III. FEJEZET
A kétfejű gyermek – Az irámszarvas és a százszorszép asszony

A nagy harangozásnak mégiscsak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyűlt a templomba. Egyrészt áhítatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, amit most vett a szilveszteri sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiónak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, amit éppen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban főbíró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenőt szemügyre vegyen, vajon a rangját megillető öltözetet húzta-e fel a hátára, mert ha nem azt húzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetetlen, s amint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, amilyenben a céhbeli mester jár, éppen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patrícius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: aki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a bírónak a neve.) Mégpedig egy tanácsbelit. De Hortis, fegyverrel és vassal kereskedő patrícius urat. Ez egy öles termetű atlétai alak, akinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is előredomborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A bírói pálcának az aranygombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus comutus szorítja sarokba az embert; s mikor az egyik szemöldökét felhúzza, a másikat pedig lehúzza, az előérzetet nyújt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

– De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva.

– Hogy látta meg onnan alulról? – dörmögi a bajusztalan óriás. – Bírság: egy pint bor! – szól a kérlelhetetlen ítélő bíró, amire a többi szenátor urak helyeslően integetnek.

A bíró úr háta mögött áll egy hosszúra felmagzott, diákképű ifjonc: ez a bírónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a „bírság” szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyílt kabátját.

– Oh, te fiam, csak hagyd úgy, téged senki sem bírságol meg érte. Csak a szenátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniuk, akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet végig kigombolják, s utoljára panyókának viselik a mentét. Principiis obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltíves ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga élete párjával és gyermekeivel, akik a szenátorok során végighaladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy „prosit Sylvester”-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik, és mi a világi foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, ahogy másutt szokás. Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a „harangozóház”, abba elhelyezik, mindennel ellátják; de rongyos ruhát Lőcse város ruházati szabálya semmi szín alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, amelyben Istent dicsérik, „leprosorum ecclesia”; a kelyhet, melyből az Úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templom atyja kijön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hívekkel együtt a „Perelj uram perlőimmel” zsoltárt.

– Ha elkezdte, hát csak folytassa – mondá bíró uram. – Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! Várunk valakire. „Frauendienst, vor Gottesdienst.” Előbb az asszonynak, azután az Úrnak!

– Nagy gavallér, bíró uram! – jegyzi meg erre Engelhard patrícius. (A híres harangöntő milliomos a maga idejében.)

– Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard szenátor uram, mert a nemesi címerében egy koronás asszony vagyon.

– Kérem: az angyal!

– Angyal vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

– Honnan gondolja kegyelmed?

– Mert nagyon kívánja. S amit egy asszony kíván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kívánna is. Ez a mienk olyan asszony: amikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s bárónénak címeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házból.

A szenátor urak csendesen nevettek.

– Mi az? Mit nevetnek? – tudakozódék a hosszú termetű úrfi az apja vállán áthajolva.

Alauda uram hátracsavarta a fejét.

– Te Wencezlauz, kóstold meg csak a nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy odakapta a bőrét a nyelve hegyének, hogy feljajdult rá.

– No legalább ma nem fogsz többet beszélni – mondá Alauda uram, s azzal a szenátoroknak beszélt tovább. – Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap hercegnőnek címeztem: de még az orcámat is megveregette a tenyerével: ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak.

Akik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, ahogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, ahol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a kathedrálétól, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön őkegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai irámszarvas van lógva, amit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott szirén képezi, koronával a fején (a Visnyiavszkyak címerjelvénye), belül szarvasbőrrel van a szán kibélelve; abban ült a várva várt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis hároméves fiúcska.

Ellenben elég nagy kíséretet hoz magával. Az irámszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó; a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét úri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia, Andrássy István báró, fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kuruc ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, akit Löffelholtz tábornok túszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a francia mérnökkari tiszt, az erődítmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez Korponay János kuruc kapitány, a férje a százszorszépnek, a híres szép Garamszegi Géczy Júliának.

Amint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az irámszarvasra a maga nyelvén. A széles, tehénorrú, bivalnyakú marha megérti ezt az ismerős szót, és rögtön megáll.

– Üh! Micsoda szarvasló ez? – kérdi Wencezlauz.

– Az én időmben úgy hítták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél – felel neki az apja bosszúsan, s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést. – Nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

– Hühühü! – kacagja el magát a diák odahátul. – Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

– Mikor én Wittembergában tanultam az asztronómiát, már akkor Kopernikus megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! – tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kísérő tábornok, anélkül, hogy a lováról leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

– Kegyelmességed nem jön be a templomba? – kérdé a hölgy kísérő lovagjától.

– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok – felel rá szabad szájjal a lovag úr.

– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi templomunkba belép, maga is rögtön a lutheránus hitre tér át?

– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban.

– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

Andrássy István nevetett.

– Van a bátyáim közt egy barát is, aki imádkozik mind az ötünk helyett.

– No hiszen, az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a „dervisgenerális”, akitől a németek és rácok jobban féltek, mint valamennyi kuruc vezértől.)

– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? – kérdé az úrhölgy.

– Annak meg inspekcióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kíséretet, s a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatta, ami tengeri módussal volt bélelve. Az úrnő feje selyemfátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arcának csak egy kis részét engedte láttatni. S ami leginkább megnézni való lehetett volna az arcon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyem suhogás jelezte.

– Királyném! Hogy van „dicsőséged” megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatón suttogva:

– Igen szépen köszönőm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.

– Hű be szép asszony volt ez! – fohászkodék fel Wencezlauz úrfi.

– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, akinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Operenciákra, hát oda is elmegy, és megint visszajön.

– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? – tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márványpadlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai „Fuchs”.

– Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbateának issza.

A templom atyja másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

– Mindjárt! Azonnal – mondá Alauda uram. – Csak még a tudós doktor Cornidest várjuk be, amott jön a szekerén.

Dr. Cornides nagy messze földön elhíresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: háromszegletű kalappal, allonge-parókával, simára borotvált arccal, bársony wammszban, csatos cipőkben, amik ezenfelül meleg poszter mamuszokba voltak dugva. Aki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem bírta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utcán, s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Szilveszter napja! A kétfejű gyerek orákuluma nem teljesült! Hehehe!

– Itt van, de „még nem múlt el Martius Idusa” – felelt rá a tudós asztrológus, s tovább evezett a két mankójával.

– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? – sürgölé Wencezlauz úrfi rögtönösen.

– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei újesztendő napján éppen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, akinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musaeum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doktor Cornides a maga abrakadabrái segítségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két bírája lesz egyszerre Lőcse városának. Az orákulum azonban nem teljesedett be, lévén ma Szilveszter napja, és mind e napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbírája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, szenátor urak, most már vonuljunk be, hallom, hogy az orgonista a himnuszhoz játssza a prelúdiumot.