I. FEJEZET
Az elmúlhatatlanok (Tájékozás)¹

Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanúja; ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősánc vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.

Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna festő a művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vadsóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett vörös kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Török-féle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hívogatólag int.

Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arc mind a kettőnél jól kivehető még most is.

Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan „mészárosok tornyának” nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a „fehér asszonyt”; de itt már az akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, aranyhímzésű, átlátszó ingujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít, keblét skófiummal hímzett vállfűző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendő. Arckifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanúkeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellentmondó kifejezéseket kibékíti.

E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, amiről emléke fennmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.

Vannak, akik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az írott adatok. A történetbúvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, amik nagyvonásokban vázolják azt a női jellemet, amelynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pörriratok tanúskodnak a történetről, anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik fölött a bíró sem mert ítélni.

Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.

Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.

De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.

Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, aminőben az árulást elkövette; azért nem engedik elmúlni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, akinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kísértetképpen megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hírét hirdetni, ahol a gyermekek egymásnak mutogatják; „Nézd: ez volt a fehér asszony, aki a hazát elárulta.”

…A neve: „Korponayné, Ghéczy Juliánna.”

És ugyanez a Ghéczy Juliánna később mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének, tűnik le a láthatáron.

Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.

Hol a megoldás az ég-pokol különbségű ellentmondás között egy nő jellemében?

Két lelke volt-e ez asszonynak?

Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?

Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a törhetetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év esik közbe.

Hogyan lehet az, hogy egy nő, aki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifjú szép fejét?

Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bűn volt, az most erény; ami szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, ami egykor hevített, most már hamu. Óriások, akik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldúlt földet, s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a múlttól.

A múltnak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?

A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.

Krasznahorka, az Andrássy család ősi fészke, egyike azon kis számú magyarhoni váraknak, amik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hírhedett sziklafészekben. Ami legnevezetesebb mindazok között, az egy első emeleti szobácskában látható üvegfedelű koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.

Valóban alszik.

Százhetvenhárom éve múlt annak, hogy e koporsó födele reáborult, s ez idő nyomtalanul tűnt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok múltak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arcszíne nem viseli magán a múmiák visszataszító cserszínét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arc nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még, s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelíd mosolyra vannak nyílva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanúskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronként elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.

Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek.

Fiai, unokái, dédunokái, akik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már, s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, ami más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány éppen úgy megőrizte áldott hírét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, akiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? Mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével?

Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.

Ennek az elmúlhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István tábornok, aki alatt Lőcse elesett.