XII. FEJEZET
Regina mea

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a cél el van érve. A páciens nem rúgkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karszékben; a söröskancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinációba hozzuk a páciensnek rögtöni felébredését, arra a diagnózisra jutunk, hogy a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az ő söröskancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacaeának, hogy mégis a furor daemoniacus múlt el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklándozza az ápolónő orrát, s meggyőződött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé aranyfonállal áttört rácinget öltött magára; ahhoz török salavárit húzott fel, rózsaszínű selyemből; azután tarka virágú, fekete rókával prémezett, damaszt kaftánba bújt bele, amit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst láncocskákon filigránnyelű kés, aranyfogantyús olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, ahogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis recefice főkötőcskével szorította le, ami a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő recéjét a hajtól nem lehetett megkülönböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy állótükörhöz, mely egész a földet érte. A szemközti kép őrá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni, s egy pillanat múlva mind a két alak eltűnt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kísérettel járó kuruc fővezérek szélesebben kinyúlhassanak a kvártélyukon.

Az állótükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfannschmidt-házhoz. A szűk falnyílás egypár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy előbb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután előbb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félretolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kuruc tábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antonius, magyar kiadásban. Arckép, márványszobor, művészi kéztől alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. „Még akkor” kuruc módra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt, és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; előkelő arisztokratikus hátradűléssel.

– Regina mea! – rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező elé.

– No, no, nem szabad hozzányúlni, mert üvegből van! – szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit súgnak a fülébe.

– Ah, az nem megenni való – szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.

– Éhomra nem! – felel rá bosszúsan, és mégis nevetve.

– Mit beszélsz!

– Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

– Hát miért nem?

– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni; sohasem álltam még meg konyhában.

– Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem…

– Jól van, jól… – vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. – Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

– De miért?

– Mert böjtölök. Péntek van.

– De hiszen nem vagy te pápista.

– Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

– S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásban?

Ebben egy kis csendes szarkazmus volt; amit a szép hölgy el is értett.

– Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

– Hát a mai olyan fogadás volt?

– Olyan.

– Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

– Ha megígéri, hogy nem nevet ki érte.

– Sőt, együtt sírok rajta, ha arra való a tárgy.

– No, hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs száll; a szemei megteltek könnyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könnyeit letörülni, s helyre engesztelni a kedvét.

– S miért küldte el szegénykét? – kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó nap verőfénylett vissza.

– S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni a lábaihoz, s kezeit csókokkal borítani.

– Ne bántsa! Eltörik! – szabódik a megtámadott. – Ejh, micsoda házigazda ez, aki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

– S még hozzá a vendégét, aki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képező, barokk stílű táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, aminek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkó alakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva a legdúsabb lakomával, aminőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

– Ah! – szólt elbámulva a hölgy. – Kegyelmed vendéget várt?

– Királyi vendéget! A „regina mea-”t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja, s a maga véleményét el ne mondja az ínycsábító sültekről és süteményekről, amiknek halmazából karcsú és öblös velencei kristályok kandikáltak elő, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne fossza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belőle, odateszi az ajkai közé.

– Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából, s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, amiket meg tud tartani.

– Amíg az az óra tizenkettőt nem mutat!

Egy nagy állóóra ketyegett aranyozott állótokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

– No, hát majd én segítek az időnek sietni! – szólt nevetve a lovag, s elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramű egyik súlykoloncára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson. Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt meglopni nem bűn.

– Micsoda két nagy bolond kulcs az? – kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

– Annak a ketterhäuschennek a kulcsai odalenn a piacon.

– Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

– Rám bízta a magisztrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

– Mit vétett az a személy?

– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. Aszerint fogják megbüntetni.

– Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre. Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arca. A szégyenpír vissza nem tartható. Erezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orcáját.

S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellentmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, amíg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

– Ejh, használjuk az időt! Úgyis ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hűsítőre.

– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi közös Panteonunkat. Hadd mulassunk rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óraláncához csatolt acélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett vörösréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a „közös Panteonnak”.

Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó, hogy csak ők ketten bírtak róla tudomással.

Talán éppen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A művészet nagy kerítő.

Naturalista lángész volt mind a kettő. Andrássynál ez még családi hagyomány volt; már a székely nagyapái ott Csíkszentkirályon is híres piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a magyar, székely, kun stb. hétvezérek alakjaival; s első báróvá lett nagyapjuk rajzolta a kartonokat – barátságból – a Thurzó-féle bittsei várpalota korridorjai számára. Andrássy István a tízéves szabadságharc alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a hírességeknek az alakjaival, akik e harcokban vezérszerepet játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, franciák; uralkodók és hadvezérek.

Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők; s ez meg Juliánnának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot éppen egy nőnek adta. A nőszív különben arra van alkotva, hogy eszményítsen. Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élcesség, kegyetlen szatíra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit, s a gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek nemcsak az arcára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni. Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a „nagy pipájú, kevés dohányú” rebellis kuruc alakjában személyesítette. Forgach Simonból kétkulacsost csinált, aki a féllábával Ausztriában, féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a szatírája; az áruló vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében pohárral kínálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba megverekedjék.

De ami legveszedelmesebb jellegű karikatúra ez albumban, az magának Rákóczi Ferencnek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem úgy van torzítva, mint egy drótostót, aki a megfordított pipaszárát a szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István koronáját, azt összedrótozni igyekezik. Az erdélyi fejedelmi süveg a szeméig le van húzva, s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta mögül Péter cár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel koronát kínálja neki. – Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arcképei kész prédául szolgáltak a démoni gunyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a hátulsó lapján nem volt semmi karikatúra. Ez volt a császár maga.

– Mért nem bántja ezt is, mint a többit? – kérdezé Andrássy István szép munkatársától.

– Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele tenni.

Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, aki azt egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyit mulattak ők ezeken a figurákon: – mikor senki sem hallotta!

Mennyi gonosz kacaj, csúfolódás egyesíté lelkeiket, mikor így kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arcába dobták könnyelmű megvetésüket.

Nem maradt ám kigúnyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlan szívű, rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy borbély volt, aki a földglóbust borotválja, maga olyan kopasz, mint az a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, aki savanyú képpel tanulja az ABC-t. De ott volt abban Andrássy Istvánnak a testvére is, a fehér barát, akit „dervisgenerális”-nak gúnyoltak: az egyik lapon mint ájtatos cisztercita tonzúrás fejjel, fehér csuklyával, a második lapon mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt táncolva.

– Biz ebből csak egy kép hiányzik még – szól Juliánna, végiglapozva nevetgélés mellett az éles lapokat. – Kegyelmed maga nincs még benne.

– Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is – monda Andrássy.

– Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No, de most éppen ahhoz való az óra. Amíg a mutató a tizenkettőre ér.

– De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, amilyen valósággal vagyok.

– Minden bizonnyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg előttem.

Azzal leültette őt a patkó alakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett táboriszékre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az albumot, úgy rajzolt az irónnal.

Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén, s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített asztal is. Ó nem fogadott semmiféle böjtöt, s nem látszott afölött aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát, hogy a hosszú nyakú, lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.

– De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost – zsémbelődék vele a szép művésznő.

A vitéz úr meg akarta egynéhányszor lopni a rajzolt képet, felszökve helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a könyvet.

– Soká tart-e még?

– Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna. Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag, s elkapta a hölgy kezéből erőhatalommal az egész könyvet.

A hölgy kacagva sikoltozott, a főúr szintén kacagva káromkodék.

– Ah, átkozott vad-angyal! Minő csélcsapság!

Az ő arcképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva. De az még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos, a másikba még egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt, danára felnyitott szájjal, mellette sziluett alakban Löffelholtz német tábornok árnyképe; aláírva a torzképnek: „A kocsmagenerális”.

– Ezért bosszút állok! – kiáltá a vitéz, s a bosszúja elől sikongatva futó hölggyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé menekült, s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe tette magát.

– Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? – kérdezé az első akkordok után fejével negédesen bólintva.

– Ismerem a cudart – felelt rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.

Pedig az a nóta elég dallamos volt.

Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a címe, hogy „A kocsmagenerális”.

Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei – a borozóasztal mellett; a végső sor ezt variálta:

A második kupa bornál
Mond a generális,
Várjatok még, hadd igyon még
Kocsmagenerális!

És így felelt a hatodik kupa borig.

Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá. Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Juliánna csengő hangjával, ami hasonlított a kacagáshoz és a madárdalhoz, végigdalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele énekelte a refrént szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik strófát kezdett, amit még Andrássy István nem hallott.

Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a kuruc alvezérnek.

Ez a győrvári hős diadalát énekli; amidőn Andrássy a császári tábornokot, Heister Hannibált, aki előtt a többi kuruc vezérek már mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

A hetedik kupa bornál
Kocsmagenerális
Úgy megveri ellenségét,
Nem marad egy szál is.

Ah, milyen jólesett ez az elégtétel a szívének.

A hat gúnystrófa után a hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos cigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset, bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a zöld gallyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy, azt megszokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában jogosulttá lesz ez a „szent” csók.

De Juliánna tiltakozott ezen játékdíj ellen.

– Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me coenas, at avis edit e regibus (Maecenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arcát, odatelepedett az asztal melletti kerevetre, s egy molnárostyát dugott a szájába. (A németek Hohlhippennek nevezik.) Ez tulajdonképpen nem is étel; csak sült levegő.

Az óra pedig éppen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra, odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a megsarkantyúzott horologium; de ez már nem különbség; az ember megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A többihez aztán megjön a kívánság és az engedelem.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokallta azt, s a legvidámabb kacagás közt el-elkomorodott.

– Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.

– Ej! Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a kocsmagenerális?

Pedig bizony őkegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt-a poharak dolgában.

De hát lehet még egy nyolcadik strófája is annak a versnek. Van is.

Ahol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony a nótában. Eszébe juttatja-e vagy elfeledteti vele a nyolcadik pohár?

Már azt nem éneklik fennhangon, csak úgy dúdolva; félig elsúgva, félig elzöngve a szót; egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig visszafojtva.

A nyolcadik kupa bornál
Kocsmagenerális
Nem látja már a szép asszonyt,
Ha előtte áll is.

Jaj, dehogynem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy Fel nem falta!

S fennhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.

– Csitt! Ne danoljon olyan fennhangon! Mind kihallik az utcára.

– Dehogy hallik! Ki járna mostan az utcán! S ha hallik is, eb füle, aki hallja! Nem parancsol nekünk a lőcsei bíró!

– Hát ez a kisbíró? – mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szíve fölé téve. Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

– Már megint kezded a gonosz játékodat? – szólt kedvszegetten a lovag. – Hol meggyújtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz nekem kísértetekről mesélni. Addig cirógatsz a bűvös-bájos tenyereddel, míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt hiszem, csak álmodtalak.

Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.

– Csitt! Hallga! – súgá a nő, kerekre felnyitva szemeit, s a jégvirágos ablakra bámulva.

– Mi az? Mit neszelsz?

– Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram jön vissza a portyázásból.

– Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én szívem, azt hallod.

– Nem tudom, mi lelt? Úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek kezeim. Ne szorítsd olyan nagyon, fáj.

– Hamiskodol! Szökni akarsz, Alig várod, hogy itt hagyhass.

– Alig várom? No hát lásd, hogy mennyire akarok tőled szabadulni?

S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset; azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s ezt a négyet összefonta egy tekerccsé. Szép színt adott a kettő!

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint ahogy a kígyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak elválni.

– Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?

Az bizony nagy kérdés!

A nagy falióra kétnegyedet ütött éjfél után.

Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öccse szemére. mert ő akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az éjjeliőr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen! Hat ’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most odakinn lenni!

Mint annak a bezárt leánynak ott a ketterhäuschenben!

– Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! – rebegé az asszony. Hogy fázik az ember, ha a bűnére gondol.

– Legyen mind én terhem! – biztatá a férfi. – Az én lelkem álljon ottan (ha ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?), s feleljen helyetted is Isten előtt (ha igazán van Isten?).

– Óh jaj, ne káromkodjál!

– Tégy róla; taníts imádkozni!

– No, hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.

A nő a jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta, s görcsösen kebléhez szorítá. – „Mondd utánam az Úr imáját.”

– De csak a két utolsó sor nélkül.

– Mit? A két utolsó sor nélkül?

– Az ám. Mert én mindig azt kívánom: „De csak vígy a kísértetbe!” S aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor „soha ne szabadíts meg bennünket a gonosztól”.

– Ah, ne csúfold az Istent!

– Tud is valamit rólunk. Ha él, más gondja van!

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kuruc főúrnál. A fejedelem példáját nemigen követték, aki maga nagyon vallásos volt; ki is csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, ahogy a fegyverek diadalt vagy kudarcot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jólesett neki rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

– Jéggé fagyok, ha így beszélsz – rebegé Juliánna. – A vérem megfagy a rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor: félelme nem volt színlett, de igazi; arca úgy elnyúlt, elhalványult, szemszivárványai felhúzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.

– No, ne reszkess! Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd meg érte! Tégy rá tüzet!

– Hát hiszesz Istenben?

– Hogyne hinnék!

– És a szentekben?

– Még tebenned is!

– Hát térdepelj elém. Mondd utánam a Credót.

A lovagnak meg kellett mindent tenni, ami parancsolva volt. Engedelmességének megvolt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy tér vissza az életpirosság a hölgy orcáira; át szellemült tekintete égnek fordul, és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhítat nyilvánításával, most már szabad az út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek odafonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó éjszakát; a vészláng pokolfénnyel árasztja el a termet, bezúzva a robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár elkezd magától végiggurulni a pallón, s az állóóra mind a két ütőjével rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang carillonja volna.

A lovag rémülten szökik fel térdéről.

– A lőporos torony! – kiáltja berekedt hangon.

Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az kötve tartja.

Nincs idő azt most kibontogatni.

– Vágd le mind a kettőt! – kiált a nőnek.

Juliánnának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás, s az összefont fürtök kezében maradnak.

Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.

Az egész ég lángvörös, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba, vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák mint tüzes sárkányok, szállnak szerteszéjjel; majd a töltött gránátok kezdenek elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.

A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhordozóját kiabálva.

– Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!

Aztán bevágja az ajtót, s otthagyja az imádott hölgyet magára. Az pedig Delila-mosollyal néz a levágott Sámson-fürtre, ami kezében lett hagyva.

Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik. Odakinn a piacon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az odújából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, amit a zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, amit az első rémület a kezébe adott. „Itt vannak a németek!” Ez a kiáltás hangzik szerteszéjjel. „A bástyákra minden ember!” üvöltik az erősebb hangok; dobpörgés, trombitaharsogás tör ki az emberzajból. „Itt van Löffelholtz!” S a kiabálás közé nemsokára puskaropogás vegyül. A falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a tüzet oltani, amit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A zűrzavar lassanként tovavonul a piacról, a tüzet elnyomják, az ég lángfelhői lassan elhamvasodnak.

Juliánna odalopózik az üvegtelen ablakhoz, s kikémlel rajta. A piacon senki sincs már: üres a tér. Aki csak férfi, az mind az ellenség rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Juliánna levette az óra súlykoloncáról a ketterhäuschen kettős kulcsát, s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot és a torzképek közös albumát.

Mindent megkapott, amit kívánt.