XXXVII. FEJEZET
A Pelargus fogadása
A dobsinai
jégbarlangba leütött istennyila nem gubahította meg jobban a követfújó urakat,
mint ez a nem várt ökölcsapás. – Erre az egyre nem volt senki készen. – Hogy a
bűnbánó Magdolna egyszerre vad fúriává alakuljon át, ez mesemondásba való
képtelenség. Mert hiszen azt mindenki érthette, hogy biz az elég sértő szó
volt Korponaytól, hogy a feleségét úgy meggyalázta ennyi férfi előtt, hogy
amidőn az előtte térdepelt, és igazán nagyon megérdemelve a
bűnbocsánatot, azt a jutalmát várja önfeláldozó tetteinek, hogy a férj
kezét nyújtsa neki, felemelje, s tán meg is csókolja, hát akkor az ki akarja
őt fizetni aprópénzzel. Mert hát egy várva-várt csók még ezer aranyra
felváltva is csak aprópénz. – Biz ez kegyetlenség is volt Korponay János
uramtól, meg bolondság is volt; ha ez a mód kapna divatra, győznék azt
Magyarország aranybányái! Nem kellett volna az asszonyt (és méghozzá a hű szolgálót)
így megsérteni. S ha a megbántásért az asszony záporkönnyekre fakad vala, a
haját tépi, a világot átkozza vala, vagy hogyha még úriasabb szokást követve,
ott menten elájul, s egy óráig engedi magát vízzel locsoltatni, míg feléled,
hát ez egészen rendén következő jelenet lett volna, de ilyen vastag végén
kezdeni a dolgot, mégiscsak olyan megfoghatatlan eset, hogy az embernek a
szeme-szája eláll bele.
Azt persze az urak
közül senki sem tudhatta, hogy ennek az asszonynak a lelkében ott bujdosik már
régóta egy veszett manó, egy másik „kifizetett ezer arany” emlékében, s ezt a nyugtatványt
az ezer aranyról régen ott hordja már a markában, s csak az alkalomra vár, hogy
kifizesse annak, aki rá talál duplázni, ha mindjárt a „kegyelmes” uram
lesz is.
Hát éppen a kegyetlen
uram duplázott rá. Meg is kapta.
A nagy ijedtségben
senkinek sem jutott eszébe, hogy ezzel az asszonnyal valamit kellene tenni. –
Csak akkor ocsúdtak fel az elhüledezésből, mikor a vágtató kocsi zörejét
meghallák.
Legelőször
Korponaynak jött egy gondolatja. Ez a gondolat az volt, hogy lekapott egy
puskát a szegről, s utána akart szaladni az asszonynak.
Hanem Pelargus
útját állta, s a hátát az ajtónak vetve, megragadta a férj kezét.
– Mit akarsz,
cimborám?
– Eredj az
utamból. Meg akarom ölni!
Erre a szóra
többen is odaugrottak melléje, s ráncigálni kezdték, hogy ilyet ne tegyen.
A kocsi is jó
messze zörgött már, azt a golyó nem éri utol.
Korponay
halálsápadt volt a dühtől.
Pongrácz ezredes
átölelte két karral, s úgy vonszolta el az ajtótól.
– Nehogy utána
lőj, cimbora, mert akkor elárulsz bennünket csoportostul.
– Ha most nem ölöm
meg, később kell őt megölnöm. Tehetném hazai törvényeink szerint is.
Szent László szabadságot ad a sértett férjnek, hogy hűtlen nejét
megölheti. De nem azért. Nem is azért az ütésért itt, akit soha életemben
halandó ember csatán kívül meg nem ütött; még az édesapám sem. – Nem azért!
Hanem hogy el ne árulhasson bennünket. – Minden titkunk a kezében van. –
Nemcsak a mienk: fél Magyarországé. Az egész összeesküvés kapcsai, szálai:
minden részvevőnek a neve. Ha ez az asszony élve marad, mi ne az Istenhez
imádkozzunk többé, hanem az ördögökhöz, hogy el ne vigyenek bennünket.
– Ezt akkor
gondoltad volna meg, édes cimborám – szólt közbe Pelargus –, amikor ily
kegyetlenül megsértetted. Ne azt nézted volna, hogy a feleséged letérdepel
előtted, hanem azt, hogy a mi leghasznosabb szolgálattevő
közbenjárónk kéri tőled a jutalmát. Mit fecsérled te a mi aranyainkat,
amire olyan nagy szükségünk van, holott ő csak egy csókot várt tőled,
s bizony nem tört volna ki bele a fogad, ha megadod neki.
– Kölyök! Ne tarts
nekem leckét.
Fabriczius a
huzakodók közé veté magát.
– Azt mondom,
cimborák, hogy a veszekedést halasszuk holnapra, most pedig szedjük a sátorfát,
s igyekezzünk a lovainkhoz eljutni, mert Kézsmárk ide csak egy óra járás, s két
óra múlva a nyakunkon lehetnek a Löffelholtz dragonyosai.
– A biz igaz! – monda Pongrácz. – Hogy a szemeit szikrázni láttam,
alig hiszem, hogy ez az asszony le hagyja menni a napot anélkül, hogy minden
dolgunkat elárulja a labancnak.
– De nem fogja elárulni! – kiálta Pelargus. – Azt már én fogadom.
– Te? – ordított rá Korponay. – Hogyan állsz jót érte?
– Megmondom. Nem hiszem, hogy ez az asszony el tudja a rábízott
titkokat árulni valaha! Bármilyen haragért. Hogy egyenként akármelyikünket
lekéselni képes, azt nagyon elhiszem. A sárgarépához sem ülnék le vendégül
többet, amit az ő keze főzött. De hogy elárulja, hóhér pallosának
adja a tulajdon édesapját, pedig annak a feje van legfelül, azt nem hiszem. Sohasem hiszem el.
– Én arra is
képesnek tartom – hörgé Korponay.
– Teneked szabad
őt nagyon rossznak tartanod, mert te tudod, hogy milyen jó volt; nekem
semmi okom sincs rá, hogy szeressem; tehát nem is gyűlölöm. –
Lehetetlennek tartom, hogy egy asszony vérpadra vigye mindazokat, akiket
szeretett. – Ez egy rémalak volna, amilyent a mitológia sem bírt kitalálni.
Hanem ez hát csak hit. Én bizonyosságot akarok tinektek nyújtani. Magamra
vállalom, hogy utánamegyek ennek az asszonynak. Kísérni fogom őt nyomról
nyomra, mint a véreb. Se éjjel, se nappal egy lépést nem fog tenni, hogy
azt meg ne tudjam. Nekem mindenütt vannak jó cimboráim, akik segítenek. Úgy
körülfogom őt, mintha hálóban volna. És ha egyetlenegy lépést talál tenni,
ami azt mutatja, hogy ügyünket elárulni készül, esküszöm az élő Istenre és
apám, anyám örök lelki üdvösségére, hogy akkor én viszem halálra azt az
asszonyt, mielőtt az árulást elkövethette volna. Ti járjatok a magatok
ínjain, én megyek az enyémen. Mától fogva nem vagyok ember, csak a szegődött
árnyéka egy másik embernek. Ti gyűlöljétek őt, féljetek tőle,
piszkoljátok a nevét. Én szeretem őt, ragaszkodom hozzá, s lemosom a
nevéről a szennyet; ha kell, a saját vére hullásával.
Ráhagyták, hogy fusson hát utána; ők, a többiek, futottak a
lengyel határ felé.
|