IV. FEJEZET
Szent Jakab és Luther Márton – Német palást – Sáfránykérdés a tanácsban

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remekelés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, amik minden egyes oltárműhöz, katedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük anélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve azt mondaná: „Csiribiri emberek!” Ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, az mondaná mindenre, ami történik: „Dobzse, dobzse!” Ha az a márványba faragott kép, aki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyújtaná egyszerre a karját, s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: „Hova lett onnan az a kép, amit én odaállíttattam?” A hatalmas nagy dynasta, Thurzó az a márványszobor, az az eltűnt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, amit a lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patrónusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mindazok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, amidőn nagytiszteletű Zabeyer Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikációt, hogyan verte meg Gideon az amalekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczi Ferenc fejedelem, az amalekiták és filiszteusok pedig a németek és rácok. Verjük mi azokat! A prédikáció után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér őkegyelmességének hadi rendeleteit. Ámen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhítattal, csak a szenátorok padjában hangzott fel közben a hangos prüsszenés, orrfúvás; sorba járván a prédikáció alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a szenátorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, amikor Lőcse szabad köztársaság volt, tízek tanácsával és elnökkel. Valamennyi szuverén szenátornak címerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!

A prédikáció végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán (Kramerius patrícius készíttette azt) a művészien előadott prelúdiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melódiái a Rákóczi-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál basszus hangja, s az ismeretes búgásra mind az egész gyülekezet talpra áll, s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: „Eine feste Burg ist unser Gott!”

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arcra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanúk (mártír) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyújtogat. „Erős várunk nekünk az Isten!” Benne van e dalban minden, ami az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, jellemerő, egész fel az istenimádásig! Kihívás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókuszpókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, aki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt a tizenkét szenátor az oltár elé járul, ahol a nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úr vacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elöl a gyermekek, azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s Szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templomportale alól kilép, így szól Gosznowitzer patríciushoz, ki fél fejjel hátrább lépdegél mögötte:

– Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!

– Hisz a szemem is könnyezik a hidegtől. (Ezt Wencezlauz úrfi mondja, akinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

– Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?

– Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fűtve.)

– Majd lehűtjük őket.

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházhoz; elöl bíró uram egyedül, mellette a hosszú legényfia, aki az apja bőrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskófestményű jelkép ékesíti; a Bölcsesség, egyik kezében négy összetekeredett kígyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, amiből a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, aki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, aki egy oszlopot emel a vállán, és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniuszok. – Ellenben a feljárás a tanácsterembe az árkádok felől van, s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre ez van írva:

„Pulchritudo est civitatis Concordia.” (A város szépsége egyetértés.)

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornác, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piacra. Itt szokták tartani a díszlakomákat, amiket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályúsan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a borospincébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülő címerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszögletű süveg: a rang emblémái.

Mert dacára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patrícius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a hegyébe azt az ónémet palástot, amit még Salamon király alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilégiumok jelvényét.

Amint azt fölvették, leülnek a szenátor urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntő mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a bírónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyíltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, aki úgy viseli magát, mint egy dózse. A túlsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patrícius, szappannal és viszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe sugdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppozícióba.

Bíró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félrekacsingatás.

– Próbáljuk meg előbb „in anima vili”: azaz, hogy „in carne vili” (hitvány párában, olcsó húsban) – dörmögi oda a főjegyzőnek, s aztán a táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyűlést.

– Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Íme itt vagyon őkegyelmességének, Csíkszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma; melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett őkegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

– Tizenkét font hús! – kiálta fel haragosan De Hortis uram, s nagyot ütött az öklével az asztalra.

– Ököllel tanácsasztalra ütés: bírság, egy pint bor! – diktálá csendesen Alauda uram.

– Jól van! Fizetem. De mármost kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús. Hisz ennyit a híres nagyehető Klausz sem bírt elfogyasztani, aki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem pólyáltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bőre fáintabb legyen?

– Csak csendesen, De Hortis szenátor uram – csitítá a szónokot a bíró. – Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem „guló”, se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.

– De hát minek hord magával tizenkét inast?

– No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdú, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász meg egy kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, akiknek idejében a vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, az mondanák rá: „Pfuj! Fösvény utódok.”

Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. Ami azonban nem hűté le De Hortis ellentmondási kedvét.

– Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kísérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, pecért, trombitást, bohócot is, szívesen látnók minden pereputtyostól; – de ilyen időben, mint a mostani.

Egy általános „ssssssssss” hang szakítá félbe a beszélőt, amitől az megijedt, s amint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mind a ketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát, s dörmögve ült le a helyére, „Hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap”.

A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:

– Hiszen csak ne communicáltam volna ma! Majd megmutatnám én bíró uramnak.

Bíró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot. hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

– A próba kicsiben sikerült – súgá oda a főjegyzőnek –, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

– Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen újesztendő napja, amely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelő Fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, akinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a patríciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóváhagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, amit az ösztökélésnek véve egy újabb kísérletre, fel is szólalt.

– De hát mégis – talán érdemes volna megtudni, hogy mennyibe fog kerülni ez a holnapi – barátságos ebéd:

Bíró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy üggyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kívánt étlapot, s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, amiknek a végén ez a horribilis summa resultált:

„1645 forint 33 krcár.”

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetlen kitörő zivatart jelentett volna.

Egyezerhatszáznegyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak bíró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét, volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa; ez mind a kettő az ő embere volt.

– Majd egyenként kiszopogassuk őket, mint az articsókát! – súgá a jegyzőnek. – Tessék csak pontonként rekapitulálni azt a költséglajstromot.

Hanem az articsókának tövise is van!

– De már ennek állok elébe – dörmögé De Hortis uram, s mint a nekitűrkőző birokhős, felgyűrte a két karjáról a német palást bő ujjait. – Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

– De Hortis szenátor uram – vágott a szavába Alauda uram –, kegyelmed felgyűrte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Bírsága egy pint bor.

– Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projectumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volma elég más lyuka-, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! Nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? Nem illik? Kimondom! Ilyen időben, amikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket, s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, amennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres őrségnek. Ezt difficultálom.

– Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek emiatt a fején! – replikázott az ellenzéki szónoknak bíró uram. – Van a mi raktárainkban, ugyebár, kamarás uram, annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marcipánnal tartjuk ki őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis szenátor uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal szenátor sehogy sem szerette, ha hasára célozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrökönyödött és leült.

– Csak én ma ne communicáltam volna! – agyarkodék kalap alól a harangöntő nemes úr a szomszédjában.

A túlsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a híres kecskefaggyú gyertyák gyártója, amiket hét országra elhordanak.

– No én ugyan nem tartom a gyónócédulát a szájam elé – pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. – Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót bíró uram torkán.

Lássuk hát, hogy kötik meg bíró uram nyakravalóját?

– Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotarius úr – mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. – A szenátor urak aztán törüljenek a tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentírás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencnek ehhez igen nagy is a hajlandósága.

A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans kvantum volt biz az.

– No de ez ellen ne szóljunk, mert a szenátor uraknak egyike az érdemes mészáros céhnek az elöljárója – súgá De Hortisnak a bal oldali szomszédja.

Egy hanggal apadt a zúgolódás.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepozíciónál egészen hasonló tekintet fordult elő. A sör-praeliminarénál erősen volt érdekelve a harmadik; az aszúboroknál meg a negyedik, a méhser-, a marcafánk- és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy szenátor, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt szenátor, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével bíró uram térdén, s a szemöldökével egyet inte. Az odasúgott neki, mintha tubákkal kínálná.

– Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltani; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó pozícióban olyan furcsa számarányok fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított szenátorok is elkezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis s duóban kiabálták:

– Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = húsz forint! Nádméz = harminchárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kalmusgyökér = hét forint!

– Estére pedig illuminatio lészen – harsogtatá, re quasi benc gesta, Alauda uram –, négy mécset minden ablakba.

Az illuminatio szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonnyá lenni, s aztán folyvást lassúbbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: „magyar bors = négy forint; – ez nem is sok!” úgyhogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, amikor a rettenetes vádat kiejté:

– És sáfrány = tizennégy forint!

Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.

– Nos, hát, mi az? – kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

– Hát! Ez a sáfrány?

– Igenis, jóféle sáfrány.

– De tizennégy forint árú sáfrány!

– Hát a sáfrány drága.

– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna. azt adnák a tehénnek, nem a szénát. Én is láttam már egyszer sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint árú sáfrány. Ezer kék ördög!

– Az „ezer ördög”-gel való káromkodásért – bírság egy pint bor!

– No hát csak kilencszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint árú sáfránnyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczi fejedelem egész kompánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.

Bíró uram most felállt a székéről, s tekintélyének egész súlyával vágott közbe.

– De Hortis szenátor uram amiért kegyelmed Rákóczi Ferenc fejedelem urunk őfelségének titulusát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján, aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett „bírság” pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az ellenzéki szónokok. – Így pedig „duplex libelli dos est” (kettős haszna van a könyvecskének). Először a tanácskozási illem fenntartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt („pro publico bono”) a bírságok pintjei közcélra világítanak.

Boldog idők voltak…

…Ha visszatérnének.