VII. FEJEZET
A ketterhäuschen, a jezsuitaszeglet, a kőember és a
kőasszony
A
ketterhäuschen1 valóságos díszítménye volt a Szentháromság piacnak;
remekműve a lakatosmesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk
mintájára alkotva; egy hatszegletű kalicka, kúptetővel, azon födeles
tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig egy
lángoló szív van kiverve pléhből. Humorisztikus gondolat volt e mű
alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni fel e
vaskalitot, miután az arra a célra szolgál, hogy szerelemből a bűn
ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve. Két nehéz
lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van befestve, a
torony teteje pedig piros.
(Jelenleg a
Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva kótyavetyén, s turbékoló
galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a lutheránusok építettek
templomot később.)
Amint a tanács
határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb leszedte a lakatokat a
vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa, akinek szeme van, hogy a
ketterhäuschen ismét nyitva van, s mikor este ki akarja nyitni az ablakát, hogy
az imádójával szót váltson, lúdbőr fusson át a testén a szép leánynak. A
ketterhäuschen áldozatára vár.
Nem kevésbé
érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi oldalán. Egyik
kőpillér a talapzatán felül szegletben menő fülke alakúan van
kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, gót ornamentika cikornyái
közepette mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony; mind a kettő
fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima; ajka fölött kunkora
bajusz. Előkelő pár volt; tiltott szerelemben, kettős
házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két
kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyúló vaskarikába
kitűzik a palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város
törvényei szerint, aki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül
leüttetik.
Hajh, ha ezt a
törvényt mai nap alkalmaznák, ahogy most hordják a bálban az uraságok a
kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.
Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a
szigorú törvényről; kiváltképpen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje
alatt; mikor minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, akiknek hír
szerint, nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.
Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt,
mint a derült égből jövő száraz mennykő.
S ez annyival érzékenyebbül esett, mivelhogy azon idő óta,
hogy Alauda uram volt a bíró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az
erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piacon. nem vitték be a
bíróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. – A kuruc táborral együtt
járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik matrikulába
van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kurucok iránt lelkesülni
maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi kötelességük lehetett.
Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért bírónak szigorú
föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták
felőle, hogy Rákóczi Ferencnek ő és Engelmeyer a legkedveltebb két
embere a Szepességen. Ővele még a kuruc generálisoknak sem tanácsos
kikötni. A lőcsei bíró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában,
s mikor felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.
Arra az egy szóra, hogy „megjött Fabriczius!”, olyan csendesség
lett a városban éjszaka, hogy nem lehetett az utcán egyebet hallani, mint az
őrjárat alabárdnyelének a kopogását.
|