XXXIX. FEJEZET
Váratlan fordulat

Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lőcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.

Elutazás előtti estén egészen magukra voltak.

Löffelholtzné többször kérdezősködött Juliánnának a férje után, és hogy mi történt közöttük?

Juliánna egész hosszú mesét gondolt ki erről a témáról, hogy ők már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van; de már írt a feleségének, hogy haza kíván jönni; a király hűségére fog állni, magának elfogadja az amnesztiát, s jószágait a fia számára visszakéri. Juliánna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.

Mikor aztán legvakmerőbb fantáziával mesél a valósággal szembeszökő kitalált dolgokat, felnyílik a szobaajtó, s belép rajta – az, akit emlegetnek: Korponay János, a férj.

Ő az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiúzbőr süvege.

Legelső, aki őt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)

– Ah! Hozta Isten kegyelmedet. „Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog.”

Juliánnának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig őneki kellett legjobban örvendezni e betoppanó alak láttára. Hisz éppen most mesélte a barátnőinek, hogy őt várva várja, hogy milyen nagyon óhajtoznak egymás után.

Erőszakot kellett tenni elzsibbadó idegein, és eléje sietni nagy örvendező repeséssel az istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kínálva.

S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, ahogy patriarkális szokás volt hazánkban.

És az ölelő kezében nem volt tőr rejtve, amit hátulról a szívéig szúrjon, és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, amivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, odavezette a karosszékéhez, oda leültette, és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a háziasszonynak is, gavallérosan odatámaszkodott a szék támlányára.

– Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? – kérdezé Löffelholtzné.

– Engemet valóban igen jó szél hozott – felelt rá Korponay nyugodtan. – Az a szél, amely átfújta hozzánk Lengyelországba a hírét, hogy az új magyar király a hazatérőknek amnesztiát adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal, s nem kérek belőle, se ecettel, se mazsolaszőlővel többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.

– No, azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed helyeslé a mondottakat Löffelholtzné –, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy ami tőlem és az uramtól telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél előbb visszahelyeztessék.

– Hiszen éppen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, ami velem történni fog. Ugye, te is velem jössz, kis feleségecském?

Juliánna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):

– Ahová kegyelmed magával viszen, oda megyek.

– Mi pedig most éppen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki ígért donáció ügyét, kedvező lévén rá az idő, szorgalmazza.

– Nem bánom – szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ráncba. – Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.

Juliánna alig hallhatóan suttogá:

– Én az urammal fogok menni. Löffelholtzné elnevette magát.

– Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból vőlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuckóját a császár palotájáért. No, hát majd ha a második mézeshetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.

Ez mind a legszívesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ottmarasztá szállásra és vacsorára.

Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, ahonnan egykor Juliánna leste Belleville lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárőrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg ahonnan Korponay alákiabált a kuruc hajdúknak, hogy nem kell megadni magukat, hanem ütni kell a labancot. Mind a kettőjükre nézve emlékezetes szoba volt az.

Juliánna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét előre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, ahol őt kardjával ketté akarta vágni, megfusson előre, és szaladjon, míg a lábai bírják, világtalan világgá – de nem tette azt. Valami halálmegvető dac kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül fűzve, fejével az arcához hajolva, kísérve a másik két asszony tréfás nevetésétől.

Mikor a lépcsőkön felhaladva az emeleti szobába felértek, ahol a széles mennyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a tűz, az álló falióra fel volt húzva és járt. – Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót; akkor Juliánna széttárta előtte a karjait, s azt mondá neki:

– Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani. Korponay megfogta a kezét szelíden, s a másikkal megcirógatta azt.

– Nem Juliánnám. Távol van tőlem ez a szándék. Sőt, azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Éppen az az ütés, melyet tőled kaptam (nézd, most is itt a gyűrűdnek a sebhelye, amit rajtam ejtél), ez győzött meg felőle, hogy igazlelkű és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg újra. És mármost rajta leszek, hogy te is szeress engem.

S azzal az ölébe vonta, és gyöngéden magához szorongatá, többször megcsókolva a szép, lesütött szemeit.

Juliánna szédelgő fejét odahajtá az ura keblére, s sokáig úgy érezte, mintha egy más világban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.

– Óh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, amit te énvelem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kívánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban (ne haragudjál meg érte, ha titkos gondolatomat megvallom), hogy te most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvő társaid így határozták. Azok félnek, hogy én bosszúból vagy haszonlesésből elárulhatom az ő egész tervüket, s ők határozták azt el, hogy te válj ki közülük, és térj vissza amnesztiával, és azután őrizz magad mellett mint hites férjem és uram, hogy őket el ne árulhassam.

S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arcmozdulatára a férjének.

Ez az arc csak fanyar bosszúságot mutatott.

– Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést szítani. Akinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az első, aki az amnesztiát elfogadja, hanem találd ki, hogy kicsoda?

– Ebeczky?

– Feljebb!

– Bercsényi?

– Mégis feljebb!

– Nem tudom kitalálni.

– Maga a fejedelem, Rákóczi Ferenc.

– Hihetetlen!

– Én sem hittem, amíg bizonyosságot nem vettem felőle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felől, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század dragonyossal, akik díszkíséretül csatlakoznak hozzá, s azokkal együtt vonul fel a pozsonyi várba, ahol a nádor és a kancellár fogadják. Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi fejedelemséget, úgy ahogy Apafi Mihály bírta, német helyőrségekkel a várakban, s új korszak kezdődik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Esterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind főhivatalokba jutnak, s nagyobb hívei lesznek Károly királynak, mint amilyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. – A kuruc nevet lemossuk magunkról szappannal.

S oly őszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.

S amit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, aki a szíve fenekén haragot hordoz.

Mikor kora hajnallal Juliánna felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, amit keresztülélt. Amint az ágy kárpitját félrevonta, a betörő napsugár a csendesen alvó férj arcát világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?

A férjnek a feje azon a szarvasbőr vánkoson nyugodott, amelybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.

Juliánna megcsókolta annak az ütésnek a helyét, s hagyta őt tovább aludni.