IX. FEJEZET
Vagy a hajat, vagy a fejet!
Hogyan, miképpen
történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában
talpon volt, azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy
negyedóra múlva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben,
Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.
– Nemes
főbíró úr – mondá a tábornok. – Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában
háborgatom; de szokatlan az eset maga is, ami idehozott. Kérem, a többi
lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.
– Ezek itt nem
lábatlankodó emberek, hanem az ítélő törvényszék bírái. Beszélhet
előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém
ülni a főhelyre.
– Tehát elmondom a
dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel az álmomból, mi az
ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a ketterhäuschen mellett őrtüzek
égnek, strázsák állnak, s benn a kalitban egy nőszemély kucorog. Nemsokára
egy városi hajdúhadnagy jön be hozzám, s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy
őrizzem. Mit jelent ez?
– Bocsánatot
kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat
előbb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez, s csak azután gyújtották meg
az őrtüzeket – jegyzé meg a bíró.
– No, az
irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piacra,
kérdem a strázsákat, mi történt; azok azt mondják, az ével egy kóborló leányt
fogtak el az utcán, s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták – s
hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya, bíró uram.
– Íme tehát már
most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez, amit az imént kérdésbe tett.
Minthogy az in flagranti kapott delikvens az én családomhoz tartozik: én nem
őrizhetem a ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói
lehetnek, másra nem bízhatom, mint arra, aki mindnyájunk fölött áll, a felséges
fejedelem hadparancsnokára.
– Jól van, jól,
bíró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és
Foscariakat, akik a saját gyermekeiket elítélik. De a lőcsei bíró ne
paródiázza se ezeket, se Péter cárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami
ballépést tett a lánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg
kenyéren, vízen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az
obsoletum statútumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás vagy
hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. – Itt vannak a kulcsok,
vitesse haza kegyelmed a leányát.
Fabriczius
csendesen végighallgatta a főurat (aki csak úgy familiáris leereszkedéssel
beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő szenátori palástja
ujjaiba.
– Hát mondok én
kegyelmességednek, generális uram, egy más újságot. Az éjjel Blumevitz
ezredes megszökött a városból.
Ez meglepte a
tábornokot.
– Ezt valóban nem
tudtam.
– Akit a császári
tábornok, báró Löffelholtz, túszul ideküldött, amíg a város és a fejedelmi
hadsereg ultimátumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk, Czelder
Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.
– De hogyan
szökhetett meg?
– A kegyelmességed
karabélyosai elaludtak az őrszobában, amin keresztül szépen kijött a
kapun, s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, ahol
nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekútját csak olyan személy ismerheti,
aki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen
vagyunk.
Az utóbbi szavakat
nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.
Andrássy tábornok
vállat vont.
– Hát ha elszökött
a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.
– De meg egy
magyarral kevesebb van idebenn. Mégpedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán,
aki a lelke a szepesi, sárosi hajdúságnak. Azt most a császári hadvezér ott
fogja tartani fogolyképpen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes
tőlünk visszaszökött.
– Nem hiszem, hogy
azt tegye. Löffelholtz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem
sérti.
– Lehet, hogy úgy
van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez
még mind nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által
Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőporral,
holnap este kell a határon átjönni.
– Tudom, a hírt
kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas
hadunk induljon ki a városból, s a köd oltalma alatt törje keresztül a
megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldményt és erőt
erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.
– S ez a feladat Korponay
Jánosra van bízva?
– Igen. Ő a
lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.
– S megbízható
ember Korponay János?
– Felelek róla.
– És a feleségéről
is?
Andrássy István arca egyszerre lángba borult.
– Mit tartozik
énrám az asszony! – szólt felindultan.
– Nem úgy
értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani feleségének? – Nem
mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rábízva? A feladat elég
fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék
vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse,
miként ez utolsó ölelkezésük lehet.
– Hát én azt nem
tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét – szólt nyersen a
tábornok, nevetésbe döccenő hangon.
Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.
– Meg fogjuk ezt tudni bizonyosan – negyvennyolc óra alatt mondá
hideg, halk hangon. – Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábízott
feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg
egy negyedikkel, aki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen
a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni
Korponay János kapitány, az átvett küldeménnyel együtt, s meg fogja kapni a
jutalmát: a várostól száz aranyat érő menteláncot, a fejedelemtől
főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha
kinnreked Korponay János a lovassággal együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi
convoi-át s üres kézzel cafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő
elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megüzente azt a szökni kész
császári tisztnek, s aki az üzenetet vitte, senki sem volt más, mint az a
fehérszemély, akit az éjjel a piacon elfogtak, éppen az én házam, a
Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. – Mindenről bizonyosat fogunk
tudni negyvennyolc óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül,
végrehajtva a rábízott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más
ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik, s
maga a városból kitiltatik. De hogyha Korponay járása meghiúsul, ha odavész a
jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló
volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!
Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre
magasabbá lenni; míg a kuruc tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.
– És mivelhogy én apa vagyok – folytatá Fabriczius –, s ő
nekem egyetlen leányom; nehogy azokból a rossz szellemekből, amik az ember
szívében lakoznak, előjöhessen egy, amikor nincs zárva az ajtó, s még
rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, amit a város, a haza és a
becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet osszak
ott, ahol sújtani kell; azért kívánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne
álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, akinek a szíve talán érzékeny, talán
megvesztegethető; hanem kegyelmednél, aki a felséges fejedelemnek híve, s
tudni fogja a kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól
megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét
levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy
ősz anyját, ifjú feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet.
– Jól tette. Acélszíve volt. No, hát tartsa meg ezt az acélszívet majd akkor is,
hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért;
mondja nekem is azt, amit azoknak mondott: „Az áruló számára Istennél sincs
kegyelem!”
Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.
Andrássy a keblébe dugta azokat, s maga elé dörmögé:
– No, ez bolond
egy história.
|