VI. FEJEZET
Ki az a Fabriczus?

Ott áll az életnagyságú arcképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta mögött a falra akasztva.

Ő az a Fabriczius János, aki Lőcse városát a nagy tűzvész után újraépítette, aki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst szentszobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a városház falrejtekeiből napfényre hozta, aki a hatalmas Máriássy család kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; aki Lőcse városát Rákóczi Ferenc hűségében megoltalmazta, s aki nagyobb jóltevője volt a városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig Fabriczius a maga bírósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára, rejtélyes vízvezetékkel, aminek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.

Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás emlékének.

Csakhogy ebből az arcképből alig maradt az élő alakon más, mint a rideg, kemény arcvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van nyírva a fején, a kuruc módra „S” betűként kunkorított bajusznak csak a tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres csillagokból, amik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.

Mégis ráismernek abból a tekintetből, amivel végignéz a belépőkön, s hideg borzongás futja el tagjaikat.

– Nos! – szól az asztalnál ülő alak. – Lépjenek be az urak! Mit állnak meg az ajtóban? Nem vagyok én kísértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be, hanem a jezsuita folyosón keresztül, aminek én ismerem a kijáratát. Én vagyok Fabriczius János, a bíró – egy kissé megváltozott az arcom; hanem én vagyok az.

Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a másik alak kísértetnek.

– Foglaljanak kegyelmetek helyet – inte Fabriczius a tanácstagoknak.

Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.

Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy ott van.

– Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, amióta eltávozám. – Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf hirtelenül elpártolt a fejedelemtől, s a császáriak részére állva, mazur csapatjaival végigpusztította Felső-Magyarországot: szabad királyi városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy lengyel király őfelsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen. Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és aranyserlegeket, amikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, aki nyilván meg van vesztegetve a császáriak által, ahelyett, hogy a király elé bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott, megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, ahol az ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott, azt talán az arcom is megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett ebbe a kelepcébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem ennek a napja vagyon. – Úgy látom, hogy kegyelmetek arra a hírre, hogy én megbolondultam, más bírát választottak. Ezt tehették. Aki bolond, az nem lehet bíró. – És eszerint most két főbírája volna Lőcse városának. Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két bírája közül az egyik valóban bolond. – Hanem az én eszem helyén van.

– Hát akkor én vagyok a bolond! – kiáltá Alauda uram felförmedve. – Ezer sáncárok tele ördöggel!

– Táti, ne káromkodj, mert megbírságolnak – suttogá a háta mögül Wencezlauz úrfi.

– Te mondád, én mondom, s mondja ez a protocollum, amit ez asztalon hagytak kegyelmetek – felelt rá Fabriczius.

– A tanács határozata! – erősködik Alauda uram.

– A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig védte azt a várat a hős Zrínyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek dicső édesanyja. Hírhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő praktikához folyamodott az árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon, azokat az élelmiszereket, amiket a várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és őszön át gyűjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a búzát vágta, hol az ellenséget – ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni. Lakoma, dínomdánom folyt éjjel és nappal, s mikor aztán az ellenség ismét körülzárolta Munkács várát, akkor előállt Absolon meg a várnagy: elmondták ijedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán vannak, hogy az őrség rövid időn ki Lesz éheztetve, s így ejtették meg álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát vette feleségül Löffelholtz generális. Ez a császári vezér tartja most Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalvánál közelebb nem bátorkodik az ágyúink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét. Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni Lőcse városa patríciusai!

Mint a mennydörgő mennykő, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.

– Én, kérem szeretettel – hebegé vékony hangon a protonotarius –, csak leírtam, amit a tanács határozott.

– Alauda bíró úr indítványozta – mondá a kamarás, a fejét a palástja gallérjába húzva, mint a töviskes állat.

– Én ellene mondtam! – sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő szenátor.

– Nagy vitánk volt miatta! – bizonyítá a harmadik; és így sorba valamennyien. – Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.

De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik magukat, még utoljára ő marad benne a gyanúban.

– Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor ez semmi és semmis! – mondá Fabriczius, s fogván a vörös plajbászt, keresztet húzott a protocollumon végig, egyik szegletétől a másikig.

– Menjünk innen, Wencezlauz! – hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a másik bíró, Alauda uram. De Wencezlauz már akkor nem volt ott; ő, amint látta a rossz fordulatot, rögtön elbliccelt onnan, magára hagyva az öreget, aki aztán gombos pálcájával nagyokat ütve a padimentumra, rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra taszigálva a „prosit Sylvester”-rel gratuláló polgárokat. Lenn a piacon, amint az oszlopcsarnokból kilépett, éppen akkor tolták keresztül az útjában a sánta asztrológust, Cornides doktort.

– Nos, Alauda uram! – Hát mit mondott a kétfejű gyermeke? – kiálta rá csúfondárosan a doktor.

Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a szenátori német tunika még most is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve, odadobta a silbakon álló hajdú fejéhez, s aztán dupla lépésekkel vágtatott a piacon keresztül diagonális vonalban a Thurzó házához.

Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius uramnak (ki szívből, ki színból). Olyan tekintély volt ez Lőcse városában, hogy a puszta megjelenése minden ellentmondást lehetetlenné tett.

– És most igazítsuk ki a tanács határozatát – mondá Fabriczius bíró. – Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg generálisa és főtisztjei újesztendő napján rangjukhoz és a helyzethez illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók. A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, aminő a táborban fekvő katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis szenátor uram; minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós pisztolyt, amiben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek. Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon jól, hogy amilyen rettenthetetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk, báró Andrássy István a csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez: épp olyan megmozdíthatatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, amíg minden embert az asztal alá nem ivott, Amiért is Bercsényi Miklós fővezér uram őkegyelme nem is hívja őt másképpen, mint „kocsmagenerális”. Ha ez elkezd mulatni, abba nem hagyja száz ágyúdurrogásért. Szép asszonyt csókolgatni csaknem olyan gyönyörűség neki, mint ellenség vérében gázolni.

A tanácsurak mind rábólinták a fejeikkel, hogy a biz igaz.

– Ami pedig Korponayné úrasszonyomnak a dolgát illeti folytatá Fabriczius –, őnemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga mint hites felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész léhűtő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem aki nem fegyverrel harcoló személy. hanem kenyérpusztító, himpellér, egy negyvennyolc óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, ahogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a főzőkanalat, s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kisgyermekét is ringassa, altassa el maga kezével, ne bízza dajkára, hopmesterre. Háborúban vagyunk!

„Helyes! Nagyon igaz!” – zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól emlékezett rá, hogy biz az ő felesége sem tesz másképpen; minden ember összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz. Korponayné asszonyom sem különb nemesasszony, mint a többi.

– És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve eltiltassék! – folytatá a diktált határozatokat Fabriczius uram. – Szemtelen fehérszemélyek, akik a katonákkal szóba erednek, akik csintalan nótákat utánuk dalolnak, korbáccsal megfenyíttessenek. Takarodó után a kocsmák bezárassanak, s amely polgárt az őrjárat az utcán lámpás nélkül talál, s okát nem tudja mondani a kinntekergésnek, reggelig a hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az utcán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig „ketterhäuschen”-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszorúval ékesíttetvén, a „szégyenkapun” kiseprűztessék!

E drákói rendszabályok mind helybe lettek hagyva a tanács által.

Pobszt szenátor ugyanennyi észrevételt bátorkodott rájuk tenni:

– Talántán célszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak őkegyelmességével, báró Andrássy István generális úrral is közölni, ratificatio végett.

Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának, s leülteté a székére.

– Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a polgároknak én parancsolok.

És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett kihirdessék a város minden utcaszegletén. Azonkívül a nagy jelentőségű pallostartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős pillér elé, s a ketterhäuschen ajtaja kinyittassék, hogy akik szóból nem értettek, a jelekből értsenek.

Most mindjárt helyreáll a régi rend!

Midőn Fabriczius bíró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt szenátor nyájas hajlongások között:

– Volt már kegyelmed odahaza, a házánál, főbíró uram?

– Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez az én otthonom.