jön az áruló! Aki eladta hazáját! A nemzet Júdása! Harminc ezüstpénzért a mi megváltónkat, a fejedelmünket! Átok a fejére! Halálra vele! Pokolra vele!”

A fanatizmus lángja a gyermek lelkét is õrjöngésbe hozta. Azt hitte, hõstettet követ el, ha az apját, akirõl azt mondják, hogy hazaáruló lett, maga ítéli el.

- No, hát most célozz jól! - mondá neki Miklós.

Ferenc letérdelt az ágyú elé és célzott.

A hintó jó célpont volt, azzal a messzevirító narancsszín csónakával.

- Fogd a vasrudat!

A hosszú vasrudat a kezébe nyomták a fiúnak. A vas tüzes vége megérinté az ágyúcska lõserpenyõjét, a lövés elpukkant, de az ágyúcsõ az elsütés közben félremozdult, s a nyolc latos vasgolyó csak a hintó hátulsó faládáját érte, szerteszét szórva annak a tépett szilánkjait.

Erre a lövésre az apa elborultan takarta el arcát palástjába. Egy ilyen látványtól meg kell tébolyodni! „Hajts vissza!” - kiáltá a kocsisának, mire a hintó megfordult.

- Lásd, rosszul céloztál! - kiálta pokoli örömtõl sugárzó tekintettel Miklós. - No most tölts újra! Lõj jobban, míg el nem fut elõled.

De a gyermek nem tette azt, amit mondott neki.

Mint a holt föld, olyan sárga lett az arca. Az egyik kezét szívére nyomta, a másikkal a fülét tapasztá be; a szája nyitva volt, mint a fuldoklóé.

- No mi lelt?

- Az anyám! - hebegé a fiú.

- Mit akarsz vele?

- Nem hallottátok? Ahogy a fülembe kiáltott! Mikor lõttem, megkapta a szívemet a kezével.

- Az ágyúlövés cseng a füledben, kölykem! Rázz egyet rajta. Lõj utána még egyszer, amíg eléred.

- Nem lövök! Átkozott legyen a szerszámod! Nem lövök többet az apámra! - Ah, hogy szorítja most is a szívemet! Ki akarja tépni! - Eresszetek az anyámhoz! Anyám! Anyám! Ereszd el a szívem! Ne szorítsd oly nagyon!

S azzal fuldokolva futott a fiú a várba fel; egyszer térdre is esett, alig bírt fölkelni.

- Görcsöt kapott a gyerek - biztatá a hadnagyokat Miklós, akik szintén visszasiettek a várba, amint azt látták, hogy Andrássy István megfordult, s az erdõben eltûnt. - Egy kis kólika az egész a gyereknél. Nem szokta még meg a gyomra az erõs papramorgót.

A lépcsõhöz érve már összerogyott a gyermek, s nem bírt odább menni, úgy elfojtá az a szívszorítás.

Ott jött rá szemközt a prépost a templomajtó felõl.

- Az anyámhoz, az anyámhoz akarok menni - rebegé a fiú, a pap kezébe kapaszkodva. - Õ fogja a szívemet. Odahúz magához.

- Jól mondod, fiam! - szólt a pap, ki maga is reszketett a meghatottságtól. - Õ hívogat magához bizonnyal.

- Eh mit! - kiálta nyers hatalmaskodással Miklós. - Nem hókuszpókusz kell ennek, hanem meleg lábvíz, mustárral.

- Jöjjön csak oda kegyelmed - monda a pap -, és lásson egy csodát, amihez foghatót ember még nem látott.

S azzal a fiút félig karjain emelve felvitte a templomhoz vezetõ lépcsõkön. Miklós és a hadnagyok utána fanyalogtak.

Amint a gyermek meglátta a templom közepén felállított ravatalt, sikoltva rohant oda az anyjához.

- Anyám, anyám! Ne szoríts úgy ezzel a kezeddel!

A többiek rémülten álltak meg a templom elõterében.

A halottnak a jobb keze fel volt emelve félig magasra, mint aki véd, aki visszatart. Az olvasó, mely a két kezét összefoglalva tartá, el volt szakítva, fehér és kék gyöngyszemei elszórva a halotti köntösön. És az ajkai, amik az imént még csukva voltak, most mintha kiáltásra volnának felnyílva fájdalmasan, míg félig fölemelt szempillái alól a szemszivárványok halotti fénye világlott elõ.

Maga a hitetlen ember is összeborzadt. Hisz õneki mondá az a nõ: - „Meggátolom az istentelenséget... ott leszek, ha élek, élve, ha halok, halva... de megragadom a fiamnak a kezét!”

Megígérte s beváltotta.

Hát van olyan rettenetes szerelem a világon, ami még a halált is túléli? Van olyan szörnyû akarat, mely legyõzi az örök természet változhatatlan törvényeit? Mely mozdulatra bírja a földdé vált emberi alakot?

Ott van! Meg lehet tapintani.

És a gyermeknek, amint a könnyei megeredtek anyjára borultan: egyszerre elmúlt az a kínzó fájdalom a szívérõl.

Akkor aztán a másik testvérével összeölelkezve, megcsókolták egymást.

- Eh! Nincsenek csodák! - dörmögé Miklós, erõszakot téve megingatott hitetlenségén. - Le kell zárni a halott ajkait és szemeit újra, s a karját visszahajtani.

- Ne bántsátok az anyámat! Ne nyúljatok hozzá! - kiáltá a kisebbik fiú. - Nem látjátok, hogy él? Hiszen reánk néz!

Nem is mert senki hozzányúlni.

Végre maga Miklós lépett oda a koporsóhoz, azzal a szándékkal, hogy visszahajtja a halott karját kebléhez.

Csakhogy arra emberi erõ nem képes. A halottak erõs emberek.

Fel kellett vele hagynia.

A két fiú ezalatt valamit suttogott egymással.

- Így pedig a felemelt kéz miatt nem lehet a koporsófödelet rátenni - okoskodék Miklós hidegvért tettetve.

Ekkor a két fiú, egymás kezét fogva, odalépett eléje, s a nagyobbik így szólt:

- Hallod-e, te barát! (Te barát!) Neked a mi anyánk koporsója mellett semmi dolgod. Mi az öcsémmel összebeszéltünk, hogy egyikünk itt fog mindig mellette virrasztani; s mi nem engedjük meg, hogy õt eltemessék, míg apánk haza nem jön.

- Hiszen nem halt meg! - szólt utána az öccse. - Nekem megígérte, hogy velünk marad; nem hágy el soha. Nézzétek, hogyan mosolyog?

S valamennyien, akik odanéztek, azt hitték (tán a könnyeik prizmáin keresztül), hogy az arc valóban mosolyog.

Tizenhét napig minden reggel beharangoztak a temetésre. Minden délelõtt feljöttek a papok a környékbõl a megholt úrnõ végtisztesség tételére. Minden este hazamentek azonmódon.

A halott folyvást nézett és mosolygott.

(Még most is azt teszi!)

A dervisgenerális mindennap hosszabb idõn át állt ott a nyitott koporsó elõtt, hátát az oltárnak támasztva, s nézte azt az örökké változatlan képet; maga is oly mozdulatlan alak, mint az.

A tizennyolcadik napon ezt írta levélben Andrássy Istvánnak.

„Édes bátyám.

A feleséged meghalt ezelõtt tizennyolc napokkal. - Azóta folyvást a koporsóban fekszik, a templom közepén. Rád vár, addig nem akar elmúlni. Siess haza. Én ma elbocsátom a hadakat a várból, s az éjjel megyek vissza a kolostoromba, s felkötöm a cingulumot. Isten irgalmazzon a mi szegény bûnös lelkeinknek.

Frater Nicolaus.”

*

Többet nem tudni Andrássy Miklósról. Arcképe, a krasznahorkai várban, ájtatosan tartja két kezében az evangéliumot. Itt végezte a dervisgenerális.