V. FEJEZET
A tizenkét apostol – A feltámadt Lázár

A kurrens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy „Pfiff”-re felfüggesztetett, amely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beírja, addig őt magára hagyják, assecurálván afelől, hogy az ő osztályrésze fennhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utánagondolkozni a történteknek, s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pincébe).

– Feras mihi clavim pincernarum! – parancsol bíró uram az ajtónállónak.

Ezt a díszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wencezlauz úrfi. Így kezdik azt. Azért mégis szenátor lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pincekulcs-előhozató parancsot bíró uram Tacitus klasszikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori bírót ilyen alkalommal: Bíró mondá „Tulas mihi clavim! „Janitor felelé „feram”. Bíró kérdé „Feristi jam clavim?” Janitor felelé „tuli”.

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a „fero, tuli, latu, ferre”. Aki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyúljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, aki híressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát „Jupitris”-nek mondta.

– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulassza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

– Hát a janitor mire való?

– Annak kötelessége az „extenebratio”. – Vagy úgy!

Wencezlauz felnyitá a kis ajtót, s a szenátus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

Ahol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva – hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönci hordókban rejtegették azt, ami harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, aki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat; ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosul. S ennek a bölcsességét minden nép megérti és szívesen beveszi. Azért apostolok ők, akik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négyakós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az esszencia! A lélek! Mély pietással és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot; amire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a „divina providentia”, ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez idő szerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kuruc magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor a Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájuk, s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolcezer forintot fizettek neki váltságdíjul, s mikor később I. Rákóczi György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak, s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretüket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ocskay, Vetéssy (Rákóczi franciaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versailles-ig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter cár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pincebolt előtt van egy tornác, amit felülről világít meg az utcakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan; rusztikus oszlopok közé szorított szűk gádor; melyben az ülőhelyet csak a falból kiugró kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne; a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a „bírság” pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tízakós szolgált, akinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem aszú, hanem csak máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a szenátus tagjainak, kik bírságot fizetnek belőle, csak egy rénes forint.

A bírságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fennhagyni nem szabad.

A janitor húzza fel a Kajafás akonájából lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilegium!) s úgy eregeti ujja alól egyenként a patrícius urak poharába. Amit húzás közben torkára szalaszt, az az ő benificuma. – Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihúzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a bírságot fizető De Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

– Rovást, urak! Rovást! – sürgeti a bíró, s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, ami arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem amidőn ő is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány stációt tettek a többiek már, s utolérhesse őket.

De ezúttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsőn, s belépett in medias res.

Még csak akkor dalolták az első verset:

„Vinus, vina, vinum,
Nomen adjectivum…”

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ónémet hivatalpalástot, azt sorba felaggatták a lépcsőgádor fogasára.

– Bíróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bő palástban, a négyszegletű süvegben ismét mindenki felölti komoly patríciusi méltóságát.

– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? – kérdi bíró uram a legutóbb érkezettől.

– Hogyne zártam volna? – felel az apprehendálva. – Hiszen még én nem extenebráltam tintánál egyebet.

Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.

A megfontolási félóra kissé talán hosszúra is talált nyúlni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek bírságoltatta meg magát annyiszor.

Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten, s amint a kis ajtón a nagy tornácba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon, s nem ingadozó léptekkel követi bíró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót. Wencezlauz úrfi nem találja a kulcslyukat.

Bíró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt, s valamit dörmög azokról az időkről, amikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.

Hanem ekkor őrajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő eleven alak, a bírói jelmezben, fején a hiúzprémes négyszegletű süveg: előtte a protocollum. S azon a ráfektetett ökle.

– Nézzétek! Ott van Fabriczius – hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros színét az ijedség szederjes hamva váltja fel arcán.