II. FEJEZET
Német magyarok

1710. Szilveszter napján a szokottnál is nagyobb vásárvolt Lőcse piacán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott címerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornácok, az egyiknek az oszlopai harántul dűlnek a háznak, mint egy egyiptomi gúla szelvénye, a másiké tömör kapunyílások rendjét mutatja, úgy hívják őket, hogy „lábas házak”. A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltíveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugat között. Karavánjai Smyrnától Danckáig járnak szakadatlanul. A szaracén sejkekkel éppen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harambasáival, akik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. Amellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hírhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengettyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó és len kelmének, amiknek a nevei hosszú sorban olvashatók felírva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek, a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; aranyműveseik magyar zománc műveit meg éppen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb árucikkek a téli évadban: csamlottból és csimazinból a közrendű népnek, sójaposztóból gereznák a polgárasszonyoknak; tarka selyemmel hímzett szedrázsiából a patrícius nők unnokái.

Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve.

A nagy tolongásban zsinóros egyenruháját hajdúk tartják fenn a rendet, s a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbíróhoz, ki a nagy „kereskedőház” nyitott tornácában szolgáltat igazságot; ez egyúttal a börze, ahol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornác alatt mindjárt a pénzváltók padjai, ahol a világ minden pénznemeit meg lehet találni.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német.

Még az első magyar keresztény királyok alatt telepedtek ide.

A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek.

Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres arisztokráciának, s félvállról néznek le a „kivételképpen” közéjük települt egynéhány magyar nemes úrra. S a kispolgárság sem az, ami más német városok alsóbb rendű népe. Ez egy harcban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincnyolc céhnek a céhmestere, egyúttal hadnagya is; s az első ágyúszóra mindenik céh tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestül.

Soha még ellenség az ő kapujukon erővel be nem tört.

Még a nagy tatárdúlás keserves korszakában is ez az egy hely dacolt Batu kán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságon századok során át ezek a német magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublicának, s éltek, mint Velence vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a saját városuk címerére, ami Magyarország címerének egy kiszakított darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, amit két ezüst oroszlán tart fenn. Ennek a címernek a monogramját viseli minden házajtó, minden kapubolt és minden férfi a pecsétnyomó gyűrűjében, aki nem a patríciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját címereik vannak. Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó, harapófogó; – szőlőtaposó kád, a benne táncoló martiális, kalpagos daliával; egy koszorúzott vasmacska; – egy olajütő sajtó; – egy medve, aki könyvből olvas; – egy gyalu és cirkalom; – egy szivattyús kút oroszlánnal; – egy cirkalmas férfi templommal és toronnyal; – három kalász és a pelikán; – egy mérleg, egy olajághozó galamb; – de vannak aztán más címerek, amik a harcmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon nyargaló páncélos lovag; a három nyilat tartó marok; a mezítelen gyermek a kivont karddal; a fanyűvő vaddember; – kardfogó saskesely; – medve a pallossal; meg mások, amik vértanúi emlékeket örökítenek meg: egy halálfő letört gyertyával; – két átlyukasztott kéz; – egy címer pedig magát az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé. És a többiek is, kiket a magyar királyok mint kiváló híveiket tüntettek ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alauda, Engelmayer, Gornides, Kramerius, Ursinus, Lateiner, Pfannschmidt, Rhael, Richthauser, Gosznovitzer, Amman, Lang, Rholler, Rompauer, Hain, Plasinger, Gráff, Buchwald, Engelhard, Tribel, Raicheburg, Borad, Zabeyer és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharcok történetében.

II. Rákóczi Ferenc korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek a második ágyúöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott maradtak ágyúi a kurucoknak: a lőcseiek rögtön előállították az újakat, s Antaeusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán ha szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett üzenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kuruc tábornok vezérlete alatt, aki egyúttal a kuruc sereg legdaliásabb alakja, s leventei délcegsége még fejedelemnek sem enged. Andrássy István báró uram őméltósága.

Hanem azért, hogy kuruc sereg tanyázik a városban, mégsem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán hajdúi; szepességi fiúk, mecenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kacagányuk azt hirdeti, hogy kurucok, hanem azért németek: német kurucok. Rákóczi Ferenc legjobb katonái.

Tíz órakor megkondul az öregharang a nagy templom tornyában, első versét kongja a készülőnek a Szilveszter-napi isteni tisztelethez.

A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas daliáktól kísérve. A vásáros nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt pápisták, akik azt kívánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok. Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabeyer Jób uramnak egészen mindegy, hogy mit csinálnak odakinn a piacon azalatt, amíg ő odabenn a templomban prédikál.

Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van a királyok és dynasták emlékeivel, akik itt időztek, a várost fejedelmi összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide temettették, szobraik, sírköveik, padjaik ott pompáznak most is.

A pompás kathedrále Szent Jakab nevét viseli. Az oltár, a faragó és festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab kőből van faragva, a nagyszerű orgona, mind a régi patríciusok buzgalmáról és bőkezűségéről tanúskodik; hanem ez idő szerint protestáns szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne, ahogy a katolikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket; csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, amíg a reformált szertartás végbemegy.

Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzóleum. Ez idő szerint legféltettebb helye a városnak, melynek fenntartását minden kapitulációban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak, nevezetes embereinek síremlékei. Művészi faragványú domborműcsoportozatok, mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Júdás árulása, Krisztus a Gecsemáne-kertben, az utolsó ítélet, a feltámadás, a Megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdre borultan bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes, zsinórdolmányos, sarkantyús csizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva, hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke. Még jobban bizonyítja ezt a Sámson bas-relief, aki a szamárállkapoccsal filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos ideig tartotta Lőcsén székhelyét.

Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patríciusok előjoga, meg az olyan kitűnő férfiaké, akik mint tudósok vagy lelkipásztorok kiérdemelték, hogy a hálás utókor márványemléket emeljen hamvaiknak.