XXXVI. FEJEZET
A várt jutalom

Amilyen mankón tipegő anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta őt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné eltűnhetett nyomtalanul.

Azontúl aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg, hol itt, hol amott; Dunán innen, Dunán túl.

Amennyi viharnak a magját ez az asszony jártában-keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És mindezt anélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.

Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, amit sértett szíve haragjában kimondott. Megüzente a Péter bátyjának, hogy aki Krasznahorka várába be akar jönni az ő engedelme nélkül, tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétásezredet, hanem elütötte-vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; amíg a gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe praesidiálisokat is küldeni, úgysem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz országgyűlés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.

Hanem a kuruc összeesküvők ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból azt üzente a Rákóczi-párti főuraknak és hadvezetőknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a győrvári hőst; olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. – Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a labancok előtt, ez egyszerre az egész kurucság bálványává emelte Andrássyt. Elhagyták a „kocsmagenerális” nótáját, s mást kezdtek felőle:

„Andrássy homlokán
Virul a borostyán.”
„Esik eső karikára
Az Andrássy kalapjára,
Valahány csepp hullott rája,
Annyi áldás szálljon rája.”

A palócok meg ezt a nótát énekelték:

Andrássy Lesz a fiskális;
Pöröl az a királlyal is.

Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Ő levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. – Nem bánta ő, akármivel hódította is meg Juliánna a hős vezért; az ő dolguk! Nem is kérdezősködött afelől. Gondolta, bizony nem a „Szentek hegedűjéből” énekeltek, mikor magukra voltak.

Kinn Európában is keveredett a világ: új háború készült Franciaországgal; a török szultán Rákócziért küldött. Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcsességüket commassálták, hogy mentől több olyan bolondot tudjanak kitalálni, amivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások napirenden voltak, a becsületest üldözték, a bűnöst futni hagyták; a vallási villongást újra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé lettek.

Juliánna éppen egy veszedelmes körútból tért vissza. Rendre járta a magyar főurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitől. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belőlük, s úgy megcsípi, hogy belehal.

Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.

– Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hűséget. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az előbbeni dolog legyen megbocsátva.

S hogy a bűnbocsánatát meg is pecsételje, előhívta Juliánnának a kisfiát.

– Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony, szeretheted.

Azt a világért sem tette volna, hogy ő maga adjon egy bűnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán sohasem is fog meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.

Nohát! Már van egy lélek a világon, akinek szabad őt szeretni. Talán még majd a többiek is megbocsátanak.

– Mármost még egy utat kell megtenned – szólt az öreg. – Ezeket a leveleket, amiket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon. – Te azonnal nekiindulsz, egész parádéval, mintha Lőcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan azonban kiosonhatsz Poprádra, és megszállsz a vén Husz vendéglőjében.

Juliánnának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett vissza?

– Az egy jó kis félreeső hely – folytatá az öreg –, egészen arra való, hogy egypár szerelmes a világ szeme elől elbújva turbékolhasson benne.

Juliánna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit. Az öreg nevetett.

– No, hát nem szép apai gyöngédség ez tőlem, hogy a menyecske leányomnak még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?

Juliánna eltakarta lángvörösre gyulladt arcát. Az öreg kolerikus nevetéssel döcögteté a szót.

– Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanúbizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az apjának?

– Az uram lesz ott? – rebegé Juliánna, s egymás után eltűnt az arcáról az a lángvörösség, de a helyébe állott haloványságnak édes, mosolygó kifejezése volt. – Az uram lesz ott!

– Igen, ő vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te fogsz őrá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élőszóval, amiket tapasztalásból tudsz; meg amiket éntőlem hallottál. Előbb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy én kiengesztelődtem irántad. Aztán tégy vele, amit akarsz. Nem kell téged arra tanítani. Az anyád is éppen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a szeretőjéért, hanem a szeretőjét is megcsalta énvégettem. Sokszor otthagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá, s hozzám jött – nekem turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy így tegyenek velük. – Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bízott leveleket addig ne add a szerelmes urad kezébe, amíg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.

Juliánna engedte ezt a hideg mérget a szívére csepegtetni. Szenvedhetett az anyjáért is meg magáért is. – És el kellett viselnie, mert igaz volt, amit az öreg mondott:

„Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállút! Éppen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belőle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén.”

Igaz volt az öreg mondása. Juliánna most a férje után vágyott, azt kívánta visszahódítani.

Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.

Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsőítő hatása alatt tudott a hősköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesüllyedt a szibarita kéjmámor tunyaságába – mikor a szabadság nemtője csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha a szép maenade ölelte meg, lett belőle szatír. Ennek sem maradt meg. Egy halott arcától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust, pánsípot a kezéből, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsújárójává szegődött egy múmiának, filozofál, flagellálja magát, és hajdani kedvesének erényes prédiációkat tart. – Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is meddig tart így? – Mikor a lőcsei kis rejtekszobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy aranyfürtjével, hanem bánta akkor, akárhány labanc muskétásezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hősi nagy híréből! És most, ni, hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, aszkétai ridegségét, nem is kellett neki a harci trombitákat fújni az ablaka alatt, elég volt egy tollsíp mely büszkesége alvó démonát fölébreszté, hogy odadobja a kesztyűt vakmerően a császári udvarnak – és mindezt miért? Azért, hogy meg ne mozdítsák a helyéből azt az üvegfedelű koporsót, s le a tapossák azokat a szegfüveket a német pattantyúsok. Most megint egy hős lett, de kinek a hőse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. – Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.

Mennyivel bámulatra keltőbb az a másik alak, akit így hívnak: „az én uram”. Az egész jellem abból az ércből van öntve, amin nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, aki volt; egy kimondott szavához sohasem hűtlen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még: elveszett ügynek is, amely eszményképe. Dacol a halállal, s a sötét jövővel. Mily állhatatosság! Mily igaz, tiszta lélek!

Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!

S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdőkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, őrt állni az álmai felett, s lesni az üldözők közelgő dobaját, ott állni mellette, mikor harcol, s kilőtt fegyvereit újratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.

Ez volt most a legújabb ábrándja.

Őrajta is éppen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.

Asszonynak megbocsátják ezt. Az mondják: gyöngeség a neved.

Juliánna nem úgy tett, ahogy az apja mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre.

Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy gyékényes parasztszekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben termett ahol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendő árucikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz dikhenc, amik csak úgy cammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, különben félretértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós tüzes, fiatal paripa volt, aminek csak egy ostorlegyintés kellett, s az aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor. Ilyen módon minden feltűnés nélkül bejárhatta a vakmerő asszony az egész országot, csak azok előtt fedezve fel kilétét, akikhez az apjától levéllel küldve volt.

Így indult neki a szepesi útnak is.

Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz (strapáciák). Mint a legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig kinn hált a szekéren. Az útitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezősködött.

Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésből, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdőn, míg a szekér az országúton haladt a csengős lovak nyomán, ő maga félretért a pázsitra, s négylevelű lóherét keresett, ezt a sejtelemtől gyötrött asszonyszívek gyógyító írfüvét. Aki négylevelű lóherét talál útközben, annak a szíve meggyógyul.

Négylevelű lóherét keresett, s a halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; „Ha te kockára teszed a fejedet egyszer, én felteszem tízszer, ugye hogy csak méltó párod vagyok?”

A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte a Poprádot, s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglője előtt. Kívül állt meg az utcán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülő Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. „Hogy adja?” – „Vékája két tallér.” – „Nagyon drága!” – „Csakhogy kapni! Szlavóniából hozom.” – „Törődött lesz az már!” – „Kend is törődött már, azért mégis ember!” – „Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.” – „Nem is a kend fogára való az, hanem az úri vendégeknek.” – „Jár is ide vendég ilyen késő ősszel.” – „Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot.”

E hangosan folytatott tereferére kinyílt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarc tekintett ki rajta. Juliánna rögtön megismerte az urát.

– No, vegyék kegyelmed szép szercsika almát! – kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egypárt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsből.

– Hozzon fel az asszony hát egy vékával – hangzott az ablakból.

– Parancsolatjára.

Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette, s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.

A vendégszoba ajtaja kitárult előtte, s az asszony szerencsés jó estét kívánva, belépett.

Ott várták.

Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvőknek, hogy kétszer egymás után soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.

– Beljebb, beljebb, szép menyecske! – kiabáltak a belépő asszonyra, s amint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, amilyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, amely közé (vesztére vagy akaratból) egy kackiás parasztmenyecske odapottyan az égből. Hangzik kacaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, viháncolás vékony asszonyhangon, a borízű férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon hallgatózik, hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak kémkedők elámítására, az asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kacagnak, hogy az arcuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, ami üzeneteket az összeesküvők számára hozott. Korponay János veszi át a híreket, hátát a kályhának vetve, a borozóasztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybőr süveggel egy perc alatt letörülheti az egészet.

Amíg a többiek lármáznak, ők csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. „Vay” – „Ráday” – „Ocskay Sándor” – „Csajághy”. Mindeniktől hozott üzenetet a „vihar galambja”.

Dicső munkát végzett! Elvetette azt a magot, amiből fegyveres dandárok nőnek ki a földből. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, amivel a lőcsei árulásról hírbe hozták.

Most ez a szó hallik az asztal végéről, Fabriczius dörmögi a társaknak.

– Andrássy István kizárta a labancot Krasznahorkából!

– Vivát! – ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján, de hirtelen feltalálja magát, s hangos csókot cuppant Pelargus arcára, s azt mondja neki: „Adj egy pofont, de csattanóst!” – Azt meg is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, amit Andrássy István adott a labancnak.

– Ez olyan jó hír, hogy el se lehet hinni – dörmögé Pongrácz kuruc ezredes.

– Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák írásban – mondá Juliánna, s elővonta a főkötőjébe rejtett levelet, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Ő volt minden levelek őrzője.

A levél kézről kézre járt; falták, úgy olvasták:

„Vitézlő Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak.

Kedves jó öreg cimborám, vitéz bajnoktársam!

Itt küldöm Teneked, kedves leányod, nagyságos Korponay János, főstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktort rekommendálni jő fel vala hozzám: a mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar királynak és erdélyi fejedelemnek; őrizd meg gondosan. Ellenben szívesen fogadom Tetőled, ha ama derék sugárágyút, amellyel biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül, és jól beburkolva, nehogy a labancok, akiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.

Maradok, a Te igaz hű bajtársad és jóakaród: báró Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros generális, gömöri örökös főispán, és Krasznahorka várkapitánya.”

Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. Ahány mondás, annyi csapás.

Azt is lehetett hinni, hogy amit Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczi Ferencre értetődik.

Mindenki ismerte Andrássy írását, akik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leírt nevét.

Hm! – mondá magában Juliánna. – Itt ugyan osztják a csókokat, hát nekem jut-e vagy egy?

Pelargus olvasta a levelet utoljára, ő adta azt vissza Korponaynénak.

Azzal felkapott egy poharat az asztalról, azt mondá:

– No hát, urak, nem valót mondtam-e? Hogy aki mindezt véghezvitte, a mi asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicső asszony!

A poharak összecsördültek, s mindenki utána kiált: „Vivát a dicső asszony!”

De Juliánna nem ügyelt arra, ami a háta mögött történik, ő csak azt a némaságot leste, ami a férje ajkait halottá tette. Annak az arca nem mozdult meg.

Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az éppen nem fogott a palatáblán, mikor írni akart vele.

Juliánna oly kérő, oly esdő tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma tekintetből is meg lehetett volna érteni szíve legtitkosabb gondolatját, de hogy az arc csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.

– Én uram! Én kedves, egyetlenegy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem, százszorta nagyobb volt a bűnbánatom. Íme nem tartottam elégnek, hogy megbűnhődjem érte, meg is fizettem érte. Ha őrült nagyravágyásom egy rossz lépést botlatott el velem, azért száz mérföldet barangoltam össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtől, gyönge asszonyerőmet megsokszoroztam! Férfiaktól rettegett munkát elvégeztem, örömről lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: ahová kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam; tüzes sárkánytól őrzött kincs nem nehezebb, mint amit onnan én elhoztam… Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?

S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könnyező, bűnbánó, megtérő szemeivel férje arcán élve.

Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettől. Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.

– A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak – ezer darab aranyat.

Juliánna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeiről, s olyat ütött öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsőn, ki az utcára, felkapott a szekérbe, rávagdalt a lógósra, s azzal, mint akit veszteni visznek, vágtatott el az erdők felé. Mindegy, akármerre!