X. FEJEZET
Az ablakban, a tűzhelynél, a bölcső mellett

Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A főpiacon karéjban felállított kuruc lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, ami a léptek hangját tompítja.

Csak a piac közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál tűnnek elő a ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egypár alabárdos.

A város népe még jócskán alszik. (Szilveszter-éj után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.

Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik ablak kinyílik, s valami fehérszemély kihajol rajta, s a portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.

Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, ahogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kuruc legények közül meghallja?

Igaz. Azt a híres szvihrovai nótát énekli, amit majd az utókor Rákóczi-nótának fog nevezni.

Ismerik is egynéhány versét a kurucok, még a tótok és németek is.

A fehérszemély elég hangosan dalolja:

Lám a német mily kövér
Bőribe se fér,
Mégis mindig enni kér;
Szegény magyar vér!

Egypár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.

A ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.

Egyszer aztán egy ilyen vers következik:

Ne sírj, kis lánykám, ne félj!
Minden jót remélj:
Megszabadít a kevély,
Majd ha jön az éj!

– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! – mondogatják a huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a zúzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, aki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kísérő lovászának adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János.

Fiatal, huszonhat éves férfi, középtermetű; a vállára vetve prémes kacagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény, két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az arcából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza fehér a zúzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay bosszúsan tekint szét a kapu alatt, amint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket, címeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! Palotás! Ajtónállól Toportyánféreg! Merre vagytok? – Nincs ott senki. „Hej! Pelargus!” – kiált egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. – Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne keltsen. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kisfiú.

Továbbmegy. Benyit a szolgálók ágyasházába, ami az úrnő szobájából nyílik. Ott sem talál se élő, se alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelezi, hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első percre elveszi a szeme fényét a nagy világosság: a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, aki a két térde között egy furfangos szelencét szorongat, aminek felül tekerője vagyon. A tudósok úgy hívják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja azt a sajátságos reszelő kereplést.

– Hát te öcsém, Pelargus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?

S egyúttal gyanúteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha túlsó végén álló nőalakra, aki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténnyel, látszik valami konyhaművészettel foglalkozni, ami abban kulminál, hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik vele a tűzrőlpattant menyecske.

– Kávét őrölök, ahogy látja kegyelmed – felel a fiatalember.

– Furcsa hivatal! – jegyzi meg rá a kapitány.

– Hát a feleségem hol van?

Erre hangos kacaj támad a munkában levő menyecske részéről:

– Óh, te golyhó! Hát nem látsz?

Akkor néz oda jobban Korponay, ez biz az ő felesége.

A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá, s a tűztől piros arcára egy csattanó csókot nyomjon. Nagyot sikolt rá az asszony.

– Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap a bajuszod!

Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül össze a feleségével.

Amíg Korponay a zúzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint maga körül; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelargus, aki kávét őröl, az meg a szép Korponayné, aki tésztát szaggat.

– De hát mit csináltok ti itten? – kérdi álmélkodva.

– Én boszorkánypogácsát, Pelargus pedig kemencét fűt, kávét őröl, azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasból.

– Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?

– Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn pedig mi magunk ketten, Pelargussal.

– Hát hová lettek?

– Beálltak katonának. – No, de ne tréfálj.

– Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, ami már tele van pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.

– No, de hát mit értsek én ebből?

– Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki, hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyér pusztítónak ki kell takarodni a városból, aki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynak csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, akiket leginkább nem nélkülözhetek, a kocsis, aki lovamról, s a prefektus, aki a fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az éjjel a belső frajjomat is elfogták az utcán, tehát magam gyürkőztem neki, s beálltam szakácsnénak. Óh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen állapotban.

– De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az ablakban, aki a porozóruhát kiverte.

– Hát az a fehércseléd is én voltam.

– De hisz ez infámisság!

– Mit? Éntőlem infámisság!

– Nem tőled, hanem a magisztrátustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen helyzetbe hozni! Ezt nem tűröm!

A nő engesztelően lépett hozzá: két kezét hátratartva (azok lisztesek, sőt tésztások voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):

– Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga ebédjét az őrtűz mellett, kinn a mezőm: Ha rákerül a sor, az egész ezred számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg.

S azzal csábítóan mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített cseresznyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiúvá tegye a kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:

– Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott! Juj! Ne csókoljon meg!

S undorodva takarta el a kezével a száját.

Aztán toporzékolva fordult Pelargushoz, azon töltve ki a haragját.

– Ugyan! Pelargus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót, hiszen kirontja vele a masinának a fogait.

S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis konyhazsámolyra, s a térdei közé fogva a gépet, szakértő kézzel fogott hozzá a munkához; aztán nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.

– No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az összekötött kácsatollat, ott az ibrikben tojássárgája, kenje meg vele a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vasfödél, takarja be; alul-felül tegyen rá parázst. Egymás után! Kegyelmed meg, kapitány uram, rázza le a kacagányáról a havat, s aztán üljön le ide mellém; szorítok egy kis helyet a lócácskán, míg a pogácsa kisül. Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?

Korponay bosszúsan csapta le a kalapját a térdére.

– Hol jártam volna? Szénát, szalmát rekvirálni jártam. Az a lovaskapitánynak az élete. „Csiripeljétek körül az ellenséget!” Ez az utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró kutyának különb az állapotja, mint egy kuruc lovaskapitánynak. Amíg a hajdútiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. – De tudom Istenem, hogy nem soká leszek én már kuruc lovashadnagy.

A nő egyszerre abbahagyta a kávédarálást, s gyorsan a férj vállára tette a kezét:

– Mit mondasz? Hát mi lesz kegyelmed?

– Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy, mint főstrázsamester.

A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? Vagy „halott”, vagy „főstrázsamester”.

– Hát micsoda útra megy most kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?

– Azt nem szabad megmondanom.

– Még nekem sem?

– Senkinek sem.

– No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek se mondom el. No mondja meg! Adok magának egy szép csókot. Egy egész, kerek, igazi csókot.

Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsípte a férje két piros orcáját, ahogy a „csóka csípi a fiát”, s közel vitte hozzá a tündérmosolygású ajkait.

– Nem lehet, angyalom.

Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a kávédarálót, hátat fordított neki, s addig-addig tolta le maga mellől a kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.

– Menj! Haragszom.

– Úgyis megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony urának jól fog a kardja.

Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony, s felugrott hevesen, és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.

– Hát mégiscsak kimondtad: verekedni indulsz! Te csatába mégy most!

– Hát bizony, édesem, engem nemigen küldenek diót kopácsolni; mindennap ott járok, ahol a vasat meg az ólmot osztogatják. De hát ha eddig nem vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.

– De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! Se a kezedet, se a kisujjadat, semmi porcikádat.

S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának, az általkötő selyem nagykendője alá.

A kapitány nevetett rajta.

– Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.

– Hát akkor mit beszéltél nekem főstrázsamesterségről?

– Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más is. A fejedelem donatiója a sztropkói uradalomra, amit Ocskay Lászlótól elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, aki azt megszerzi, meg is kell adni az árát.

– Micsoda árát?

– Ugyanazt az árát, amin Ocskay vette.

– S ő mennyin vette?

Korponay a kardmarkolatára ütött.

– Itt van az ára az oldalamon.

– Ő kardcsapásokkal fizetett meg érte?

– Hát énnekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot –, mert a felesége szép asszony.

– Te féltékeny vagy?

– Nem vagyok az, Isten látja a lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen erről. Hanem, a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.

– Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled, apád birtokára gazdasszonykodni?

– Ha nem volna az a kis fiú ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet. De hát arról – tudod már, hogy miket álmodoztunk.

A nő arca e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább szépítőszer. S ez igaz volt. – Talán ez az „egy”.

– Ugye? Neki nagy emberré kell lenni? – suttogá forró lihegéssel. – Hatalmas úr lesz belőle valaha?

Kacagott ennek a gondolatnak!

S aztán egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az acélizmokat, amikre gyermekének dicső jövendője van bízva, mintha tudakolná, megbírja-e, amit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem kísértgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!

– Nem csókolod-e meg, mielőtt erre a nagy útra mennél?

– Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kisgyermeket megcsókolni nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te, helyettem is, meg érettem is. Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki cifra bábot, aranyos lovat.

– Mikor hiszed, hogy visszajössz?

– Ha Isten megtart, s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár hamarább jövök, akár később, az baj lesz.

– Csak épen jöjj meg, semmi baj sem lesz.

– Isten hozzád, édesem, sietek a csapataimhoz; jó utat kell tennünk, míg a ködben tart. – Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a szobákban. Jöjj le, Pelargus, és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán Pelargus: rád bízom az asszonyomat, jól gondját viseld.

A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott, Pelargus a lépcsőig kísérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak csak odakinn az utcán jutott eszébe, hogy „a bizony!” hát abból a híres boszorkánypogácsából, amit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott. De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát kinek a számára készítették azt útravalónak, ha őróla megfeledkeztek?

Bizony másnak! De azon ő hiába töri a fejét, hogy kinek. Nemsokára eltűnt a köd fátyolában a lovashadsor árnyékképe, a piacon csak az őrtűz lobogott, a ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a hulló zúzmarás levegőben. A nap mint egy nagy rézlibertás függött fénytelenül a szürke égen.

Pelargus visszatért a konyhába.

Ez a fiatalember egy előkelő patrícius család ivadéka volt a Szepességről. Még alig húszéves. Rajongó kedély, tele költői hajlamokkal; csupa szív.

Már tizenhat éves korában követte a szabadságharc táborát, s gyönge, nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. Gyakran látták őt a vesztett csatában felragadni az eldobott zászlót, s az újra összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott volna egy vértet átlukasztani a kopjájával, de azért elöl rohant a veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a hősök viselt dolgait, s énekelte, deklamálta azokat az őrtűz mellett, ha egy helyen megunták, odábbment, újra kezdte.

A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed paradicsomában, mint Pelargus a magyar szabadságharc végdiadalában. Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz, hogy kisüt teljes fényében a nap.

Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a vak sors Pelargust Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta, s drabantjává tette, mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.

Hogy valami címet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a kisgyermeke nevelőjének.

Aztán lett mindenes a háznál.

Sokat nevettek rajta – s ő azt is hálával fogadta.

Akik Rákóczi hívei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a labancpártiakat ellenben szarvas ördögöknek.

Korponaynét úgy imádta, mint egy szentet.

Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az aranyhímzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenség verésében segíteni karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenség megszállta falut felgyújtani, üzenetet vinni ellenséges táboron keresztül, amiért ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket írni ideál képekhez: az neki egyforma munka, nem: gyönyörűség volt, csak azzal a különbséggel, hogy egyiknél az ő halovány arca még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig kigyulladt; ugyanazok a nagy, világoskék szemek, amik egy költemény elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könnybe lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden arcvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélegzete ki nem fogyott.

Ha megdicsérték, elpirult, mint egy szűz leány, ha kigúnyolták, sírt.

Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az úrasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét; nem bánta; csak a százszorszép úrnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni a tűzhöz az ibrikben; amíg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült pogácsákat, tányérra kirakta; egypárnak odasült a feneke; mert nem jól volt a tepsi kikenve; ej, de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s megülepedett, leszűrte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból piramist rakott egy tányérkába, s mindezt egy nagy réztálcára téve, bevitte az úrnő belső szobájába.

Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az úrnőnek most más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, amivel az foglalkozott. A kisfiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget petyegett: „Hát már, édes, én ezután leány leszek?”

– Maskarába mentek, kicsikém, a Pelargussal.

Annak aztán nagyon örült a kisfiú, hogy ők maskarába mennek.

– A Pelargus is maskara lesz? Milyen maskara lesz?

– Majd meglátod.

– De nem ijeszt meg?

– Aztán elmentek szánkázni.

– Óh, az jó lesz! Csörgős szánkán? Hová megyünk?

– A nagyapához. Ahol az a sok tengerinyúl van.

– Az én nyulam is ott van! Az a fekete, a vörösszemű.

– No most szépen imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.

– Elébb innám én azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.

Pelargus már el is készítette neki a kávéját, s odaültette a kis leány-fiút az asztalhoz, s eléje tette a csészét.

– Otthon a nagyapánál a régi csészémet is megkapom, ugye? – Meg, kedveském, ugye az milyen szép csésze?

– Szép, szép! De nagy! nagy!

Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kisfiút. A szeme csupa könny lett utána.

Amíg a gyermek reggelizett, a nő hátravonult Pelargussal a szoba mélyébe.

– Látod, Pelargus, hogy igazat mondtam?

– Azt gondolja kegyelmed?

– Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonnyal. Te látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a hívei a fejedelmet egymás után, amint a sorsa balra fordul. Az én uram még erősen állt, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári generálishoz ment küldetésbe.

– Tudom. A védősereg szabad kivonulása s a város kapitulációja felől alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett megkezdve Andrássy generális által, mint hogy kétnapi fegyverszünet legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmiszert és puskaport, amit Fabriczius bíró a határon átszállított, az innen eléje vonuló lovasság belophatja a városba.

– S gondolod, hogy csak azért ment oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?

– Ha komolyan akarna Andrássy a kapitulációra gondolni, akkor nem küldte volna hozzá Czeldert, a legkeményebb kuruc vezért, s nem szabott volna olyan békefeltételeket, amiknek az elfogadása képtelenség.

– S mik azok a feltételek?

– Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, ami lelkemre kötött titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám néz, keresztüllát rajtam, ha rám üt, összetör. – Tehát a katonai kapituláción kívül, ami a legteljesebb becsület föltételeihez van kötve, még a következők: annak Löffelholtz elé terjesztve. Minden főtisztnek, aki az itt levő kuruc seregből a császáriba átlépni akar, ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a főstrázsamester ezredesi, a generális brigadérosi rangot kapjon. Azután a másik föltétel ez: akinek Rákóczi Ferenc fejedelem valamely birtokra donaciót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.

– Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát ezt én mind előbb tudtam, mint te. Nyugtasd meg a lelkedet; nem te árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek, amit nekem megígértél.

– Hogy a kisfiúcskát elvigyem innen a nagyatyjához.

– Lásd! Én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a császáriak ezeket a föltételeket készek aláírni, s hogy Löffelholtz fel van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel elfogadni. Lőcse város birtoka rendkívül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyúöntödéje, hadifelszerelése, pénzverő műhelye és a legrajongóbb hűségű német hívei. Amint a lőcseiek beadták a derekukat, ami német van a kuruc táborban, az mind utánuk esik. Aki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet olyan nagy jutalmat, amit meg ne kapjon. Az idebenn levő kurucok fejei már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért harcolnak többé: hanem csak az előmenetelükért. Hanem én keresztet vonok a számításaikon keresztül.

A nő szeme olyan csodálatosan villámlott e szónál.

– Mit tesz kegyelmed?

– Olyan dolgot, amihez nem kell ez a gyermek itt a közelben.

– Én sem?

– Te meg éppen nem.

Azzal hevesen megragadta a fiatalembernek a kezét, s ezt súgá a fülébe:

– Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De vigyázzanak magukra, hogy Betsabé helyett Juditra ne találjanak bennem.

Pelargusnak az egész teste végig lúdbőrzött. Ő értette e mondás fenyegető rejtélyét.

– Most nincs fecsegésre való idő – mondá az úrnő –, neked sietned kell, hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. – Ami ezután történni fog, annak majd hírét hallod az atyámnál. Neki csak annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cicelle az ő ősanyja volt.

Pelargus arca egészen felmagasztosult e névre. „Rozgonyi Cicelle!” Az a hősi asszony, aki a férfiakat csatába vezeti, aki a fejedelmét vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leírva a dicső teremtés, mint aki itt most előtte áll, magas, délceg és karcsú; orcáin rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek, hol kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, amiknek a fenekén tűz lángol; néha meg zöldek; ahogy mosolyog, csábít, vagy haragszik; a haja meg a sáfránnyal vetekedő sárga. Ezt hibának is vette minden ember a versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? De hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?

Lehajolt megcsókolni a kezét.

„Rozgonyi Cicelle!… Mért nem lehetek én Cserni Száva?”

(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi mondakörből.)

– Nem, fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán siess az utadra!

Pelargus többet tudott az elégnél. A költői lélek divinál.

Azalatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, amíg az úrnője felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát kellett magára venni. Illett az az ő sima arcához. Korponayné maga kapcsolta rajta össze a tulipiros, százráncú viganót, hozzá a csatos virágos mellénykét, a dudoros ingujjakkal; a fejét bekötötte előbb csipkés főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolatkendővel, elöl a homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a piros csizmát maga is fel tudta húzni.

Úgy, hogy mikor a kis benyílóból előkerült Korponayné Pelargussal, a kis úrfi elkiáltotta magát.

– Nini, a Zsuzsi itthon van már!

– Jól van, kis fiacskám! – mondá az úrnő, megcsókolgatva a fiúcska orcáit. – Csak nevezd Zsuzsinak az egész úton Pelargus bácsit.

– Hát a Pelargus? Jaj de szép maskara!

A gyermek elkezdett kacagni, vége-hossza nem volt a nevetésnek. Még akkor is nevetett, amikor az anyja elbúcsúzott tőle. Eszébe sem jutott neki a sírás.

Korponayné németül beszélt Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.

– Vigyázz a gyémántomra az úton, Pelargus. Rajtad kívül nincs az a teremtése az Istennek, akire rábíznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól betakargasd a bundába az úton. Felírtam a számodra, hol szállj meg útközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz. A gyermekkel is tótul beszélj, s Marinkának nevezd. – Ne sokat búcsúzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.

Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy décbundát; utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot, s az elemózsiás tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.) A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, ami az útra való, s mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyílt ajtó mellett, hogy utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniük, hogy a rájuk váró szánig eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó-ház elé állni, ne lássa az egész piac, hogy itt ülnek fel.

Mikor aztán eltűntek a szeme elől, az úrnő nem ment fel a lakosztályába, hanem betért a földszinti pitvarba, ahol a cselédek laktak előbb. Ott most üres volt minden szoba.