XXVII. FEJEZET
Egy király, akitől mindenki fél, s egy asszony, aki senkitől sem fél

Korponayné nem utazott egyedül.

Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal feleségét.

Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van a Bécsbe utazásra. Az atyjának, a Rákóczihoz még most is hű, a kibujdosott Fabricziusnak a vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek amnesztiát nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér, s úgy nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister, hogy amíg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan leüttette a fejét.

Tehát ketten utaztak együtt, Juliánna a fiáért, Krisztina az apjáért sietett könyörögni.

Bizony igaz érzés volt ez mind a kettõnél. Csodálatos világ az asszonyi szív, hogy abban annyiféle provincia elfér, s amint a glóbus fordul, hol az egyiket világítja meg a nap, hol a másikat.

Mind a két asszony otthagyta a szerelmét, még Krisztina sem írt levelet a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy annak semmi örömet sem csinálna vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most Bécsbe utazott.

Bécs félelmes város volt akkor. Aki csak tehette, menekült belõle. Az egész útvonalon csupa szemközt jövõ hintókkal találkoztak az asszonyok, amik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel. Bécsben a himlõ pusztít!

Oda ilyenkor csak az megy, aki Istent akar kísérteni.

Válogathattak a megérkezettek a bécsi vendéglõkben: üres volt az mind.

Rögtön a kocsiról leszállás után, sietett Korponayné a feladatát megkezdeni.

Gyalog ment ki: a gyaloghintók átkozott hírben állottak most; nem lehetett tudni, melyikben szállítottak egy órával elébb himlõbeteget. Krisztinát is magával hurcolta.

A savojai herceg palotáját sietett felkeresni. Nem használt semmit az elutasítás, betörtek hozzá erõszakkal. A herceg galant ember volt, megbocsátott a szép asszonyoknak az erõszakoskodásért.

Amint egyszer aztán Juliánna odaszoríthatta az ablak közé a zcntai hõst; az addig onnan ugyan meg nem menekült, míg az õ egész causáját és a Fabriczius leányáét apróra meg nem értette.

A hercegnek nem volt kellemetlen a cerníroztatás, tûrte az approche-okat, csupán azt a kérdést bátorkodott a szép fiskálishoz intézni, hogy:

- Én nem vonom kétségbe, hogy kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye, csak azt nem értem, miként jutok én ahhoz a szerencséhez, hogy kegyelmetek éppen énhozzám fordulnak ezzel az egész információval, aki nem vagyok kormányférfi, hanem szimpla hadvezér, aki államügyekbe, adminisztrációba, udvari intrikába soha nem avatkoztam, a magyar ügyekhez pedig éppen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább Illésházy kancellárhoz, aki kegyelmednek hazafia, s a magyar ügyeknek éppen hivatott elintézõje?

Óh, szegény herceg! milyen embuscade-ba hagyta magát csalatni ezzel a kirohanással: hiszen a megszálló fél éppen ide akarta õt hozni, a maga contre-escarpe-jai közé.

Juliánna azokból a Lõcsén felnyitogatott levelekbõl bõséges tudomással bírt afelõl, hogy a magyarokkal való kibékülést még nagy áldozatok árán is, éppen ez a hõs hadvezér sürgeti legjobban az udvarnál; az õ levele volt az éppen, mely Pálffy Jánost az Isten szerelmére kéri, hogy siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert a király nagy beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra, akik a magyarok erõszakos leverését kívánják, s akkor ismét vérbe, lángba borul az ország!

Õ keresztüllátott a hercegen. De ezt nem árulta el elõtte.

- Megvallom õszintén - szólt asszonyi színjátszásának mûvészi szerénységével - nekem a saját honfitársaimhoz: a Bécsben lakó fõurakhoz nem lehet bizodalmam. Azoknak ellenkezõk az érdekeik, mint a békés kiegyezés. A hû Esterházyak, a császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha a rebellis Esterházyak, a Rákóczi-párti Andrássyak maradnának számkivetve, elítélve, hogy azoknak a birtokai reájuk szállnának. Illésházy valamennyi rákócziánus fõnök javait mind a maga számára szeretné commassálni. Azok a trón elõtt, nekünk megkegyelmezetteknek, természetes pörlekedõ ellenfeleink, nemhogy pártfogóink volnának.

Eugén herceg egészen meg volt lepetve ennek az asszonynak az éles esze által. Hisz ez úgy beszél, mint egy államférfi, mint a legtapasztaltabb diplomata. (Könnyû volt neki, mikor mindezt a felnyitogatott levelekbõl tudta.)

A hõs hadvezetõ kezdte észrevenni, hogy most mindjárt el lesz vágva a visszavonulási útja.

- Hát ebben lehet valami. Azonban mégis mi oka van kegyelmeteknek asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben a dologban valamit?

Hogy elfogták aztán ekkor mindenestül!

- Serenissime! Hogyne fordulnának kegyelmességed felé minden országból a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed szabadította föl vitézlõ jobbjával egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed nem akarhat miránk a balkezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az a háború, learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe kerül a harci dicsõség, s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra. Kegyelmednek annyi része volt már a dicsõségbõl, hogy nem vágyódhatik apró hadi kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hõs lehet az apostola. Kegyelmed minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen. Kegyelmed idegen mi köztünk, éppen azért igazságos bíránk.

És ez valóban így volt.

Savojai Jenõ azt hallotta magáról elmondatni, ami szívének legmélyebb titka volt: hogy õ, az idegen, ezt a megérthetetlen magyar fajt, melyet annyiszor látott maga mellett és maga ellen küzdeni, jobban érti, mint az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját nagyjai.

Meg volt fogva egészen. Engednie kellett ennek az asszonynak, hogy kitûzze a zászlaját tartózkodása várára.

- Nem tagadom - szólt meghatottan a herceg -, hogy szívem szerint jóindulattal vagyok kegyelmetek iránt, ahol lehet, ahol kezem ügyébe esik, kész vagyok segíteni azokon, akik Magyarországról hozzám folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében? Nem látok semmi stratagémát, amivel hozzákezdjek.

- Óh, énnekem van egy tervem, csak ebben segítsen elõ serenissime, én azután helytállok mindnyájunkért.

- Tehát egész kész haditerv? Adja elõ kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?

- Nekem be kell jutnom a királyhoz.

- A királyhoz! - kiálta elszörnyedve Jenõ herceg. - Talán nem tudná kegyelmed, hogy a király minõ betegségben szenved?

- Tudom. A variolákban.

- Akkor talán nem ismeri kegyelmed azt a borzasztó vészt, amitõl minden tizedik ember, ha megszabadul, de az is, aki megmenekült ebbõl a halál keselyûivel folytatott tusából, úgy szétmarcangolva kerül vissza onnan, hogy minden ember rámutat: íme, ez már a másvilágról került vissza, ahol az Isten képét ottfeledte az arcáról.

- Jól tudom azt.

- Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy ilyen betegnek az ajtaján benyitni, elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni, hogy azok a dögvész keselyûi rögtön belevágják a körmeiket? hogy a királyon ez a vész a legnagyobb mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki: - se a legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak - még a cselédjei sem; elõszobák, audienciatermek olyan üresek, mintha ki volna halva a császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus kendõkkel kötözve be orrukat, szájukat, közelítenek a nagy beteg kínfekhelyéhez, a végszentségeket hozó pap tömjénnel füstölteti magát körül, és senki a fölséges úr fekhelye körül nem mer helyt maradni, egyedül az önfeláldozó parabolána apácák.

- No, hát ilyen parabolána akarok én lenni, hogy odamehessek a királyhoz.

- Mit akar ön?

- Ápolni a királyt, amikor delíriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál elõtti órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az írást, melyrõl csak az õ neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat; kezébe adom a tollat, s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja énelõttem is, de teelõtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erõszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök bírám elé, oda tárom eléje szívemet: „Nézz bele! Te látsz azon keresztül. Amit vétettem, szeretetbõl vétettem. Ítélj felettem!” Vagy húzza le a mirigy mérges körme arcomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törõdöm: a himlõ ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendõbb foltok! Engedd, óh uram, hogy a királyhoz mehessek!

Jenõ herceg meg volt rendülve az elemszerû kitörésétõl az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelídebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedéllyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a „madonná”-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, amit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szelíden. S azt kiáltaná fel az égre: „Nem adom oda! Nem hagyom keresztre feszíteni!”

Jenõ herceg azt mondta: „Jól van, asszonyom!”

Azzal sajátkezûleg két levelet írt: az egyiket a parabolána apácák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kancellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, aki azt magával Rákóczival is megkísérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekújvári nevezetes találkozásnál, de sikertelenül. Juliánna a titkos levelekbõl megértette, hogy Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.

Akkor Jenõ herceg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.

Mikor elváltak, megszorítá Juliánna kezét. Könny ragyogott a szemében.

- Szívem szerint kívánok önnek legjobb, sikert, asszonyom. Ön egy hõsnõ!

Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Juliánna az ajánló leveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.

Krisztina reszketve követte.

- Te nem jössz oda velem, kicsikém - mondá neki Juliánna. - Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, aki megszalad elõlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: „Juhozz, Kormos!”, s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lõcsét, felfordítom én még Bécset is! Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a vendéglõdben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád amnesztia levelét is, ha Isten megsegít!

És volt gyémántkemény szíve megtenni mindazt, amit agyában kifõzött.

A parabolána apácák köntösében behatolt a halálkínt szenvedõ király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, amiktõl gyermekének sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megígérte Krisztinának, hogy apját megmenti, s amit asszony asszonynak ígér, azt megtartja.

Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítõ apácának, hogy amint a szenvedõ király magához tér, világosan beszél, õt híja be.

Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvezõ válságot elõidézze.

Õ újítá meg a fekélyektõl elcsúfított arcon a hûsítõ borítékokat, õ adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, amit gyógyszernek neveztek.

Az orvosi tudomány tehetetlen volt.

Az egész fakultás bölcsessége sem bírta itt marasztani ezt az egy életet, akire annyi népnek szüksége volt!

A király folyvást hagymázban volt, iszonyú látványokkal harcolt, kínzott agyának rémei végtõl végig betöltötték a nyitva hagyott ajtajú termeket, s kiszálltak az ablakon, ahogy a beteg rémkiáltásai szárnyra kelték õket. Futott e szobákból minden élõ lélek, s még a kapu elõtt õrt álló granátosnak is tetõtõl talpig reszketett minden íze, mikor ezeket a hangokat hallotta; csak Juliánna maradt meg a helyén rendületlenül, s számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?

Egyszer aztán megjött az óra, amikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.

A király föleszmélt, lázálmai megszûntek. Szomjat érzett. Juliánna odatartá égõ ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.

- Ki van itt? - kérdé a haldokló király.

- Isten szolgálója - monda Juliánna.

- Add kezembe a feszületet!

Juliánna elõhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király ágya elõtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.

Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele beszélni.

De annak mással volt beszéde mostan.

Imádkozni kezdett.

- „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.”

Juliánna utána rebegte az Úr imáját.

- „Ámen!” - sóhajtá a király.

- „Ámen!” - rebegé utána az ápoló hölgy.

A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erõsen szorítá ajkai fölé.

- „Fölséges királyom!” - rebegé Juliánna.

Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az õ királya elõtt, a csillagok fölött.

Juliánna egy holt emberhez beszélt.