XI. FEJEZET
A dűlőrács szabadalma, meg a sánta doktor

§. 23. (Statutorum).

„Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja, avégett, hogy azon kikönyököljön, és az ablaka alatt megálló férfiszeméllyel hivalkodjék, jövő úrnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt eklézsiát kövessen.”

§. 24. „Kivéve, hogyha az ablakon dűlőrács vagyon.”

Mert ez a dűlőrács olyan egészen paragrafusformára lefelé kiöblösülő vaspálcákból és lakatosmű cikornyákból készült valóságos félkalitka, ami arra a célra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utcára kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, ami által a jó erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.

A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nemigen értekezhetett volna az ablakban levővel, nyakmeredés nélkül. Itt csak lóhátról lehetett társalogni.

Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas úr az, aki a megyeház felől közeledik, rézsút a piacon keresztül. Öltözete, arca, modora tanúsítja, hogy francia gavallér, tollas háromszegletű kalapja alól fekete allonge-paróka omlik alá, simára borotvált arcát körülrámázva. Arca fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanús fiatalság az arcán, amit azzal csúfolnak, hogy „örök”; csak a megduplázott toka bizonyítja, hogy ez a fiatalság már a második stádiumát éli.

Ez az úr a szép Beleville lovag; veszedelme az asszonyi nemnek, nagy szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari főtiszt a kuruc hadseregnél. A versailles-i udvar által is azért lett erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltűrni – amivel pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy „ez a Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni”. Elküldték aztán Rákóczihoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.

Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, amiket ezzel a corollariummal fejezett ki: „Hét eset közül egyben pofon ütnek és kidobnak, de hatban sikerül.” Ez a theorema Magyarországon is alkalmazható volt, azzal a kis különbséggel, hogy hét eset közül hatban dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.

Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt, nagy gyülevész állta körül a ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt leányt körülfogta a kofanép, mindenféle csúfsággal elhalmozták, hólabdákkal hajigálták, pálcákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem győzte a csőcseléket távol tartani tőle.

A francia főtiszt odarúgtatott a nép közé, s szidta a féktelen hadat franciául. Abból azok nem értettek semmit. Amíg a lovával közöttük toporzékolt, addig szétzüllöttek, de amint odább ment, megint csak összeröffentek, s folytatták az arcátlankodást.

A lovag pedig, miután gavalléri kötelességének eleget tett, egy bántalmazott hölgynek ötpercnyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga után.

Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a lovát toporzékoltassa.

Erre megnyílik az az ablak, s az ablakkosárban megjelenik a „coeur dame”.

Gyönyörűen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: „An den Mann dressiert.”). Ha valakit közelíteni lát, rúgni, vágni készül, a falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy hallgatózzék.

A társalgás különben is franciául folyik, s azt Lőcsén nem értik.

– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.

– Jó neki ottan – mond az úrnő.

(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az értelmét.

– Ez volt az utolsó a háznál? – kérdi mosolyogva.

– Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel; azokat most eresztettem útnak.

– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magisztrátus, a belső frajjt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a generális, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.

– De még hátra van egy – mondá a hölgy, folyvást széttekingetve lesben álló szemeivel. – A sánta doktor rendesen be szokott hozzám látogatni, este nyolc órakor, s ott ül, és tart szóval, míg el nem alszom.

– Ő itt lakik a házban?

– Igen, a hátulsó lakosztályban, amely a Fabriczius családé, aminek a Bástya utcára nyílik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom az övékétől vasráccsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az öreg, s igen széles tudománnyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az első óranegyedben.

– Hogyan?

– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a szóval, hogy beteg vagyok, de az orvost nem. Másért is szükségem van a recipéjére.

– És az én epigrammomra? – kérdé a lovag.

Erre felpattant a hölgy.

– Az egy szemtelenség!

– De hízelgő szemtelenség.

– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a szerelmét mivel lehet elnyerni. Végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az „occasio bona”. (A jó alkalom.)

– No, és az occasio bona, az itt van.

– Az igaz, hogy itt van.

– És így kapitulál a vár? – Ostrom nélkül nem.

– Az approchok már a bástyák alatt vannak.

– De még az akna nincs felrobbantva.

– Aforizma ez, madame?

– Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.

– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a hódolatomnak.

– Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög. – Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?

– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgyis mindig ott van a harmadik is.

– De mondja meg mégis, miért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?

– Ha nehéz, ne tegye meg. – Választ kérek.

– Hogy ezt magától nem találta ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt minden ablakban egy Argus ül, aki erre a házra vigyáz, amiben én lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem volt-e postagalamb? Én mindent kockára teszek! Őrültség volt tőlem önnek az első szavára is rögtön „nem”-et nem mondanom. De még az utolsónál jókor van mondanom.

– Ön tehát nem tréfál, madame?

– Ilyen hidegben nem szoktam. – Nézze meg ön, a Heinrich-ház rundellájából perspektívával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön kívánsága? Csakugyan az-e?

A nő vállai vonaglottak a kacagástól.

– „Occasio bona.” Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak „Occasio bona.” Egy olyan alkalmas óra, amikor az egész világnak, ha millió szeme volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha pipára gyújtana.

– Ezer mennykő! Szép kis pipára gyújtás!

– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy különbség volna közötte. Vagy talán nem bízik a francia szív magához?

– Mit nem bízik a francia szív magához?

– Hogy egy olyan órában, amikor minden ember elvesztette a szívét, ő a helyén meg tud állni? Hogy amikor az egész világ jajgat, imádkozik, a harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: „imádlak”.

– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos diablesse en falbala.

– Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.

– Nem. Belleville lovagról nem mondja azt senki, hogy megfutott egy szép asszony elől.

– Mint a bibliai József.

– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, amit ön kívánt tőlem.

– Meglesz? (A nő arcán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?

– Amikor ön kívánja.

– Pontban éjfélkor.

– Akár előbb.

– Nem. Mert ma péntek van. Hadd múljon el.

– Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?

– A többi az ön dolga.

– Tizenkét óra után egy negyed múlva én itt leszek az ablak alatt.

– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtójáé. Most siessen. Nagyon sokáig beszéltünk már.

– A viszontlátásig:

– A rettenetes viszontlátásig.

A nő visszavonult a dűlőrácsból, a lovag továbbporoszkált. A ketterhäuschen előtt nagyvolt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a kalitba bezárt személynek.

Egy biklát (kettős cipó) meg egy korsó sört.

– Itt van, bregyó! Vedelj! Pofázz!

S bedugta a ketrec rácsain a lapátra tett élelmiszereket. Az is emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvű erkölcsi kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni („gelapatirt werden”).

A kitett nő arra sem mozdult meg.

– No, majd hozzányúl, ha megéhezik! – mondá a hóhér.

– Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.

De biz arra hiába vártak napestig. A leány mint a tüskés borz, összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott, a sör kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrec ritka rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le magáról.

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka építve, társalgó párok számára. Korponayné végigülte ezeket a padkákat, az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól, míg ő a tél hímzésén a forró lélegzetével olvasztott egy kerek nyílást, amin kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte ott a ketrecház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

Mindazt együtt szenvedte vele.

És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy „jó neki ott lenni!”.

A déli harangszónál üres lett a piac: minden ember ment ebédelni, a gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos megtette neki azt a szívességet (jószívű ember lehetett), hogy a dárdája hegyére felszúrta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél felmelegítette; úgy nyújtotta neki vissza; de a delikvens akkor sem reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van. Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a süteménynek, ami a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.) Azt biz a tepsiben felejtették, s nagyon ki volt száradva. A hölgy beleharapott, s amit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Így szétharapdálta falatonként az egész süteményt; de le nem nyelt belőle semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piacon már nem volt semmi néznivaló.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a faliszekrényből azokat a gyermekruhácskákat, amik a kisfiától maradtak itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki vízzel nedvesíteni; a könnyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a fiának egy kis nyestprém süvege: éppen olyan süvege volt az urának is. A kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajon mi feküdt a két süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Meg a sutba dobta mind a kettőt.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett; nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra, s mindenütt keresztülszaladgáltak az útjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit, s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyújtani. S mihelyt meggyújtják a gyertyát, már akkor éjszaka van.

Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.

Megvetette az ágyát, és aztán levetkőzött és lefeküdt.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zűrzavaros világgal, aminek chimaerái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, ami a hálószobájától a tornácig vezet, mely az első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen kopogás, amit egy sánta ember támaszt, aki két mankóval jön. – A doktor érkezik.

– Ahá! – mondá az életre ébredő. – Hisz ez még hátra van.

Hirtelen szétszórta a haját, átkötötte a fejét egy fehér kendővel. Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kínoktól vonaglott az ágyán.

A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.

– No, mi baj? – kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kacagás lett; a kacagást csuklás követte; a szenvedő arca minden vonásaiból kikelt, az ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyű módra markolásztak az ágyruhákba és vánkosokba, néha a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a többit a légbe emelte hanyatt görbülve, és aközben nem szűnt meg kacagni.

– Ihol van ni! A furor daemoniacus (a kacajgörcsnek ez volt a tudományos neve) – szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. – Megmondtam tegnap, hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az ember az asszonyoknak, akik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a szokott baját. Valahányszor az ura útra megy, mindig megkapja. Sebaj no. Tudjuk a panacaeáját. Vegye a bal keze markába ezt a lapis nephriticust, s szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát művelt: a kacagás nemsokára elmaradt, sírás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könnyhullatás is purgatio. Tisztul vele az ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a páciens sírni vagy prüsszenteni tud, jó a krízis.

A sírásra aztán következik a fejfájás.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős bennünk az életeszencia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet. Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől didereg, az ajkai csupa kettős w betűket vacognak, s ha betakarják, akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van fiolákkal, azokat előszedegeti.

– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a belső frajja az asszonyságnak?

– Ott kinn a ketterhäuschben – lihegé forró ajkkal a páciens.

– Úgy? Igaz bizony. Hát a többi cselédség?

– Mind itthagytak. Elkergették.

– No, ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a háznál. Hát Pelargus?

– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! – kiáltá dühösen a beteg nő, s őrjöngő indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy maradt ott.

– Üm! Ez már nagy baj! – monda a doktor, látva, hogy nagy itt a paroxizmus. – Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.

S azzal hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg régi gazdasszonyát. Az nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta a mindenféle utensiliákat, amiknek a kezeléséhez nagyon jól értett.

Első dolga volt az ágyat ismét rendbe hozni.

– Mik vannak a kosárban? – examinálá a doktor. Minden ott volt, ami szükséges. Még egy sörös palack is. Ez pedig nem a páciens számára való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakaín keresztül való virrasztás megkönnyebbítésére.

A doktor kiadta az instrukciókat Léni asszonynak.

Ímhol vannak az üvegcsében a pilulae de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre egyet kell beadni. Egy óra múlva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a paroxizmus még arra sem múlik, akkor két óra múlva négy szemet. Annak a virtusa aztán kétségtelen. Ha a páciens három pilulától alszik el, akkor aludni fog holnap reggeli kilenc óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet beveszi, akkor csak tizenegy óra és húsz perckor fog fölébredni. Addig nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem jövök. Scientia juvat: Deus providet.

Ezzel a doktor, re optime gesta, elkocogott haza.

De ott maradt az ápolónő.

– No, drága szentem – nyájaskodék Léni asszony. – Üljön fel egy pillanatra, hadd adjam be az első piluláját.

Korponayné ráförmedt:

– Csak nem vehetem be nádméz nélkül.

– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a pohárszékben!

Jól sejtette, ott volt a nádméz.

– Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelencében.

– Ostoba állat! – dühöngött az úrnő. – Hát így rágjam meg egy darabban?

Tudniillik, hogy abban az időben még a cukrot csak kandírozott alakban produkálták, mint sárgacukrot.

– Hát megtörjem, ugye, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?

Ráhagyták, hogy keresse ott. – Kitötyögött egy meggyújtott viasztekerccsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bújósdit játszott vele; ahol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, ahol nem is gondolta volna.

Megtörte hát a cukrot apróra.

De azalatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az akkor hanyatt szegzett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú, éles lélegzetvétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget, s azt látta, hogy csak négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva, egyszerre bevett belőle hármat.

Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony…