XXXIV. FEJEZET
A jégbarlang

A magyar föld természeti ritkaságainak Kohinoorja, a dobsinai jégbarlang még akkor csak kevés ember elõtt volt ismerve. Akik tudtak róla, nehéz eskü alatt kötelezték magukat, nem beszélni felõle másnak, mint a híveknek.

Itt e hegy mélyében lakik az egyik demiurgus, a földszellem, aki jégbõl alakít. Aeonok óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üregeket váj, vízzel, szénsavval, azután folytatja mint építész, óriási boltozatokat emel a mélységek fölé, rengeteg oszlopokkal jégbõl, építészi remekeiben utánozza a zuhatagot, a lugast, a szõnyegeket, nem kellenek neki a dóriai, korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek karzatain csak párosával lehet áthaladni, vannak szép tündér grottái, alvószobácskák talán, cirádákkal, cikornyákkal felcicomázva, aztán egy-egy fejszédítõ harántlap, csapinós eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe, mint egy pyramid oldala, óriásoknak való szánkapálya, a mesebeli üveghegy, hanem a fõtermében a tükörpadlaton egész mulatozó emberi társaság számára van elég hely. Azután beáll kárpitosnak, ezüstmûvesnek, a kolosszusi építményeket betakargatja drága szõnyegekkel, mik a légben függnek, egymást emelik, fenntartják, finom jégkristályból szõtt, font, filigránozott, zsinegmódra tekert cafrangjaik le a padlatig érnek, rengeteg sátorok csupa kristálytûkbõl. Mikor épít, vakmerõ, mint egy titán, mikor díszít gyöngéd mint egy tündér.

Mikor a földlakók itt ünnepet tartanak, ezernyi mesterséges fénnyel világítva be a barlang üregeit, akkor az egész isteni Alhambra átlátszó lesz, át- meg átragyog az óriási jégdóm, mintha gyöngyházzal volna kirakva, szivárvány töréseket tündököltet, a kárpitok ezüstje összefoly a merész zuhatagok átlátszó zöldjével, a belül üreges oszlopok, az oltárok továbbadják a keresztültörõ fényt. Kívül felcifrázva fantasztikus képletekkel, amik virágot, madarat, lófarkat, csipkézetet mímelnek; áttört ötvösmunkával, gyöngyfüzérekkel pazaron befonva. És a látogató elkezdi számlálni az óriási jégfalon, mely mellett elhalad, az évek sorait. Ahány esztendõ, annyi réteg. Mint egy nagy könyv egymáson fekvõ lapjai. Ameddig a világosság eléri, talán ezerig is el lehet számlálni. De hát ami a jégpadlón alul van, hány ezredévet számlálhat az?

E jégbarlang bejárását a Gölnitz-völgy felõl rég ismerték a dobsinaiak. Azt is tudták, hogy ott jég van. Nyári mulatságaik alkalmával odaeresztették le a seres hordóikat, de leszállni bele csak e század utolsó évtizedeiben mert két fiatal tudós, aki azután ez isteni remeket a világ elõtt feltárta.

A Rákóczi-hadjárat idejében ez volt a találkozási rejteke a kuruc összeesküvõknek.

Rendesen ott a barlang elõtt ütöttek össze egy lábtót fenyõszálakból, amiken leszálltak a barlangba, s mikor visszajöttek, a lábtót összetörték, elégették.

Hogy a Gölnitz-völgyi szádán kívül még egy másik bejárata is van a jégbarlangnak, ez csak Ghéczy titka volt.

Mikor a közelmúlt években e barlang hírre kapott, egy dobsinai vén lakos felemlegeté, hogy õ is volt már ebben a barlangban fiatal korában; de egészen más nyíláson jutott bele, a „Hanneshöhe” oldalán. De nem tudott a helyre rávezetni többé.

Ez volt az a bejárat, amelyen keresztül Ghéczy Zsigmond kastélyából ide lehetett jutni, a hegyoldalból elõtörõ patak mentén lóháton.

Mikor Ghéczy Zsigmond az õ hajdan kedves cimboráját, Józsa István prédikátor-kapitányt áruló átszökése után azon forrójában utolérte s agyonverte, egyúttal azokat a kincseket is prédára ejté, amiket õk együtt Körmöcz- és Selmeczbányából elhoztak, sok hordóra menõ arany- és ezüstpénzt. Ezt õ akkor hazahozta a Gölnitz-völgyi kastélyba, s aztán zsákokba töltögetve áthordta a hanneshöhei üregen át a jégbarlangba, ottan dugdosta el. Nem mind egy helyre. Fiókokra osztá. Számozva voltak: ennyi ezer itt, annyi amott. Ez volt az igazi Wertheim-pénztár! - Hatalmas egy szekrény: igazán felnyithatatlan. A jégtündér már az elsõ esztendõben betakarta a rejteket egy réteggel; minden évben egy új lapot borított rá. Nincsen ennek a zárnak kulcsa. - Ha majd egyszer szükség lesz rá, ha minden segítség elfogyott, akkor elõadja Ghéczy Zsigmond az eldugott kincset. Addig érjék be a jó cimborák azzal, amit a rézbányája keres. Õ maga beéri szalonnával, kenyérrel.

Hát most itt volt az az idõ. Újra kellett szervezni a szétzüllött kuructábort. Izeneteket kellett hozni jószágaikba visszatért hajdani vezérektõl, s az országon kívül történtekrõl; aztán csoportba gyûjtött lappangó hadaknak fenntartásáról gondoskodni. Fel kellett nyitni a pénztárt.

Ez hozta ide a régi bajtársakat, akiknek egyike jött Lengyelországból Rákóczitól, a másik Temesvárról, a török nagyvezértõl, a harmadik Erdélybõl, a többi innen-onnan az erdõkbõl, a pusztákról, a Fehér-hegyekbõl, az Ecsedi-lápból, ahol még fegyverfogásra kész ezerek lesik a jelszót; mind valamennyinek egy utasítása volt: ezen a napon, holdújsággal délután a Gölnitz-völgyi jégbarlangban megjelenni, s ott várni Ghéczy Zsigmondra, aki átadja a kincseket, s a kincset érõ leveleket a kuruc fõuraktól.

Ezeknek már hajnal elõtt, mikor még sötét volt, át kellett vádolni az erdõkön, hogy a dobsinai labancok figyelmét kijátsszák, s elhelyezkedni a jégbarlangban. Hoztak magukkal bundát, nem fagytak meg. Tüzet rakniok nem volt tanácsos, mert a kiszüremlõ füst elárulta volna, hogy itt emberek vannak.

Lehettek valami huszan. Közöttük volt Fabriczius, aki most járta be a Szepességet, Pongrácz, aki a Czelder Orbán katasztrófája elõl menekült, s újra összeszedte a szétrebbent hajdúit, Korponay János, aki a fejedelemtõl érkezett, és a többek között Pelargus, valamennyinek a közös izenethordója. Ez most is parasztleány-ruhában volt, a többiek mind Gölnitz vidéki hevéreknek öltözve.

Három szál viaszgyertya tartott világosságot a sátorban, ahol letelepedtek. Most „beduinsátornak” hívják azt a jéggrottát.

Az urak, untokban, a jövõ terveit fejtegették egymás elõtt. Mind nagyszerû volt az, és mind kivihetõ, csakhogy mindegyikhez pénz kellett. Azt pedig honnan venni? A „libertás” rézforintoknak még az anyamintáit is összetörték már, s ki lett hirdetve, hogy a szabadságpénz egy fabatkát sem ér többé.

Azalatt Pelargus egy jégtaburetten ülve, jegyezgetett valamit egy darab pergamenre.

- Mit kalkulálsz, fiacskám? - kérdezé Korponay.

- Azt számítom össze, hogy a jelenlevõ uraknak a fejeire, kire mennyi díj vagyon kitûzve. Ha a fejeinket úgy el lehetne adnunk, amennyire azok becsülve vannak, mindjárt nem kellene a fejünket törnünk, hogy hol vegyük a pénzt.

Jót nevettek a tréfán. - Igazán kellemes érzés egy olyan társaságban lenni, ahol minden ember azzal a tudattal hordja fenn a fejét, hogy erre száz, erre meg kétszáz arany van kitûzve. Legtöbbet ért a Korponayé, mert az háromszáz aranyat képviselt.

- De mégis legtöbbet ér az én buksim - enyelgett Pelargus -, mert ha kevesebb is, de minden városban van rá feltéve valami. Hol ötven, hol száz tallér. Ha összeszámítom, megüti az ezeret.

- No, majd meghozza a nervus bellit a Zsiga bátyánk.

Csakhogy a Zsiga bátya nagyon soká váratott magára. Fabriczius ezüstórája már mutatta a holdújságot. Jönni kellene már neki. Itt a jégpalotában nem kellemes a várakozás. Csak a lengyel pálinka melegített. Aztán meg valami más. - Bolondság!

Már erõsen zúgolódott minden ember. Beszéltek cserbenhagyásról, gyávaságról, egy-egy mormogó hang árulást is emlegetett. Egyszer csak megneszeli Pelargus éleshalló füle a föld felett dühöngõ vihar moraját.

- Zivatar van odafenn. Akkor mi szépen süthetjük itt a makkot, mert az én Zsiga bátyám nekimegy ugyan minden ördögnek, még az olyannak is, aki a farkát a fején viseli, de az Úristentõl szertelenül retteg. A tizenkét zsidó patriárka, Szent Dáviddal a hegyében, együtt nem félt úgy a Zebaóth Istentõl, mint a jó Ghéczy Zsigmond, amióta a tüzes mennykõvel megcirógatta. Az most nekünk ki nem jön az üvegkalitkájából, ha mi adunk is neki annyi aranyat, amennyit õtõle akarunk kapni.

Lett erre nagy káromkodás.

A kuruc különben sem igen szokta kapicányon tartani a nyelvét, mikor a mennybeli hatalmakkal kellett feleselni, most pedig éppen tehette, mert itt nagyon biztos helyen volt a jégbarlangban.

S a zivatar csak nem akart múlni. A körülfekvõ hegyek belseje csupa vas, azzal pedig a villám szeret csókolódni; minden mennykõ a hegyoldalba csap le, s a sújtott szikla fenékig megrendül.

Az összeesküvõk türelmetlensége kórusban tör elõ; az az istenesebb, aki jobban átkozódik.

Egyszer aztán egy olyan földrengéssel járó zuhanat rázza meg az egész jégbarlangot, hogy a kristályfalak és oszlopok megrendülnek bele; a villám oly apokaliptikus hatalommal sújtott le a „hegyes bércre”, hogy betörte annak a tetejét, keresztülfúrta magát a sziklákon, lehatolt a jégbarlangba, egy pillanatra túlvilági ragyogvánnyal árasztva el a felséges kristályépületet, minden oszlopaival, boltozataival, hogy e káprázatos fénytõl a szem elveszté világát; a következõ pillanatban aztán sûrû sötétség lett, amiben rémséges zuhanatok hosszan tartó dörgése rémíté el a szívet; a hegytetõ beomlott.

(Ez a hegyomlás ma is látható fenn a tetõn, s alant a barlangban a lezuhant tömérdek sziklatömeg.)

S az iszonyú légnyomás eloltotta mind a három gyertyát.

Addig, amíg a lezuhanó sziklák robogása hangzott, miknek némelyike a százölnyi mélységbe gördült le (amit most a „pokol”-nak címeznek), addig emberi hang nem szólalt meg ide alant. S mikor már a zuhanatnak vége volt, még sokáig lehetett rá lesni, hogy pendülnek, kondulnak meg a jégkolosszok, meg-megrepedezve, hogy citerázik a magasból aláhulló jégkristályok permetege a jégtáblákon.

- Meg kellene gyújtani a gyertyákat - suttogá valaki a sötétben.

Erre a szóra többen elõvették a tûzszerszámaikat; azt mindenki magával hordta; volt hozzá kénfonal is. De nem lehetett kicsiholni. A tapló úgy meg volt nyirkosodva, hogy nem kapott bele a szikra. Utoljára mind valamennyien elkezdtek a tûzkõvel, kovával dolgozni... Olyan volt az, mintha démontábor szórná a szikrákat maga körül, pokoli sötétség közepében. Semmi sikere nem volt. A kioltott gyertyákat nem lehetett újra meggyújtani.

Most következett el még csak a rémület ideje.

Akik idelenn vannak, e vak sötétségben, soha ki nem találnak a jégtömkelegbõl az Isten világára.

Kétségbeeshettek.

Elõttük a csúf halál, ami ellen semmi ész, semmi erõ nem való a védelemre.

E szívzsibbasztó csüggedés közepett úgy tetszik, mintha a barlang mélyébõl valami derengés hajnallana fel.

Pelargus vette azt legelõször észre:

- Világosságot látok! - kiáltá, odamutatva.

- Az a Ghéczy Zsiga! - mondák a kuruc urak, s elkezdének happ-happot kiabálni, hogy észrevegye õket a sötétben a közelítõ. S aztán megint elõvették a tûzszerszámaikat s nekieredtek a csiholásnak, hogy hollétük helyét észrevetessék a jég Bábelben.

Mert nem olyan könnyû annak az alsó részébõl a felsõ emeletébe áthatolni. A feljárás meredek és tükörsima, megszaggatva széles rianásoktul, mik feneketlen mélységet mutatnak.

A világosság azonban közeledett. Már ki lehetett venni az emberalakot, mely azt magával hozta.

Férfialaknak látszott, bányászöltözetben. A világosságot egy szál viaszgyertya terjeszté, mely magas, nemezbõl készült süvegébe volt tûzve, mint egy tartóba. Hogy miért nem hozott magával inkább bányászlámpát, amit a bõrövre akasztanak, azt megmagyarázta a sûrû elõre-hátra bukdosása a síkos jégúton; estében kialudt volna a lámpa, míg a süveg felyülmaradt a gyertyával.

Keserves küszködése volt, amíg a jégbarlang felsõ emeletébe fel tudott jutni; félig meggörnyedve haladt felmentében a párkányzaton végig, vaskampós botjával meg-megkapaszkodva. Térdeire kötött vaskarmokkal kúszott fel egy meredélyen, gémberedõ kézzel fogózva a jégkoloncokba, s szeges talpú saruival akadályozva lecsuszamodását.

Már odáig jutott, hogy csak egy meredek kürtõforma mélyedésen kellett felhatolnia. Itt egy kötelet leoldott a derekáról, s azt a végére kötött vaskapoccsal felhajítá a párkányzat orgonasíp alakú jégcsapjaira, s aztán a térdvasai segélyével elkezdett egy faderék vastagságú jégcsapon felfelé kúszni.

- Ez nem a Ghéczy Zsiga! - dörmögé Pelargus. - Nem látom a nagy fehér szakállát.

- Csak nem õrült meg, hogy másra bízza a titkainkat! - mondá rá Fabriczius.

Korponay azonban segíteni akart a felmászással küszködõnek, s kampósbotjával lenyúlva a horgával megkapaszkodott kötélért, annál fogva elkezdte azt felfelé vontatni.

- Ez nem az öreg Ghéczy! - dörmögék valamennyien, amint az alak a mélységbõl fölmerült. Amint a kezével megkaphatta a jégmellvédet egy pattanós szökéssel fölveté magát a sík jégpadlóra.

- Nem! Hanem a leánya - suttogá fuldokló hangon a megérkezett, lekapva fejérõl a bányászsüveget az égõ gyertyával: szép sárga haja izzadságtól csapzottan hullott lángoló arcába.

- Árulás! - ordítá Fabriczius, s rohant a jégsátorhoz, hogy valami fegyvert kapjon a kezébe.

Korponay János pedig ugyanazt a kötelet, amelyen felhúzta a feleségét, hirtelen annak a nyaka köré keríté, s úgy nézett annak az arcába, mint egy õrült. Nem szólt neki semmit, csak a szemeivel ölte, a kötél két hurokszálát egy markában tartá összeszorítva.

Juliánna még csak egy mozdulatot sem tett a védelmére.

Ha azt a kezében tartott süveget gyertyástul a földhöz vágja, hát azzal eltemeti magát is meg valamennyit a pokol sötétjében. Akkor aztán az jár jobban, akit hamarább megölnek.

De nem tette. Odanyújtá a legközelebb állónak az égõ gyertyát, s a legcsendesebb hangon szólalt meg.

- Itt vagyok, uram. Apám küldött. Nektek hoztam izenetet. Hallgassátok azt meg, aztán tehetitek velem, amit haragotok rám mért.

- Meg ne hagyd szólalni a kígyót, Korponay! - ordítá Fabriczius a jégsátorból; - fojtsd bele a szót: mert megront, ha beszélni hagyod.

Korponay még szilajabb dühvel nézett Juliánna szemébe, s kezdte szorosabbra húzni az öklébe szorított hurkot.

- De biz azt a bolondot nem teszed! - kiáltá Pelargus, s odaugorva Korponay mellé, sarlóforma éles késével kettévágta a kötelet, s kirántva az asszonyt az ura kezébõl, odaállt eléje, saját testével védve azt mindenki ellen. „Hozzá ne nyúljon valaki az én asszonyomhoz, mert akkor nem ismerek sem Istent, sem embert! - Hát megbolondultatok, hogy meg akarjátok ölni, aki minket megszabadít? Az izenethozót. Pongrácz ezredes úr! Parancsoljon kegyelmed a kapitányoknak, vagy vér folyik köztünk!”

A kuruc vezérek csakugyan közbevetették magukat, hogy a dühöngõ Korponayt félrecibálják, s az átkozódó Fabricziust elcsitítsák; amaz szidta a tacskó Pelargust, mit avatkozik az õ felesége dolgába, holott még szeretõje sem volt, csak üvegen keresztül nyalta a mézet: az asszony bolondja.

- Bolond az, aki kihallgatás nélkül ítél! - feleselt vissza Pelargus. - Eddig csak vádolták, de nem védte senki! Igazság ez? Egy gyönge asszony ellen annyi erõs férfinak összeröffenni! Leventeség ez? A hitves asszonyát a saját urának elrágalmazni! Becsület ez? - Nem bánom, mondjatok bolondnak: én nem hiszek el felõle semmi rosszat! Csak az irigyei találtak ki rá minden csihést, a szépsége miatt!

Juliánna megsimogatta a gyermekhõs fejét.

- Köszönöm, jó Pelargus, hogy védelmemre keltél, magad vagy egyedül ebben a világban. - Hagyd abba - s azzal odalépve a férfiak csoportjába, megállt köztük nyugodtan, ölbe leeresztett kezekkel: „Uraim! Bíráim! Nincsen mit tagadnom. Hogy elkövettem az árulást az ország ellen Lõcsén, azt bevallom. Hogy vétkemet megbántam, azt bizonyítja az, hogy itten állok. Hogy helyrehozhatom-e azt, ítéljétek meg, ha azt, ami rám lett bízva, átadtam és elvégeztem. Ha úgy találjátok, hogy a jó, amit ügyetekért teszek, felér azzal a rosszal, amit ellene tettem, akkor feloldotok; - ha abban állapodtok meg, hogy marad fel tartozásom: itt vagyok: végezhetitek életem; senki sem sirat meg. - És aztán, ha ti föl találtok menteni, megmarad itt egy bírám, ki fölöttem ítél: az én hites uram. - Ami közöttünk van, az nem dolga senkinek, csak a mi kettõnké. Ti hagyjatok bennünket kettõnket hátra, mikor eltávoztok a gölnitzi szádon. Az uram majd késõbb utánatok megyen. Hogy én merre mentem el: jobbra-e, balra-e, lefelé vagy fölfelé? Azt csak Isten tudja meg.

A daliák e nyugodt beszéd által egészen meg voltak nyerve. Maga Fabriczius és Korponay is elhallgattak, hanem azért egymás mellé álltak, kezüket egymás vállára téve. Pongrácz ezredes volt köztük a fõ; neki mondá el Juliánna Ghéczy Zsigmond izeneteit; az õ kezébe tette le a leveleket, amik a hajdani kuruc fõ uraktól jöttek. És azután, atyja kipécézése nyomán rávezette õket azokra a rejtekekre, amikben a bányavárosokból elhozott arany és ezüstpénz el volt dugva. - Minden elõkerült. A kezdethez elég. Annyi kincs, hogy minden itt levõnek jut belõle cepelni való.

- Bevégeztem küldetésemet - szólt Juliánna, mikor a rejtekbõl elõhordott pénzes zsákok egymás mellé voltak rakva, s azzal egyenesen Fabriczius felé fordult. - Kegyelmed fõbíró uram, ezen hivatalában legtudósabb, mondja ki rám az ítéletet.

De bizony a jó Pelargus nem hagyta azt megtörténni, hogy ítéletet mondjanak ki - prókátor közbejötte nélkül, odafurakodott Fabriczius elé, s az egyik kezével megfogta a bíró vállán a puffos bányászmándlit, a másikkal pedig hevesen hadonázva, magyarázva, s a bíró mellét ugyan ütögetve, megtartá a kompetens védõreplikát az õ imádott szép asszonya mellett.

- Hát ti urak, hogyha bírák akartok lenni, ismeritek a just, ismeritek a logikát, ismeritek a principiumokat. Tudjátok, hogy mi az „in dubiis charitas”. Ha tudna azzal az angyalarccal, azzal a galambtekintettel asszony oly szörnyû árulást elkövetni, amilyennel õt ti, a férje, az egész világ és az õ saját szája is vádolják: hát nem módjában lett volna százszorta nagyobb és súlyosabb árulást elkövetni most, amidõn egy intés, egy szó kellett volna csak tõle, hogy mindnyájunkat hóhér kezére adjon, hogy egy új felkelés tervét még a csírájában elfojtsa? Ha lehetõ volna, hogy ebbe a szívbe a hitszegés beleférjen, hát nem siethetett volna az a rábízott levelekkel egyenest az ellenségeinkhez, s felfedezve az összeesküvésünket, nem vihetett volna-e annyi fõurat vérpadra, hogy ugyancsak válogathatott volna a birtokaik közül vérdíj fejében? Ha ennek az asszonynak itt, csak úri pompa, fényûzés, dúskálkodás gyönyörködtetné szívét-lelkét: így állana-e itt most közöttünk, sáros, tépett hevérruhában, összekarcolt kezekkel, hogy nekünk rejtett pénzbányák odúit fedezgesse fel, holott elhordhatta volna innen azokat a kincseket a maga gyönyörûségére úgy, hogy még, a kakas sem kukorítana utána? - Ilyen ábrázatja van a bûnnek? Így festik-e a rossz lelkiismeretet? - Íme, nem csúsz-mász térdepelve elõttetek, kezeit tördelve; nem vagdalja magát a földhöz, ahogy a bûnösök szokták. - Itt áll nyugodtan, mint egy mártír a római cirkuszban az oroszlánok között. Nem hívogat sem szenteket segítségül, sem élõket tanúbizonyságul, nem szépíti tettét, nem magyarázza, nem tagadja. Azt mondja, amit tettem, megtettem. Nagy okai lehettek rá. Magában áll-e? Nem! Százan, ezeren tették azt, amit õ. Hittek a csábító szónak, bíztak az esküvésben, a hatalmasok pecsétes leveleiben. Hány férfi, hány fõvezér közülünk tette le a zászlóját egy ilyen mézes-mázos szóért. S õ, a gyönge asszony vétett volna csupán, mikor ráhallgatott? S mi az elpártoltat, ha megutálja tettét, s ismét hozzánk tért, tárt karral fogadjuk. Itt a leveleik a kezeinkben, áhítattal olvassuk, gyönyörködünk a megtérésükben; kérve-kérjük, jertek vissza, legyetek újra vezéreink, tanácsadóink; emeljük õket a fejünk fölé. Csak ezt az egyet dobjuk le a mélységbe? Azért, mert asszony? Azért, mert gyönge asszony? Azért, mert szép asszony? A mennydörgõ ég odafenn, s ez a jégpokol idelenn úgy tartson meg és úgy veszítsen engem, ahogy esküvel bizonyítom, hogy ez az asszony ártatlan és igaz, mint ez a szûz jégoszlop itt elõttünk. Fejemmel állok jót érte!

Az ifjú trubadúr lángja elharapózott a többi keblekbe is. Az urak helyeslõ mormogása hangzott körbe. A bírói serpenyõ mérlege valóban a szép asszony részére hajlott. Az érdemei súlya lenyomta a bûneiét. A megtérõt be kell fogadni, kivált, aki ily erõs próbát kiállt, miként ez.

Az öreg Fabriczius intett a kezével, hogy legyenek csendesen. Õ maga leült egy jégkoloncra, mint valami bírói karszékbe, a többiek körülállták.

Valamennyi gyertyát meggyújtották már most, a jégsátor egész világos lett bele.

Fabricziusnak egy kasza volt a kezében, õ kaszás hanáknak volt álcázva. Úgy nézett ki vele, mint a vén Kronosz. Azzal, ha akarta, le is üthette a nyakát az elõtte állónak.

Megszólalt, nehéz csend után.

Halljad, amit mondok, te, kinek nincs neve, „lõcsei fehérasszony”. Nem mondok én terád ítéletet. Az az Isten dolga. El is fogja hozni. De elveszem a fejedrõl fenyegetõ kezemet, s azt mondom, senki se bántson. Nem tudom, ki vagy. Nem ismerlek. Elfelejtem, hogy valaha utamon keresztülmentél. Te emlékezni fogsz rá, hogy miket vétettél, más ne emlékezzék. Nem azért, amiket ez a nederes fiú beszélt a védelmedre, nem azért a csengõ ércekért, amiket kezünkbe adtál, nem azért a gyertyavilágért, amivel bennünket a pokoli sötétségbõl megváltottál, aki nélkül veszve lettünk volna, nem ezzel váltottad meg magadat. Hanem azzal, hogy az apádtól küldve jössz most ide. Csak egy embert ismerek a világon, aki nálamnál törhetlenebb szívû, csak egy embert, aki hazáját irtóztatóbb lélekkel szereti, mint én, az a te apád. S csak egy ember van a világon, aki ellen nagyobbat vétettél, mint énellenem, mert nagyobb csorbát ütöttél a címerén, mint az enyimen; s aki ezért téged jobban keresett halálra, mint ahogy én kerestelek: - ez az apád. - Ha te meg tudtad venni Garamszegi Ghéczy Zsigmond szívét, ha õ terád bízta azon titkait, miket soha senkinek el nem mondott: akkor valami varázslat jár veled, amibe az én véges eszem be nem tud hatolni. Térj vissza apádhoz, amely úton jöttél, s vidd el neki azt a levelet, amit neked adok, nem sok szó lesz benne, de elég: „Leányod betölté küldetését.”

Fabriczius papirost kért a körülállóktól, mert nála nem volt. A többinél sem volt. Pelargus odaadta neki azt a darab pergament, amire az imént társai nevét felfirkálta, utánuk téve a fejeikre kitûzött díjakat.

- Ez jó lesz - monda a bíró. - Már a neveink is rajta vannak.

Azzal a pergamen elejére felírta azt a három szót.

A pergamen sorba járt; mindegyik vezér odaírta a neve után: „vidi”.

Szándékosan hagyták Korponayt utoljára.

Õ nem írta a neve után a „láttam”-ot, hanem bedugta a pergament a köntösébe.

- Még nekünk van egy szavunk egymással.

Igaz. A nagy hazafiak, a törhetlen szabadságharcosok elintézhették a maguk perpatvarát azzal, aki õket egyszer elárulta. Ha másszor jó szolgálatot tett: ki van egyenlítve a rovás. - De hát a férj számadása ki van-e?

Az még nehéz egy szó lehet.

Nem mondtak ellene. Összeszólalkoztak. Ki-ki felvett a vállára egyet a pénzes zsákok közül; fogta a gyertyát, s indult a jégbarlang kifelé vezetõ sikátora felé. A távozó alakokat egyenkint eltakarták a jégkárpitok, a bolygó fények eltünedezek az átlátszó falak mögött. Csak két gyertya maradt hátra: Korponayé és az asszonyáé.

Ott álltak egymással szemközt: körülöttük a fehér éjszaka, a csillámló jégpokol. A padmalyról percenkint egy-egy vízcsepp hullott alá a jégsátorra, mint egy folytonos óraütés, számlálva az örökkévaló idõt.

Júliánna a férfiöltözetben is tökéletes asszonynak látszott most: kérõ, esdeklõ meghajlása, összekulcsolt kezei, mik térdeit érinték meghajoltában, lecsüggesztett feje, árnyékvetõ szempillái alól kisugárzó szemei rávallottak, hogy asszony.

Szava nem volt, csak azt tette, hogy az összefogott két kezét felemelé lassan, s úgy nyújtá ki karjait ama másik alak felé, akinek még a jégfalra vetett árnyéka is tudatá, hogy férfi.

Visszautasítólag intett a kezével.

- Ne szólj hozzám. Mind hasztalan volna. Ha ezt az egész jégbarlangot meg tudnád is olvasztani egy leheleteddel, engemet nem olvasztanál meg benne. Nincs közöttünk semmi közös érzés: még a gyûlölet sem.

- Elfelejthetnéd-e kis árva gyermekünket? - rebegé az asszony.

- Ne hozd elõ, mert még megátkozom az órát, amikor született.

- Az volt a vétkem, hogy õt oly nagyon szerettem.

- Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem volna, hogyha szétzúzom a fejét, minthogy keresztvízre tartám, mert az én dicsõségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, aki nem megváltója, hanem elvesztõje lett a világnak! Ott lesz a nép imádságaiban: „fogantatott a gonosz lélektõl!”, örömhír lesz rám, ha azt hallom, hogy meghalt.

- Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?

- Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a civakodásra. - Megcsaltak, ugye? Akik aranyhegyeket ígértek. Hogyne csaltak volna meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülõvárosát elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.

Ez egy új nehéz kõ volt Juliánna szívére. Hát az õ kedvencét is szerencsétlenné tették azok, akikben bízott? Ez is az õ lelkére támadó vád, az õ álmainak réme?

- Értelek most már egészen - mondá Korponay. - Csalva vagy, sértve vagy, semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. - Dehogy kergetlek, dehogy állom el az utadat; hagylak magad elõl futni. - Velünk egy úton futsz most, azt látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, ami bennünket sodor magával. Bosszút akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozunk, s még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, ahogy ma vártunk, s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám nézve nem vagy asszony, nem nélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.

- Hallgatok csendesen.

- S felelsz egyenesen. Még én nem írtam alá az elbocsátó leveledet, elébb meg kell alkudnod velem. - Mondd meg, hova tûntél akkor, amikor még annyira tele volt veled a szívem, hogy haragomban meg akartalak ölni?

- Ott voltam a közelben, a fali tükör mögött levõ rejtekben.

- Az volt a titkos átjáró a szomszéd házba?

- Igen.

- Ahonnan „õ” is átjöhetett tehozzád, te is „õ”-hozzá, amikor tetszett?

- Igen.

- Mikor elõlem menekültél, oda mentél õhozzá?

- Akkor nem, mert a vezérek és a szenátorok ott voltak nála, s a kapitulációrul tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. Amint a császáriak megrohanták a szobájában, s kelepcébe keríték. Akkor segítségére siettem.

- Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?

- Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor éppen karddal készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, akik szobájába tódultak.

- S te hogy segítettél rajta?

- Pisztolyt szegeztem a fõtiszt homlokának, s arra õ kiparancsolta a szobából a muskétásokat, s azután tanácskozhattak egyenlõ sors mellett.

- S hogy nem menekült „õ” ki azon az úton, amelyen te bejutottál hozzá?

- Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.

- „Õ” az volt, te nem! - Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lõcsei árulásban? Te voltál az, aki õt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, ami õt megfordította. Nem aranygyapjúval, arany hajszállal húzták ki a helyébõl.

- Úgy van.

- Hát ez „úgy van”. - Mármost hallgasd meg, amit mondani fogok én, urad, bírád, gyilkosod, cimborád, ahogy akarod választhatsz. Te elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a gyõrvári diadort, a hõsök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlójától, s átbukjék az ellenségei közé; - most eredj oda hozzá és csábítsd õt vissza.

- Hogyan? - kérdé a nõ, elsápadva szörnyen.

- Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a varázslattal, csókkal, öleléssel, amivel a tévútra vitted, hozd az igaz útra vissza. Adj neki mindent, amit a szív kíván, hozd mámorba, tedd õrjöngõvé, hogy kövessen megint, ahova te viszed. Vedd elõ azt az arany hajszálat, mivel õt tõlünk elkötözted, s láncold vissza hozzád.

Juliánna arcra veté magát, és elkezdett zokogva sírni.

- Ne sírj itten! Könnyed jéggé válik, amint kihull. Hideg dolgokról beszélek én most. Nincs ebben semmi éreznivaló. Adunk és veszünk. Vesszük, amire szükségünk van, s adjuk érte azt, amiért az megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Õt tartjuk a legalkalmasabb fõvezérünknek, õ van egy hatalmas várnak a birtokában, fegyverrel, ágyúval ellátva. A régi kurucság még most is bálványozza õt. Ha õ kezébe kapja a zászlót, az egész ország mint egy tábor sereglik körüle. Õt nem vehetjük meg pénzzel, megvesszük tehát egy asszony csókjaival. Kelj fel hát, és emeld a fejedet magasra. Dicsõséges dolgot mívelsz majd.

Sértõ, szívig bántó volt mindenik szava, tanúbizonysága a hideg megvetésnek; a nõ megszûnt sírni, fölállt, összefonta karjait, s azt mondá: „Jól van, odamegyek!”

- No lásd! Ez okos szó. És mármost vedd eszedbe utasításomat. Nem elég az, hogy odamégy s visszajössz. - Bizonyosság is kell felõle, hogy nem jártál hiába. Ez a tanúbizonyság az lesz. Most küldi a bécsi kancellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az aulikust, aki azalatt, míg valamennyi öccse mind a szabadságért harcolt, õ maga ott maradt Bécsben, s megtartá a hûséget. Most ezt nevezték ki gömöri fõispánnak, ami eddig Andrássy István vala. Utasítása van, hogy egy labanc ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert hisz a megye tanácskozó terme ebben a várban van; az öccsét pedig, a megkegyelmezett kuruc tábornokot, szállítsa ki a síkra, betléri kastélyába. - Ha te most elmégy és visszajössz, s azután az fog történni, hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új fõispán elõtt, s kiutasítja a labanc szállásmestereket, hát akkor ez annak a tanúbizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bûvsugára.

Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.

- Elvállalom - suttogá Juliánna.

- Akkor készen, vagyunk - mondá a férfi, s elõvonva ködmene belsejébõl az elbocsátó lapot, õ is odaírta a neve után e szót: „vidi”.

S aztán odanyújtá azt a nõnek.

- Mármost - ki balra - ki jobbra!

Végezték a dolgukat.

- Kérem kegyelmedet - szólt még Juliánna -, segítsen e jégfalon aláereszkednem.

Igazság! Ezt még meg kellett neki tenni.

Mikor a kötelet dereka körül fûzte az asszonynak, mégis - csak át kellett õt fognia a két karjával, de csak mégsem szorította õt magához.

Juliánna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábízta magát a kötelet tartó kézre.

Amint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arcát felfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükrözõdött vissza, hátha visszahúzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani: „Nem mégy oda, hanem jössz énvelem, viharok útjain!” - De csak nem tette azt a férj. - Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét örvénybe, ami a lába alatt tátongott; - s talán arra gondolt, hátha elereszti a kötelet, s hagyja õt a mélységbe hullani, utána kiáltva: „Nem oda, nem oda, hanem a halál országába!” - De csak azt sem tette.

Nemsokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végigfut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.

S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással.

Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég templomában. A tetõrõl lehulló vízcsepp számlálta a percek örökkévalóságát.