XIV. FEJEZET
A csalhatatlan panacaea

Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül védte a fedett állását mind szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett az egész ráröffent fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is kaptak tőle már elegen, amivel hazamehetnek. A rárohanókat meg-megszalasztja; de aztán a helyére megint csak visszatér, nehogy körülfogják, vagy egy másik csoport azalatt megszállja a kapu alját. Végre azonban utoléri a nagy veszedelme; amint Fabriczius parancsára belülről kinyitják a kaput, s hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére.

Belleville lovag ugyan még az orozva jött lefegyverezésre sem adja meg magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a köpönyeget, s kidugva rajta a karját, fél kézzel és kurta dákossal is vitézül ellent hány a vele dulakodóknak, s sok kárt tesz levágott fülekben és betört oldalbordákban; míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül, s azzal lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása dacára.

A szomszéd házban volt a kuruc tábornok főhadiszállása, de abban most egy lélek sem volt ez idő szerint, minden ember az ellenség elé sietett.

A diadalmaskodó népség bosszúval ordítá: „Oda kell őt csukni a ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!”

Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás hangzik fel az ókapu felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.

Korponay János érkezett meg!

Nem lett belőle Uriás!

A kuruc kapitány szétverte a lesben álló ellenséget; elhozta a fővezértől küldött élelmiszert és lőport a hegyszoroson keresztül, hiány nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor érkezett, hogy a robbanás után rohamot kísérlő császári csapatokat lovasságával oldalba kapja, s az ostrom visszaverésében elnyerje az oroszlánrészt. Háromszoros diadallal került vissza a kis kapitány. (Többet tud már az ABC-ből a három első betűnél!)

Az ő lőporos és liszteszsákos szekerei dübörögnek ott végig a széles utcán.

– Utcu, kutya, kurta! – kiált Korponay, mikor a Pfannschmidt¹ -ház szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló tömeget a Thurzó-ház előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. – Micsoda disznóság van itten!

Azzal sarkantyúba kapva a lovát, odavágtat a lovasaival a legsűrűbb tömeg közé; amikor már éppen kötözni kezdik hátra a kezeit Belleville lovagnak.

– Hát ti infámis rackerek! Amíg én a várostokat védem, azalatt ti az én feleségem szállását ostromoljátok! Én tinektek ennivalót hozok, lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal a nemes úrral?

– A francia ez! – kiabálnak a polgárok.

– Micsoda? Belleville lovag! Az én kamerádom! Eresszétek el mindjárt! Mit vétett nektek?

– Elszöktette a leányt a ketterhäuschenből. Ide hozta ebbe a házba! – kiabálnak minden oldalról.

– Jól tette! Derék ember volt érte! Az is az én cselédem volt! Hogy mertétek elfogni? S még azért ilyen ribilliót csinálni! Mikor a sáncok előtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk támadtok! Hazahordjátok az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én megeszlek benneteket, medvecukor alakjában támadtok fel az ítélet napján!

E kibékítő szavak nem téveszték csillapító hatásukat, a fegyveres polgárság abban az arányban kezdte átengedni a tért a piacon, amelyben azt az előrenyomuló kuruc huszárság elfoglalta; a társzekerek döcögtek ezeknek a nyomában.

Korponay leugrott a nyergéből, hogy összevissza cibált vitéz bajtársával kezet szorongasson.

– Ventre saint gris! Ces cancre des bourgois! Mi történt itt veled, bajtárs? – kérdi tőle.

– Velem semmi. De te ugyan jókor jöttél. Én már félóra óta védem a kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már fel is akasztották.

– A feleségemet! Akkor gyere velem!

S azzal karon kapva a kedves bajtársát, vitte őt rohanva magával, útközben rátaláltak Belleville elhullott kardjára. Azt is felvette, a kezébe adta a lovagnak.

– Megyünk az asszonyomhoz!

No, ez szép találkozás lesz!

Doktor Cornides ezalatt odafenn minden tudományát kimerítette, hogy az alvó úrasszonyt életre keltse, természetesen eredmény nélkül.

Tanúi voltak a sikertelen kísérleteknek többen a házkutatást végzett polgárok közül, akikhez csatlakozott később Fabriczius is.

A bíró, amint Belleville lovagot a drabantjai elnyomták, visszasietett Korponayné hálószobájába, nehogy távollétében az asszonyt valaki, az egyetértő szövetséges társai közül a történtekről értesítse.

Ezalatt Wencezlauz is előkerült a villamos géppel.

Megcsinálták az ember-láncot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wencezlauz hajtotta az üvegkereket. A doktor hozzányúlt a jobb kezével az ördöngös gép villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.

– Még erősebb elektricitást kell összegyűjteni! – mondá a tudós ezermester, s Wencezlauz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel hajtani a gépet, aközben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az ébresztési kísérletek alatt félrecsúsztak.

De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kísérve Belleville lovagtól.

Mikor meglátta ezt a sok hívatlan, szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy feleségét tortúrázzák. Hozzá a doktor alakja, a villamos gép s az azt hajtó hóhérlegény.

Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat, s a legjobban keze ügyébe eső Wencezlauz nyakát megragadva ordítá:

– Mit csináltok ti itt? Beste lélek fiai!

Doktor Gordines, felismerve a kapitányt, két mankójára emelkedék, fejét a vállai között csaknem elvesztve, kenetteljes hangon mondá:

– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra soporem arte misiale m.

Korponay a doktort félretolta maga elől, Wencezlauzt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá: „Juliánnám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!”

És ecce! A gonosz tetanusznak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé; szépen meghajlott; a szempillák felnyíltak, az öklök, amik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.

Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végképp elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hízelgő ébresztő nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dózisban, hevesen lihegve hozzá: „Kedvesem, aranyom, bálványom, édes kis uracskám!”

Doktor Cornides kihúzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az okuláréján keresztülnézve beleírja ólma hegyével a praxist: „Contra soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. Probatum est.”

– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk – monda Belleville lovag.

– Magam is azt tartom – szólt Fabriczius. – A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda Wencezlauz a ketterhäuschen mellett a strázsán, amíg föl lesz váltva; a többieknek a maguk őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville lovagnak pedig a börtönben.

Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését, s sietett a beavatkozását érvényesíteni.

– Protestálok! Bíró uram, Belleville lovag katona. Őfelette polgári magisztrátus nem ítél, ő csak katonának adhatja át kardját. Én fogom őt őrizni, és én felelek érte.

– Ám lássa kegyelmed – szólt Fabriczius; elég önuralkodással, hogy semmi arckifejezéssel ne magyarázza szavait. – Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!

Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe; s savanykás képpel adta át kardját Korponaynak.

– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? – kérdezé tőle a kapitány, mikor a többiek eltávoztak.

Belleville lovag félrenézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva, s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, olyan démoni hamissággal mosolygott feléje.

– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de éntőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.

– Valami kaland volt! – suttogá Korponay. – Va! Farceur! Kitelik tőled!

S azzal gyöngén a hátára ütött.

– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kívánj neki jó reggelt, s aztán menj át a szobámba, dűlj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.

– Köszönöm.

Belleville lovag hallhatá, alig tette be maga után az ajtót, a csalfa tündér örömének csattogó hangjait.

Ő pedig aludjék békével.

Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.

Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására.