XV. FEJEZET
Te Deum laudamus et caetera

Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harci feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, aki a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki őtőle várja a parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert ahol más józan fővel is bakot lő, ott ő kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sáncokat helyrehozatni, a meggyulladt épületeket eloltatni, a gyanúsakat összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kísértetni: ez mind az ő feladata volt.

A városi polgárcéhek, amint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a főhadiszállásukon.

– No, csak lassan azokkal a schieszprügelekkel! – csitítá őket Andrássy. – Ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekercét; aki ács, kőműves, álljon neki a szétdűlt tornyot helyreállítani; aki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni, amire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyíklesőt meg taglót ne hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn oly kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!

Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Detun laudamus lesz; arra hívogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy illik.

– Úgy? Hát még „Téged Isten dicsérünk” is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegőbe repült? Jól van no. Elmegyek. Úgysem láttam még belülről ezt a híres lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék a templomparádét a szokottnál; mert itt még van egy kis dolog. Ezt a szétdűlt fortificatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville lovag? Ő ért ehhez!

Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy, a városból érkező tiszt tudatá vele, hogy a franciát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanúsítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos tornyot.

– Hát akasszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem Belleville-re szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.

Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.

– No, akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! – szólt nevetve Andrássy. – És így várhat egy kissé a fortificatio.

Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi főbírónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő számban, mint a városi tanácsosoké, ítélő bírákat kinevezni, amely törvényszék aztán majd ítélni fog Belleville felett.

– No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.

Eközben valami nyilallt keresztül a tábornok emlékezetén, ami a nagy zenebona között egészen kiment a fejéből.

Az a veszedelmes Panteon ottmaradt kitárva a szobájában.

Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végiglapozhatja, s akkor sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kuruc vezér jóindulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt.

Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukható tükrét, amit a nyalka kuruc nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.

– Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.

A felügyelést most már rábízhatta Bankós Balázs ezredes kapitányra, maga lovára vetette magát, s hazaügetett a szállására.

A borbély ott várta már az előszobában, a borotváló eszközökkel.

– De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is mondá a tábornok, – Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök, s egypár fürtöt elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyírni miatta.

(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétől.) És emiatt áldozatul esett az egész szép dúsgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kuruc hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára nyírt hajjal.

Alig hogy a borbélyát lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belső szobájába.

Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszín szalag a kereveten; hanem a keresett arcképes könyv, az nem volt sehol.

– Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?

De talán mégis elvitte, s akkor éppen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Őnála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.

A tábornok azonban mégsem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerülhet.

A titkos átjárón keresztül egy perc alatt találkozhatik Juliánnával, s kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.

Csakhogy annak most itthon van az ura. Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.

A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papírra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, aki felhívatik, hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.

Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem ide sietett az elöljárójához legelőbb is jelentést tenni a rábízott expedíció kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.

Ezért meg is érdemel egynapi árestomot.

A levelet lepecsételte a gyűrűjével, s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordinánc által.

Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virrasztás, mindennemű strapácia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossz néven venni tőle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem lehetett venni.

Ő vette át az urát kereső ordinánctól a levelet. Cseléd még nem volt a háznál.

Megismerte a tábornok írását a címzeten, s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét elolvassák.

Aztán mikor végigolvasta a parancsot, fogta az írótollat, s ráírta a következő indorsátát:

„Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; aki is pedig legfelsőbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra van ítélve, s annálfogva tábornok uram őkegyelméhez nem mehet.

Datum ut supra.”

Aláírva:

„Regina Tua!”

Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncnak, s aztán visszaült az állótükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.

Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a cipői a fel s alá járkáló Belleville lovagnak, a tükör háta mögött a rejtekajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtócsapkodás hangzott.

A szép tündér háromszor is újraigazította a kontyát.

Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategorikus válasszal, az első fúriában nagyon dúlt-fúlt, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.

– Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony, úgy látszik, hogy nem akar kontózni.

Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a piacon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy ágyúzás lett a vége.

– De hát mi az Isten csodája van odakinn! – kiáltott ki Andrássy az előszobájába, ahol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)

A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrinc, ki igen bizalmas viszonyban állt a tábornokhoz, szegről-végről sógorok is voltak.

– Nincs se török, se német a hátunkon, kegyelmes uram, csak a polgárőrség masírozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyúiból victoriát lőnek a talpasok.

– Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel lőporostornyunk.

– Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.

– Majornak tiszteld, öcsém, mától fogva.

– Hát akkor a felesége is avandzsírozni fog, ugye, kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt, eztán már istenasszony lesz.

– Bomolj meg! Ha a deputáció jön, vezesd be hozzám.

– Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.

A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patríciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok őrá.

Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, amire Andrássy is hasonló idiómában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig, a kuruc vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, aminek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén niederschuh-nak hívták.)

Kétoldalt a piacon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kíséretével együtt megérkezett.

A szenátorok padja már tele volt patríciusokkal; csak a két deputátus hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.

– Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! – inte kegyteljesen a tábornok. – Alauda uram aztán bizalmas súgással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végigzengeni a protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fenntartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a kacsingatásra.

Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy énekeljen!

– Szép templom! – mondá körültekintve. – Ez az a híres Mátyás király oltára? Gyönyörű egy munka!

S nem várta, hogy meginitálják, odament az oltárhoz. Aközben el kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész ornátusában. „Jó reggelt, reverendissime”, köszönté őt a tábornok, kezét nyújtva neki. „Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?” s megrázta a kezét a papnak katonásan.

Aztán fellépkedett az oltár zsámolyfokain.

A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik, s a sanctuarium előtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománcfestésű faragott alakokkal; a mű figyelemre érdemes alkotás.

Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.

– Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passió-képek vannak. Szeretném őket látni.

Egy ilyen kívánság – parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak, s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, amiket érdemes megnézni; aközben erős vita támad Andrássy és Alauda között fennhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami múzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.

– És ez valósággal Mátyás király ajándéka? – kérdé Andrássy.

– Igen; ő adományozta ezt Beatrix hercegnővel való házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett címerével. (Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben készült, s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)

Most éppen a pap ült a királyemlékű székben.

Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kísérőivel együtt, s ott a papnak a feje fölül olvassa le a gót betűket, amik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, amelynek a tábláján felismerte a brandenburgi címert, s lett abból aztán nagy archeológiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei eklézsiának, a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s neki fel kellett menni a katedrába prédikálni.

Ámde ez a katedra is művészileg nevezetes díszmű. A dúsgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalul ül alatta a kétszarvú, törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a katedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok szobraival, középen a Megváltó a világalmával kezében, legfelül Keresztelő Szent János a zászlóval. – Ezt Andrássy mind apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a katedra alatt olyan fennhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csípőficamodásig birkózó, hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképpen?

Hála legyen a Mindenhatónak – sóhajtának fel a kegyes szívek, mikor végre odább vitte őket az… bizony majd megmondtuk, hogy ki.

Továbbmentek a tiszt urak a templomfalba beépített nevezetes műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az istentelen asszíriai császár ellen az egek haragját leidézze.

Már hozta a Jeruzsálem-ostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, amidőn egyszerre a prédikáció közepén megszólalt az orgona, egész hívatlanul, s akkor is nem valami mennybeli himnusszal, hanem egy egész profán dalnak a melódiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a kórusban, s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?

Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyílván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeyek fanyűvő vademberét, a Csákyak szaracénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a karthausiak egyszarvúját és a T. H. S. betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő farkasát, a Reichenburgok özönvíz előtti mamutjait, a Máriássyak hármas halmon álló páncélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, akik mind e templom falai közt várják az ítéletre hívó angyal trombitáját. Egész panteon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.

Ezalatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebaottal az asszírusok bőrére. Éppen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a katedra elé.

De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinóros talárba öltözött, hosszú szakállú férfialakot ábrázoló; mely szoborműben az a legkülönösebb, hogy a férfialak palástjának redői közül két kis gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata kezdődik e szavakkal: „Miserrimus peccator” (legnyomorultabb vétkező).

– Ez Thurzó püspöknek az alakja – magyarázza Alauda uram a kuruc uraságoknak – , ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, aki a palástjába búvik, jelenti ama gyermekeket, akiknek a nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan szolgája az úrnak).

– Él még ez a jó pápa? – kérdé Andrássy István,

– Nem él biz az – felel Alauda uram, felfogva a kérdés fullánkját. – Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.

– Mindazonáltal, kegyelmes uram – szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiú –, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.

Amire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a nyolcszázezer asszírnak a halálordítását is elnyomja, akiket a Malach–Hamoves angyal, Ezekiás kívánatára, Jeruzsálem falai alatt egy éjszaka lesakterozott.

Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikációnak.

Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kurucokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosnsok kelyhét, s más egyéb relikviákat.

Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:

„Der Herr segne euch, und behüte euch!”

– Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni – mondá egy fiatal patrícius egy öreg szenátornak, a templomból kijövet. – Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archeolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikációját.

– Higgye el kegyelmed – mondá rá az öreg –, hogy ez kicsinált praktika volt tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az ő nagy praktikáját!

A templomajtóban üdvözlé a kilépő kuruc főtiszteket Fabriczius.

– Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.

– Hát még mi lesz?

– A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött ítéletet hozni.

– Hát ma már ne is ebédeljen az ember? – pattogott a tábornok.

– Ítéletet éhgyomorral szokás hozni – felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.